Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

12.

Tényleg most akar letámadni egy ilyen kérdéssel?

Összezavarodva néztem rá. Mimikája szokásosan semleges volt, viszont hangjából érződött, hogy mennyire érdekli őt a válaszom. Kezeim azonnal elkezdtek izzadni, ahogy az asztal alatt egymásnak dörzsöltem őket, és próbáltam valami értelmes választ kinyögni. Nem akartam dadogni, mert akkor úgy tűnhetett volna neki, hogy hazudok.

- Figyelj...igaz, hogy meglepődtem, mert eddig nem viselkedtél így, de...de nem féltem tőled. Csupán dühös voltál, ennyi. Biztosan megvan rá az okod - vontam meg a vállam, majd az asztal lakkozott tetejét kezdtem el bámulni.

- De nem kellett volna rajtad levezetnem ezt az egészet...nem érdemelted meg. Bocsáss meg - hajtotta le ő is a fejét.

Szólásra nyitottam ajkaim, viszont ekkor megjelent mellettünk a lány, kezében a rendelt italokkal.

- Sikerült dönteni? - kérdezte.

- Én kérek két szelet epertortát - mondtam anélkül, hogy valóban átlapoztam volna az étlapot. - Viszont elvitelre lesz.

- Rendben, akkor két szelet epertorta, elvitelre. Neked mit hozhatok? - fordult a kék szemű felé, aki addigra már a kínálatot böngészte.

- Engem ez a Zimbabwei diózselés vadbaracktorta érdekel. Én is két szeletet kérek, de itt fogyasztom - nézett fel a lányra, aki szorgosan jegyzetelte a rendelését.

- Köszönöm, máris hozom - hajolt meg kissé, majd visszaindult.

Megnyaltam a szám a forró italok finom illatára, és már alig vártam, hogy belekóstoljak. Kageyama sem volt ezzel másképp, óvatosan húzta magához közelebb a csészéjét. Én is így tettem, majd magamhoz emeltem, hogy még jobban beleszimatolhassak. Szinte már éreztem a karamell ízét a számban, így türelmetlenül kezdtem el fújkálni, hogy ihatóvá váljon a hőmérséklete. Elővigyázatosan belenyaltam, először csupán a forróságára összpontosítva, és mikor már jónak ítéltem, nagyot kortyoltam bele.

Minden elképzelésem túlszárnyalta ez a kapucsínó, én pedig elégedetten hümmögve szürcsöltem tovább. Ahogy a meleg ital szétterjedt a számban, a nyelőcsövemen át, egészen a gyomromig, jólesően borzongtam meg. Szinte magam előtt láttam, hogy egy hideg téli estén, a kandalló előtt kötött pulcsiban iszogatok egy ilyet, szigorúan egy fehér, szövet kanapén, mint a reklámokban.

- Milyen? - érdeklődött a fiú.

- Eszméletlenül finom! A tiéd? - kérdeztem én is.

- Nekem is nagyon ízlik. Megkóstolod? - nyújtotta enyhén felém.

Kissé meglepődtem, de ezt leplezve bólintottam. Én is odaadtam neki a sajátomat, azonban míg ő lazán belekortyolt a kapucsínómba, én csak magam előtt szorongattam az ő kávéját.

- Izé...te mit is rendeltél?

- Kókuszos-csokis kávét. Olyan, mintha forró csoki lenne - vonta meg a vállát. - Vagy nem akarod megkóstolni? - pislogott felém.

- D-De... - mondtam halkan, továbbra is a sötét löttyel szemezve.

Valóban jó illata volt, kellemesen érződött belőle a kókusz is, nem ezzel volt a bajom. A világ legidiótább kérdése ötlött fel bennem.

Vajon az, ha beleiszok a csészéjébe onnan, ahonnan ő is tette, az közvetett csóknak számít?

- Ha finnyás vagy, nyugodtan fordítsd meg a csészét, vagy-

- Nem, nem vagyok az... - nevettem el magam, majd hogy ne kelljen befejeznem ezt a mondatot, lazán beleittam. DNS csere sikeres. - Ez is nagyon finom! - csillant fel a szemem.