Új kezdet

27. Fejezet

- Na de kéreeeem!!! - könyörgött tovább Barna.

- Persze Kocsis, visszakapod.

- TÉNYLEEEG???

- Igen, majd a táborhelyen - vitte tovább a tanárnő mosolyogva a hangszórót.

- Legalább engedje hogy kapcsoljak valami zenét! Túl nagy a csönd...

- Valahogy én pont az ellenkezőjét érzem... - motyogta mellettem alig hallhatóan Juli.

- Örülj neki, hallgasd a természet hangjait! - próbálta megrendíthetetlenül lelkesíteni az ofő.

- És mi lenne, ha...

- FOGD MÁR BE BARNA!!! - förmedtünk rá egyszerre Mátéval, mire csak összemosolyogtunk.

Tulajdonképpen azért volt mindenkinek elege belőle, mert már legalább negyedórája hallgatjuk a könyörgését, és szerintem már Dávid is kezdte unni, pedig rajta nem is látszott.

Amúgy kezdtem megsajnálni szegény Dávidot. Vele soha senki nem beszél, nem megy vele senki sehova. Biztos nagyon egyedül érzi magát.

- Figyeljetek gyerekek, akkor most megtanítjuk Kocsis barátotoknak, hogy milyen egy kis csend és nyugalom. A feladat: 2 percig senki nem szólal meg, a fényeket pedig lekapcsoljuk, úgyis már egy elég sötét területen vagyunk - szólt az ofő, amikor megérkeztünk egy erdős részhez.

- KETTŐ PERC??? Mit csináljak én elnémulva 2 teljes percig??? - háborodott föl rögtön Barna.

- Meditálj vagy tudom is én, masszírozd az elhalt agysejtjeidet, hátha az még segít rajtuk - szólt oda Juli.

- Hallod te is ellenem vagy? Mondjuk te mindig...csak bántani tudsz, nagyon egyoldalú ez a kapcsolat - sértődött be.

- Jó, bocsiiiii szerintem igazán.....................cukik(?) az agysejtjeid - próbálta menteni a helyzetet.

- Hát Juli ez elég szarul hangzott - tettem a vállára a kezem.

- Szerintem hivatalosan is válságban van a kapcsolatunk - motyogta maga elé Barna.

- Szóval gyerekek mielőtt még Kocsis és Bernáth párkapcsolati tanácsadót keresnek, csináljuk meg ezt a kis feladatot... - szólított fel minket az ofő

Ezután Barna már éppen szólalt volna meg, amikor hátulról Máté befogta a száját, és a tanárnő felé megeresztett egy mosolyt, aki ezért már le is kapcsolhatta a fényeket.

Amúgy nagyon durva volt, tényleg semmit nem lehetett látni, olyan érzés volt, mintha megvakultam volna. A szemünk már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy mindig mindenhol lámpafény van, ezért elég szokatlan volt.

Na, nem sokkal később a fejembe vettem egy csodás ötletet, hogy majd akkor én megkeresek valakit a SÖTÉTBEN, úgyhogy karjaimat előre tartva elindultam. Pár lépést tettem előre, amikor beleütköztem valakibe, és majdnem elestem a lábában, de szerencsére elkapott. Na, ezután annyit éreztem hogy a perfectül beállított nemtörődömveledemégsemnézkirosszul hajamat ÖSSZEBORZOLTA valaki. Na ez vajon kinek a szokása...

- Anyádat Máté! - szólaltam föl, mire mindenki rámförmedt hogy maradjak csendben még egy kicsit. Na kösz.

Inkább otthagytam Mátét (közben még mindig a hajamat lapítgattam), és kerestem tovább az embereket. Ezután belesétáltam a tanárnőbe, aki nevetve továbbirányított egy másik irányba. Szerencse, mivel a segítségével sikerült rátalálnom Julira. Mivel a parfümje illatából felismertem hogy ő az, hirtelen (nem tudom milyen ötlettől vezérelve) löktem rajta egy nagyot. Na, hát persze őt is erős fából faragták, úgyhogy ő is visszalökött, de olyan erősen, hogy hátrazuhantam. De természetesen őt is magammal rántottam. Na, hát abban a pillanatban járhatott le a 2 perc, mivel a tanárnő felkapcsolta a lámpáját, ezáltal mindenki más is.