Új kezdet

15. Fejezet

Hétfőn azzal az érzéssel mentem suliba, hogy ez az utolsó olyan hét, amikor még minden normális. Jövő héten már minden meg fog változni Andris érkezésével. De miért kell neki pont ebbe az osztályba jönnie?

Vasárnap amikor hazaértem apától, azzal kezdtem, hogy találkoztam Julival, és elmeséltem neki mindent. Hát, nem repesett az örömtől, az is biztos.

Harmadik órában töri dogát írtunk, úgyhogy előtte lévő szünetben még átnéztem az anyagot, aztán be is csengettek.

Én halál nyugalommal írkáltám a megoldásokat a feladatlapra, amikor hírtelen fejbe talált valami. Mint kiderült, Máté dobott nekem egy papírgalacsint, ami amúgy egy üzenet volt.

Nincs egy puskád?

Nincs, nomrális diákként MEGTANULTAM az anyagot.

Miután ezt odaadtam, azt hittem vége lesz, de tévedtem.

És itt van a könyved?

Persze.

Passzold már ide légyszi!

Mert nagyon könnyű dolgozat közben csak úgy "odapasszolni" egy komplett könyvet.

Megoldod te azt. Ügyes kislány vagy.

Ezután amikor körbenéztem a teremben, csak azt láttam, hogy az osztály 90%-a engem bámul. Szuper.

Egy angyali mozdulattal odarúgtam Máté lábához a könyvet, aki gyorsan, kicsit sem feltűnően felvette a földről és kinyitotta a padja alatt.

Ezután Barna odafordult Julihoz, és érdekes mozdulatokkal azt próbálta megértetni barátnőjével, hogy neki is passzoljon egy könyvet, úgyhogy ők is lejátszották a mi jelenetünket. Amúgy ezt az egész kis színdarabot amit leműveltünk, az egész osztály végignézte (a tanár hogy lehet annyira vaksi, hogy nem vesz észre minket?), úgyhogy tőlünk ötletet véve villámgyorsasággal kezdett mindenki kézről-kézre adni egy-egy megváltást jelentő tankönyvet.

Egyik pillanatban aztán mellettem Aranka feltette a kezét. Bennem egy pillanatra megfagyott a vér, de aztán rájöttem hogy úgyse merne minket beköpni. Tévedtem.

- Tanár úr, tessék már körülnézni, mindenki puskázik - mondta a rövidlátó történelemtanárunknak.

- Igazán? Gyerekek, mindenki kezeket az asztalra, átvizsgálom a padokat. MOST! - indult el az osztályban.

Óra végére az osztály háromnegyedétől elvették a dogáját egy ELÉGTELEN! felkiáltással.

Aranka ezzel a kis akciójával nem szerzett barátokat, az biztos. Ellenséget annál többet. És igen, természetesen ő nem puskázott. Neki valószínűleg ötös lesz. Amúgy nekem is, csak szívemen viselem a többiek sorsát.

Délután elmentünk Julival a plázába, mert a múltkor amikor takarítottunk Mátéval, sikeresen rácseppent a hipós víz a fekete Conversemre, úgyhogy vettem egy újat.

Amióta büntetésben van az osztály, boldogan hallgatom, ahogy az épp soron következő takarító-páros nyavalyogva indul le utolsó óra után a takatító szertárhoz és Ilonka nénihez, aki ahhoz képest hogy milyen aranyos neve van, egy igazi banya. Pedig én ki nem néztem volna egy Ilonka nevű néniből hogy egy hárpia.

Mikor visszaértünk a bevásárlásból Julival, még átjött hozzánk filmezni és beszélgetni. A társalgásunkat a max hangerőn üvöltő zene zavarta meg.

- Léna, neked tényleg egy idióta a szomszédod - fogta a fülét Juli. Jó, azért annyira nem volt hangos. Vagy csak az én hallásom romlott el az elmúlt hónapban? Megeshet.

- Ja, tudom. Máténak hívják.

- Hát én ezt nem bírom tovább, mindjárt öngyilkos leszek. Léna, adj egy kést! Vezess a konyhába! - csörtetett be az egyik helyiségbe.

- Ömm az anyukám hálószobája - kiabáltam utána.

- Hé Léna, tudtad hogy itt van anyukád hálószobája? - fordult vissza azzal a lendülettel az ajtóban.

- Nem Juli, nem tudtam, hiszen fogalmam sincs mi hol van a saját lakásunkban.

- Jó, asszem mégsem kell az a kés, beérem azzal, ha most azonnal felpofozhatom Mátét! - lépett ki a bejárati ajtón.

- JUHHÚ ÉN MAJD FELVESZEM VIDEÓRAAA!! - szaladtam utána a folyosóra. Nem tudom hogy normális-e, ha így belelkesedek valaki felpofozásától. Ezen még el kell gondolkozzak.

Odaléptünk Mátéék ajtajához, és kopogtunk. Semmi. Csengettünk. Semmi. A vége az lett, hogy Juli eszeveszettül nyomta a csengőt, miközben én ököllel dörömböltem az ajtón. Pár pillanat múlva egy furcsa arckifejezéssel álldogáló rózsaszín hajú Máté és egy kissé nyúzott kinézetű, de színtén egy barbit meghazuttoló hajszínnel ácsorgó Barna nyitott ajtót.

- Sziasztok lányok! Mi járatban? Egy kis chipset? - nyújtott felém egy zacskót Máté.

- Jaj, nem kösz. Csak arról érdeklődnénk, hogy mégis MIÉRT AKARSZ MINKET MEGSÜKETÍTENI! - fontam keresztbe a karom.

- Jaj Lénácska neked már mindegy. Juli, érted pedig Barna vállal felelősséget.

- Értem miért te vállalsz felelősséget?? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

- Miért, ki vállaljon? A Mikulás?!

- Miért jön elő mostanában mindenhonnan ez a Mikulás téma? - motyogtam.

- Tessék?

- Semmi semmi.

- Figyi nem akarom megzavarni ezt a bájos társalgást, de most akkor bejöttök, vagy visszamentek, vagy mi van? - érdeklődött Barna.

- Bocs, de van jobb dolgunk. Csajos program, fiúknak tilos a belépés - kacsintott Juli, aztán visszamentünk a mi lakásunkba.

Na jó, gyakorlatilag ugyanazt csináltuk mint a Fiúk eggyel arrébb. Chipset ettünk és fimet néztünk. Fontos az egészéges táplálkozás és a tesmozgás.

- Amúgy akkor most mi van veled meg Mátéval? - kérdezte a film után Juli.

- Mi lenne? Semmi - vontam vállat.

- De neked bejön, nem? - mosolygott huncutul.

- Nem, dehogy pfffff.

- Dehogynem.

- Jó, talán. De tökmindegy, nem?

- Már hogy lenne mindegy?

- Nem valószínű hogy ez kölcsönös, és nem akarok megint pofára esni, mint Andrissal.

- Andris már a múlt.

- Ja, pont annyira a múlt, mint a jövő. Pontosabban a jövő hét, és az utána következő évek érettségiig. Már alig várom!

- Na jó, azt hiszem megyek, mert a szüleim üzenetben zaklatnak - mondta, miután megnézte a telefonját.

- Rendben, majd holnap találkozunk. Szia! - csuktam be utána a bejárati ajtót.