Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

5.

A délutáni órák folyamán rengeteget kellett jegyzetelnünk. Szokásos dátumok tanulmányi kirándulásokról, szünetekről és szülői értekezletekről...na nem mintha az utóbbira szükségem lenne. Mire mindent sikeresen lekörmöltem, tisztán ki tudtam tapintani a bőrkeményedést az ujjamon.

Fellélegezve pakoltam el tanszereim, majd mikor fordultam volna könnyes búcsút venni legújabb barátomtól, már hűlt helyét láttam. Fejem vakargatva tanakodtam, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy valaki egy perc alatt minden cuccát tökéletesen eltüntetve váljon köddé. Azt mondta szünetben, hogy nem gyakran találkozik a szüleivel. Akkor mégis hova siethet ennyire?

Végül vállam megvonva hagytam el a termet. Szerencsétlenül botorkáltam a folyosókon társaim terme felé igyekezve, a hatalmas diáktömegben egyetlen porszemként vegyültem el. Egyre idegesebben haladtam szembe az árral, ugyanis kis növésem itt sem bizonyult hasznosnak. Sőt, már-már hátrány volt az, hogy majdnem eltapostak. Kezdett ismét fullasztó lenni a sok ember, így inkább a nyitott ablak felé siettem, hogy levegőhöz juthassak.

A többieket továbbra sem láttam, szóval úgy döntöttem, hogy várok amíg a csúcsidő lejár. Sóhajtva támaszkodtam az ablaknak, igyekeztem minél nagyobb levegőket venni, hogy a már kezdődő rosszullétem elmúljon. Az emberek kezdtek ritkulni előttem, így egyre inkább tisztábban láttam át az egész teret. Lassan, majdnem oldalazva közelítettem meg Hitokáék termét, ám amikor benyitottam, meglepődve tapasztaltam, hogy a helyiség üres volt. Fejem vakargatva fordultam ismét a folyosó irányába, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy hol lehetnek. Telefonom a kezembe véve néztem meg, hogy nem írtak-e egy konkrét helyet, ahol összeszedjük egymást, viszont egyetlen értesítést sem kaptam. Nagyot sóhajtva indultam a lépcsők irányába. Talán az udvarra kiérve megpillantom őket.

Leszegezett fejjel haladtam a kijárat irányába, mialatt a mai napon elmélkedtem. Az a kék szempár továbbra is valósághűen lebegett előttem, Kageyama kellemes hangja pedig egészen közelről csengett a fülemben. Gondolkodásom nem tartott sokáig, ugyanis a következő pillanatban el kellett magam foglalnom azzal, hogy megőrizzem egyensúlyom. Noya ugrott a hátamra.

- Hova igyekszel, Shoyo? Engem meg sem vársz? - kérdezett a szokásos ezerwattos mosolyával.

- Nem találom a többieket. Gondoltam kimegyek, ott hátha könnyebben megtaláljuk egymást.

- Már mindenki hazament. A kopaszt a diri hazaküldte, így édes kettesben maradtunk - kacsintott.

- De hiszen nemrég szólt a csengő - értetlenkedtem.

- Igen, viszont ők az utolsó órára kimentek az udvarra, aztán hamarabb is végeztek mára...mázlisták - sóhajtott nagyot a fiú.

Utánozva őt, én is mély levegőt vettem. Együtt hagytuk el az épületet, majd egy darabig szótlanul sétáltunk egymás mellett. Vagyis inkább csak addig, míg nem értünk olyan területre, ahol már egy lélek sem tartózkodott az utcán.

Ismertem már Noyát, mint a tenyeremet, mintha csak a bátyám lett volna. Egy év leforgása alatt olyan hamar közel engedtük egymást magunkhoz, hogy az irigylésre méltó lenne bárki más részéről a csapatban. Vakon bíztam benne, ahogy ő is bennem. A húgom után ő vált számomra a legfontosabbá, főleg úgy, hogy néha kifejezetten labilis érzelmi állapotba tud kerülni. Bizony. A mindennapokban önfeledten mosolygó Nishinoya tud kifejezetten depresszív, magába forduló ember lenni. Nem szívesen mutogatja ezt az oldalát, habár én azon kiváltságosak táborát erősítem, akikhez egyenesen szeret segítségért fordulni.

Mivel ismertem, legtöbbször tudtam a következő lépéseit. Tudtam az akaratát. Ez pedig a mostani alkalomra is vonatkozott.

- Hogy haladtál a sráccal? - kérdezte csendesen.