Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

26.

Esetlenül csókolt, mégis végtelenül lágy volt. A likőr íze érződött párnácskáin, melyek gyengéden becézgették az én számat. Egészen addig fel sem fogtam mit csinál, ameddig végül már ujjait a hajamba nem vezette. Ijedten váltam el tőle, ezzel cuppanó hangot képezve, mely szinte visszhangzott a csendes szobában. Féltem, annyira hangos volt, hogy Tobiot azonnal ide teleportálja.

- H-Hitoka, ne! - szóltam rá, mikor ismét felém hajolt. - Ne csinálj hülyeséget!

- Én csak felejteni akarok... - motyogta, mialatt még közelebb csúszott hozzám.

- Tudom, de ezer meg ezer módja van ennek! - csúsztam egyre hátrébb.

- Nekem rád van most szükségem. Azt mondtad, segítesz - biggyesztette le alsó ajkát.

- Segítek is! De nem így! - álltam fel.

A lány újra sírásban tört ki. Nem a hisztizős fajtában, hanem abban az igazi, szívfacsaró félében. Kezeit görcsösen ökölbe szorította, ahogy maga elé nézett, az én mellkasomra pedig mintha tonnás súlyokat helyeztek volna, alig jutottam levegőhöz.

- T-Tudod miért fáj ez ennyire? - pillantott fel rám, mire fáziskéséssel, de megráztam a fejem. - Honnan is tudhatnád...hiszen soha nem is adtam rá jelet, hogy többet érzek irántad. Hinata...én mindig is szerelmes voltam beléd.

Erre az estére olyan sok információ gyűlt össze, hogy muszáj voltam leülni, különben biztosan itt zuhantam volna össze. Mellé tettem le magam, viszont a biztonság kedvéért tartottam tőle a megfelelő távolságot.

- Yachi-

- Had' fejezzem be! Emlékszel, mikor én hoztam fel az ötletet, hogy járjunk, nehogy lebukjunk? Az pont ezért volt. Megoldhattuk volna másképp is, de te sem tiltakoztál ellene, így mindig örültem, mikor a közeledben lehettem. Akkor voltam igazán boldog. Én tudtam, hogy te a fiúkhoz vonzódsz, de mégis bennem volt a buta remény, hogy talán majd velem kivételt teszel. Azt hittem, hogy Kiyoko tényleg elérte, hogy elfelejtselek, de nem. Míg tartott ez a "kapcsolat", sokszor azon kaptam magam, hogy rád gondolok. Múlt hét óta pedig különösen...mintha az a vérszegény gát átszakadt volna, egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből és már ezzel élek több, mint egy éve!

Biztos vagyok benne, hogy még folytatta volna, de hangja végül teljesen elcsuklott, és a sírás győzött felette. Könnyek szöktek a szemembe, előző ijedtségemen felül kerekedve öleltem őt magamhoz, hátát nyugtatóan simogattam. Nem akartam őt hitegetni azzal, hogy ha szólt volna, talán másképp lenne. Nem tehetek arról, hogy nem vonzódok a lányokhoz, ahogy ő sem hibáztatható azért, mert belém szeretett. A sors egy kegyetlen dolog, és ezt az ember a saját bőrén éli meg leginkább, éppen ezért tudtam együtt érezni vele.

- Sajnálom...te mindig mellettem voltál, pedig régóta szenvedtél, főként miattam. Nekem is melletted kellett volna maradnom, de túl elfoglalt voltam a saját bajommal. Azt is sajnálom, hogy nem tudom viszonozni az érzelmeid. Hidd el, mindennél jobb lett volna, talán könnyebben alakultak volna mindkettőnknek a dolgok. De figyelj - vettem kezeim közé az arcát. - Nekem már itt van Tobio. Egészen biztos vagyok benne, hogy te is találsz magadnak valakit, sőt! Én magam leszek az, aki segíteni fog neked ebben! - húztam ki magam mosolyogva.

- D-De miért? - szipogott. - Miért segítesz nekem ilyesmiben? Ezek után nem feltétlenül a te dolgod lenne...

- Mert erre valók a barátok! Nem akarom, hogy magad alá kerülj. Tudod, mi a mottóm: Élj úgy, mintha nem lenne holnap. Fiatal vagy és gyönyörű, ha kitárulkozol a világnak és nyitsz az új lehetőségek felé, biztosan nem fogsz csalódni, csak ki kell tartanod!