Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

17.

Október 4.

Nehézkesen nyitogattam íriszeim. A redőny apró lyukain keresztül besütött a napfény, ezzel kellemes hangulatot kölcsönözve a szobámnak. Egy elég nehéz terhet éreztem magamon, majd ahogy fokozatosan visszanyertem a látásom, úgy vált egyre világosabbá, hogy éppen Kageyama fekszik rajtam. Feje a mellkasomon pihent, kócos, fekete haja lágyan ölelte körbe azt. Kívánatos ajkai résnyire elnyíltak egymástól, halkan szuszogott, ahogy mélyen aludt. A világ legédesebb látványát nyújtotta számomra, szinte majdnem elolvadtam alatta.

Kezeimet automatikusan vezettem a hátára és a hajába, apró mosollyal az arcomon simogattam őt. Érintésemre nagy levegőt vett, karjait pedig erősebben fonta körém, mialatt szorosabban bújt hozzám. A takaró csupán a derekunk alatt takart minket, de engem kellemesen fűtött a teste.

Minden pillanatot felidéztem a tegnapból, az emlékek hatására a szívem nagyokat dobbant a feje alatt. Lágy, kellemes csókja, puha kezei, melyek meztelen felsőtestem simogatták, és a sóhajok, melyeket szabadjára engedtünk...életem egyik legjobb estéje volt, annak ellenére is, hogy nem éppen végződött a terveim szerint.

Próbáltam félelmeire választ keresni, azonban nem sikerült semmi használhatót kiszedni belőle. Egyenlőre annyit tudtam meg, hogy nem az, akinek gondolom, és ha megismerném az igazi énjét, egy életre megutálnám. Valószínűleg a korábbi bandájában való tevékenységére utalhatott, viszont ha tényleg erre célzott, nem értem a félelmét. Az, hogy ott mit tett, nem határozza meg, hogy ki ő valójában. Az számít, hogy most milyen, és én ebbe szerettem bele, nem a múltjába.

Kiélvezve a pillanatot, mélyen magamba lélegeztem illatát, ami belengte az egész szobát, a dohányfüsttel együtt. Csupán néztem őt, miközben azon agyaltam, hogy mégis mi lehetett olyan nagy bűn, ami nyomja a lelkét. A világ legtisztább emberének tűnik, és ilyennek is ismertem meg. Valóban igaz, hogy kissé elveszett, de mint tegnap is mondta, most esélye nyílt arra, hogy beilleszkedjen hozzánk, aminek utána én örülnék a legjobban.

Tincseivel játszottam, ujjaim közé tekergettem őket, mire elkezdett lassan ébredezni. Félálmában nyöszörgött, majd egyik lábát átvetette a testemen. Immár tényleg teljesen rajtam feküdt, de egyenlőre egyikünk sem zavartatta magát emiatt. Arcát a nyakamba fúrta, jobb kezével végigsimított a hasamon, majd a mellkasomon állt meg, ahol szívem is dobogott. Egy pár pillanat múlva emelte meg lassan fejét, hogy lapos pillái alól nézzen rám.

- Jó reggelt - szóltam neki vidáman, mire fejét visszaejtette a nyakamba.

Borzos haja csiklandozta az arcom, mialatt újabbat nyújtózkodott rajtam.

- Jó reggelt - felelt érdes hangon, ettől pedig teljesen transzba kerültem. - Mennyi az idő? - érdeklődött, ahogy elemelkedett rólam.

Nem válaszoltam neki, így továbbra is felettem támaszkodva nyúlt az éjjeli szekrényen pihenő telefonjához.

- Biztosan elmúlt már tíz óra is - motyogtam halkan, mire félmosolyra húzta ajkait.

- Tévedsz. Még csak fél kilenc - javított ki, majd lenézett rám.

Lassan mért végig, úgy, ahogy én is őt ebben az állapotban. Nem ittunk annyit, hogy ne emlékezzen a tegnap történtekre, és tisztán látszott rajta, hogy éppen azt a képsorozatot pörgeti vissza, amit én is. Közelebb hajolt hozzám, tekintetünket összekapcsolta, én pedig enyhén elnyitottam a szám. Jól esett volna egy reggeli csók, de biztos voltam abban, hogy ez nem fog megtörténni.

- Még bőven van időnk - suttogtam.

- Igen... - helyeselt, majd még közelebb hajolt hozzám.

Meleg leheletét éreztem magamon, és nem bírtam ki, hogy ne érintsem össze ajkainkat, csak egy puszi erejéig. Kikerekedett szemekkel nézett rám, én pedig csak újra belesüppedtem a párnámba. Arcomon éreztem a rózsás pírt, a szám bizsergett az övének érintésétől. Nagyot nyelve közelített még jobban, viszont még nem érintette össze párnácskáinkat.