Új kezdet

30. Fejezet

- Na jó! Akkor most profin fogjuk megtölteni ezt a vízforralót, ha már ennyire bonyolult feladatot kaptunk - indult vissza Máté hevesen a szobánk felé.

- Jaj de basszus a mi feladatunk se olyan könnyű - eszméltem fel, amikor visszaléptünk a nappali részbe.

- Miért?

- Tudod, rajtunk kívül még két ember lakik abban a szobában, akiket nem kéne felébreszteni - világosítottam fel.

- Jaaa tényleg. Hát, majd csendesek leszünk - legyintett, majd az ajtóhoz lépett, és már nyúlt volna a kilincsért, amikor ráförmedtem.

- NE - csaptam rá a kezére.

- Mi?? Miért? Miért csapkodsz? - nézett értetlenül.

- Az nem a mi szobánk, a miénk a másik oldalon van - mondtam, majd a karját fogva odarángattam és halkan lenyomtam a kilincset. Óvatosan beléptünk a szobába (miközben még mindig Máté kezét fogtam), majd elindultunk a miniatűr fürdőszobánk felé.

- Na töltsd meg - nyomta a kezembe.

- Látom ezt is nekem kell csinálnom - mondtam, majd megnyitottam a csapot.

A vízforraló már félig tele volt, amikor egyszer csak lépéseket hallottunk, mire halálravált fejjel egymásra néztünk Mátéval.

- Bazz - mondta, majd ki is nyílt az ajtó.

Az ajtó mögül Aranka eléggé hulla fáradt arcát láttuk felbukkanni. Szerintem még félig aludt, legszebb álmából verhettük fel szegényt.

Felváltva bámult rám majd Mátéra, mi pedig kissé ijedten néztük őt. Ezután viszont legnagyobb meglepetésünkre csak legyintett egyet unott fejjel, kisétált, és visszafeküdt az ágyába aludni.

- Azta - mondta Máté miközben becsukta mögöttem az ajtót.

- Hát ez fura volt - mondtam, majd visszaraktam a csap alá a vízforralót.

Miután elvégeztük a borzasztó szofisztikált feladatunkat, gyorsan kisiettünk a nappaliba, mielőtt még felvertük volna (újra) a békésen alvó Arankáékat.

Miután bedugtuk az áramba a vízforralót, kissé kínos csönd telepedett le közénk. Ezután elgondolkoztam mindenen ami velünk történt, vagyis inkább köztünk. Ezen merengtem egy darabig, hogy mit is kéne neki válaszoljak, hogy nem hagyhatom a levegőben függeni ezt a kérdést, nem várathatom a végtelenségig. Egyszer döntést kell hozzak, és igazából én is pontosan tudom mit akarok. És a válaszom is.

- Igen - szólaltam meg hosszabb hallgatás után.

- Mi igen? - nézett értetlenül.

- A válasz a kérdésedre - mondtam mindenttudóan.

- Milyen kérdés? - értetlenkedett tovább.

- A tegnapi. Mondtam hogy majd válaszolok. Válaszoltam - mondtam a szőnyeget erősen szugerálva.

- Szóval akkor... - kezdett bele, de Barnáék kivágták az ajtót, és becaplattak néhány evőeszközzel és tányérral a kezükben.

- Halkabban már ember felkel a fél osztály! - förmedt rá Máté Barnára.

- Bocs bocs - mondta, majd le is ültek mellénk a cuccokat lepakolva középre.

- Halljátok szerintem már vagy 5 perce kihagy a szívem vagy én nem tudom. Már amikor benyitottunk a tanárok nappalijába lepergett előttem az életem, majd aztán sikerült ügyesen...

- IGEN SIKERÜLT SZÉTTÖRNÖD EGY TÁNYÉRT TE ÁLLAT! - szakította félbe dühösen Juli.

- IGEN TUDOM! És baszki ezután hallottam hogy megmozdul valaki a szobában. Na ott lepörgött előttem az életem, MEGINT, úgyhogy idegesen inkább felpakoltunk mindent ami kell, és otthagytuk a tányér maradványait - magyarázta.

- MIVAN?? Otthagytátok a széttört tányért???? - néztem rájuk hitetlenkedve.

- Bocsánattt de simán rajtakaphattak volna minket el kellett menekülnünk! - mondta Juli, úgy, mintha legalábbis valami akció filmben lettek volna.

- Na majd később ebből lehet lesz baj de legalább addig is ehetünk - mondta Máté hogy lenyugtassa a kedéjeket.

Ezután megcsináltuk mindenkinek a kajáját (Barnának mindkettőt, nem lesz ennek jó vége), majd elkezdtünk enni.

- Jaj de fura ilyet reggel enni - gondoltam bele.

- EZ MILYEN JÓ MÁR - lepődött meg Barna.

- Amúgy eskü jó - motyogta teli szájjal Máté.

- Ezen élek gyerekek ofcourse hogy jó - mondtam büszkén.

Miközben kajáltunk elterelődött a téma, a végén már Barna magyarázott valamit a nagybátyja albérletéről (?), amikor egyszer csak annyit láttunk, hogy nyílik az ajtó, ahol a tanárnő jelent meg.