Új kezdet

24. Fejezet

ÁÁÁ BASSZUS! Juli egy kis köcsög! Most komolyan, az egyik tizenkettedikes pénteken bulit szervez, akinek kijelentette hogy A Máté és a csaja? Peersze hogy jönnek, már rég megdumáltuk! Most komolyan, ma reggel indulunk a kirándulásra, aztán persze, Juli trollkodik, és mivel elmondtam neki a fogadást, ezért csak hogy ne legyen könnyű dolgunk, még beszervez egy bulit is!

Na jó. Szóval. Tegnap este mindent bepakoltam amit kellett, úgyhogy reggel hétre odamentünk a pályaudvarra.

Mikor odaértünk Mátéval, már messziről megpillantottuk az osztályunkat. Nem volt nehéz észrevenni 12 üvöltöző gyereket.

Nem sokkal később meg is érkezett a vonat, amire felszállva négyes csoportokba ültünk le. Én Julival, Andival és Bogival ültem, a mellettünk lévőben pedig Máté, Barna, Kevin és Andris(???!!!!!) voltak. Amúgy igen, Andris mostanában elég jóba lett Kevinnel. Pontosabban rátapadt Kevinre. Mint egy pióca. Értitek mire gondolok, nem részletezem.

Az utazás azzal telt, hogy a fiúkkal egymást szívattuk, és még Andris is egész jófej volt, úgyhogy nem volt vele baj.

Egész nap igazából halál unalmas helyekre járkáltunk, mindenféle történelmi látványosságot néztünk meg, ami nagyjából senkit nem érdekelt.

Általában a gyerekek az estéket várják a legjobban, mert olyankor van szabad foglalkozás, akkor vagyunk a szálláson, és persze akkor vannak a legnagyobb bulik.

Szóval amikor megérkeztünk a szállasra, mindenki eszeveszettül elkezdett rohanni a kiválasztott háza felé, amit amúgy magának válaszott ki, mindenféle engedélyadás vagy bármi nélkül, Sárkány tanárnő elkiáltotta magát.

- ÁLLJATOK MÁR MEG! NEM IS EZ A MI SZÁLLÁSUNK! - mondta, mire mindenki megdermedt, majd szépen lassan elindult visszafelé. Ennyit erről.

Végül kiderült, hogy a szállás a szomszédben van, ami ugyanúgy néz ki mint ez a telek, csak egy kerítés választja el ettől, és gyakorlatilag a tükörképe.

Tipikus osztálykirándulás feelinget adva itt is faházak voltak, és a dombon lefelé sorakoztak fel, egészséges távolságra egymástól.

A kert végében volt egy fedett rész, ahol fapadok és asztalok voltak, illetve egy csocsóasztal, és ettől egy kicsit lejjebb egy tűzrakó hely.

A szobák ötszemélyesek voltak, egy házban pedig 2 ilyen volt, úgyhogy a lányokkal úgy oldottuk meg, hogy én, Juli, Andi, Bogi és Anna kerültünk egy szobába, a másikba pedig Szinti és Aranka, mivel ahogy ők ezt már induláskor is megfogalmazták, ők nem kerülnek velünk egy szobába, ha kényszerítik akkor sem. Kedves.

Szóval mindenki berongyolt a házába, majd elegánsan lehajítva a táskáinkat elkezdtünk berendezkedni. Na most. Miközben mindenki pakolt, hirtelen hallottunk valami furcsa reccsenést. És ez egy faházban határozottan nem jó jel. Főleg nem akkor, amikor a legtöbben egy emeletes ágyon térdelünk, és próbáljuk felhúzni az ágyneműnket. Tehát a reccsenésre mindenki a zaj irányába kapta a fejét, ami per pillanat a szoba utolsó emeletes ágya volt. Ahol Bogiék aludtak...volna. Valamilyen csodával határos módon sikerült kitörniük az ágy egyik lábát. Legalábbis ezt hittük. Mert aztán amikor jobban megnéztük, kiderült, hogy az ágy egyik lába kisebb mint a többi, ezért egy kisebb fadeszka darabbal alátámasztották. Amit Bogiéknak valahogy sikerült onnan kirúgniuk.

Az egész olyan abszurd volt, hogy már mindannyian röhögtünk, de végül Andi elment szólni Sárkány tanárnőnek, mert szerintem nem szerettek volna egy billegő, labilis emeletes ágyban aludni.

Folytattuk az ágyhúzást, majd miközben én már a (meglehetősen kicsi) fürdőszobában pakoltam ki a cuccaimat, hallottam hogy megérkezett az osztályfőnök, úgyhogy inkább odamentem én is, nehogy lemaradjak valamiről.

- Rendben, beszéltem telefonon a tulajdonossal, aki mondta, hogy az előző csoport tönkretette ezt az ágyat, és ha onnan kirúgtátok azt a fadarabot, egyedül biztos nem tudjuk visszarakni. Gyerekek, nagyon sajnálom, de Bogiéknak át kell költözniük a másik lányszobába, mert itt már ahogy látom így is szűkösen vagytok, nem hinném, hogy befér ide még egy pótágy - tárta szét karját a tanárnő.

A bejelntését hosszas zúgolódás és szitkozódás követte, majd miután tízszer megkérdeztük hogy valahogy nem lehet-e megoldani, és tízedszerre is nemet mondott, csalódottan folyattuk a pakolászást.

Andi és Bogi éppen búskomoran, lathatóan lehangoltan húzták le az ágyneműjüket, amikor megsajnáltam őket.

Ők olyan kedvesek és nyugodt természetűek, biztos nem bírnák ki Arankáékkal. Eddig sem bírták. Valahogy segítenem kell. (Nem vagyok önkéntes hősjelölt, sem mazochista, csak szimplán a lelkiismeretem. Az a fránya jó szívem!)

- Figyeljetek, aludhattok az ágyunkban, nem kell átmennetek - mondtam ki végül, ami egészen azóta érlelődött bennem, hogy a tanár elhagyta a szobát.

- Ööö figyelj, ez nagyon kedves, de nem vagy az esetem - nézett rám furán.

- JÉZUSOM NEM ÚGY ÉRTEM!! - fogtam a fejem hitetlenkedve. - Úgy értem majd mi átmegyünk Julival, ti pedig aludhattok a szabad emeletes ágyban.

- Úristen ez nagyon kedves, de nem fogadhatjuk el. Miattunk van az egész, ne ti szívjátok már meg! - magyarázta Andi.

- De nem akarom hogy titeket cseszegessenek, ti nem érdemelnétek meg. Én legalább tettem érte! Juli pedig a járulékos veszteség, erős csaj, kibírja.

- Köszi - jelent meg a hátam mögül az emlegetett.

- Nincs mit Járulékos Veszteség - küldtem felé egy angyali mosolyt.

- De tényleg nem engedhetjük hogy... - kezdte, de Juli félbeszakította.

- Na jól van, nehogy már nekünk kelljen könyörögnünk, hogy hadd költözzünk át Arankáékhoz helyettetek! Elég az udvariaskodásból, Léna, te töketlen vagy, mondhattad volna határozottabban, Andi, Bogi, ti pedig elfogadjátok a nagylelkű felajánlás, mert mindenkinek így lesz a legjobb! - osztott ki mindenkit egy pillanat alatt Juli.

- Te tulajdonképpen mióta hallgattad a beszélgetésünket? - fontam össze a karjaim.

- Az elejétől - mosolygott rám.

- Amúgy most olyan voltál mint Kinga a SzJG-ből - jegyeztem meg, mert egészen megijesztett az előbb.

- Ezt most bóknak vettem.

- Annak szántam.

- Szóval lányok, ott az emeletes ágy, pakoljatok át amit szeretnétek, csak előbb lehúzzuk az ágyneműt, és beköszönünk az újdonsült szobatársainknak - mondtam.

- Köszönjük! - mondták szinkronban.

- Nincs mit. Szerintem a végén nem mi futunk ki miattuk a világból, hanem ők miattunk - kacsintottam rájuk, majd folytattam a pakolást. Csak most nem a ki, hanem az összepakolást.