Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

4.

ʜɪɴᴀᴛᴀ

Nagyokat pislogva meredtem az előttem álló fiúra. Való igaz, a tanár mondta, hogy szívesen segítek, viszont nem gondoltam volna, hogy igénybe is veszi...ráadásul ilyen hamar.

Küldetésed van, Shoyo!

A szívverésem felgyorsult, a nyúltagyam pedig elfeledkezett arról, hogy szinapszisokat tüzeljen és légzésre késztessen.

Ez a srác ilyen közelről csak még szívdöglesztőbb...

- P-persze, miben? - nyögtem ki végül, mire felcsillant a szeme.

- Király! Az a helyzet, hogy eddig egyetlen egyszer jártam itt, mikor a szüleim beírattak. Egyedül az igazgató irodájáig találok el, fogalmam sincs arról, mi hol van. Ha nem lenne túl nagy kérés, körbevezetnél? - kérdezte halkan.

Mintha egy pillanatra megszeppent volna.

- Egyáltalán nem nagy kérés. Kezdjük a tetőről és úgy haladjunk lefelé, vagy inkább fordítva?

- Induljunk meg fentről.

Biccentettem, majd lassan felálltam. Még így is kényelmesen rárakhatta volna az állát a fejemre, tekintettel arra, hogy éppen a válláig értem. Nagyot nyeltem, majd tekintetem elszakítva tőle vettem utam a tető felé. Párszor hátrapillantva figyeltem, nem marad-e le, ugyanis mint minden szünetben, így most is rengeteg diák járt-kelt az épület folyosóin. Szívem minden alkalommal fájdalmasan nagyot dobbant, mikor tekinteteink összetalálkoztak, így egyre vörösödő fejjel másztam a lépcsőfokokat.

Hihetetlen, hogy mennyire erős első benyomást tesz rám.

A Nap sugarai lágyan cirógatták meg arcom, amint kiléptem az ajtón. Mély levegőt vettem, majd nyugodtnak színlelve magam fordultam hátra a kíváncsi fiúhoz.

- Szóvaal...lényegében ennyi a tető...két ajtón juthatsz vissza az épületbe, az egyik ez, a másik pedig a túloldalon van.

- Ha ott megyek le, hol lyukadok ki? - érdeklődött.

- Arra a laborok és a klubszobák találhatók. Nagyon ritkán fogsz arra mászkálni, hacsak nem jelentkezel valahová és órák után nem maradsz itt.

Magyarázatomra semmi reakciót nem kaptam. Tekintetem ismét rávezettem, az ő szemei viszont a táj kémlelésével voltak elfoglalva. Mivel egyáltalán nem figyelt rám, kihasználtam az alkalmat és alaposan végigmértem. Idegesített, hogy ennyire megfogott egy óra leforgása alatt, de minél tovább néztem őt, egyre inkább elpirultam, kislányos zavarom pedig nagy erőfeszítésbe telt elrejteni és elnyomni magamban.

Tökéletes oldalprofilja volt, édes kis orra, dús ajkai...fekete hajába játékosan kapott bele a szél. Azok a gyönyörű kék szemek most is ragyogtak, mialatt immár az égre pillantott.

- Milyen jó lehet szabadnak lenni... - suttogta.

Fejünk felett egy csapat varjú szárnyalt, gondolom rájuk célzott. Nem is igazán nekem szánta ezeket a szavakat, viszont meglepett, hogy rajtam kívül más is képes egy pillanat alatt dimenziót váltani és magában motyogni.

- M-mehetünk tovább? - kérdeztem óvatosan.

Mintha megijesztettem volna, úgy ugrott össze, majd zavartan megvakarta tarkóját.

- Ja...bocs, csak elgondolkoztam.

- Igen, azt észrevettem - nevettem fel.

Legalább visszahoztam az élők közé.