Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

16.

Október 3.

Az utóbbi egy hét maga volt a megtestesült pokol számomra. Megkezdődtek az év eleji vizsgák nem csak nekem, hanem Natsunak is, így amellett, hogy próbáltam magamat készíteni, még őt is okosítanom kellett. A törzshely ügyeit mindennap intéztem, és bár Kageyama próbált segíteni, szegénynek be kellett látnia, hogy valóban körbe kell járnia még ezt a kisvárost egy pár alkalommal. És ha már róla van szó...

Meglett a hátulütője annak, hogy milyen veszélyes játékot játszottam Hitokával. A fiú fülébe jutott, hogy én együtt vagyok vele, ebből pedig elég nehezen kapartam ki magam. Megmagyarázni a kamu kapcsolatunk miértjét, felvilágosítani arról, hogy ő már együtt van a másik lánnyal a bandából és elmondani neki azt, hogy nem is érzek iránta semmit, mindezt úgy, hogy ne derüljön fény arra, hogy kihez is vonzódok.

Szóval tényleg elég borzasztó heten vagyok túl, és még csak meg sem öleltük egymást egész végig...szinte fáj az, hogy nem érezhetem közelségét. Ennek tetejében pedig hamarosan agyvérzést kapok, ugyanis már két órája tevékenykedek Kageyamával a konyhában, erre a mostani hívás Sugától az egész hétvégénket készül felborítani.

- Ne haragudjatok, de...van egy kis baj - nevetett bele zavartan a telefonba.

- Mi lenne az? - kérdeztem, mialatt kihangosítva letettem a készüléket a konyhapultra, hogy a fiú is hallja.

- Kicsit késünk. Az utolsó adag árú csak ma este érkezik meg, és amint a fiúk meghallották, hogy fű is van benne, rácuppantak, mint hal a horogra.

- És ez mit jelent? Mikor jöttök haza?

- Vasárnap éjszaka.

- Hogy mi? - akadtunk ki egyszerre.

- Tényleg sajnálom, de a többség döntött, megint. Hétfő reggel már szokásosan intézek mindent, csak ma és holnap bírjátok még ki...kérlek.

Hangja könyörgő volt, én pedig bármennyire is ideges voltam, megsajnáltam őt. Tényleg olyan volt, mint egy tíz gyerekes anyuka, és a legnagyobb terhet ő vitte a vállán nap mint nap. Hatalmas felelősséggel jár a bandavezér jobb kezének lenni, ebből pedig mindössze egy árnyalatnyit kóstoltam bele a héten, de már ki vagyok készülve az élettől. Ő pedig legalább a kétszeresét teszi naponta, és mégis jut ideje, és van ereje ahhoz, hogy mások lelkét is pátyolgassa. Ilyenkor tényleg minden tiszteletem mutatom felé, ezért is nyugtattam le magam egy nagy sóhajjal.

- Rendben, Suga. Tartjuk a frontot, csak nagyon vigyázzatok magatokra - mondtam, hangom pedig kissé megremegett az aggodalomtól.

- Igyekszünk - zárta le a beszélgetést, majd kinyomta a hívást.

Ráborultam a pultra, közvetlenül a telefonom mellé. Nagyon hiányoztak már, és az, hogy ennyi ideig tart nekik a csempészet arra utal, hogy rohadt sok anyagot hoznak éppen. És minél nagyobb az adag, annál nagyobb az esély a lebukásra is.

- Jól vagy? - kérdezte Kageyama, mialatt hallottam, hogy éppen valamelyik lábast kavargatja.

- Nem. Nem vagyok jól... - nyögtem fáradtan. - Féltem őket, rettegek attól, hogy lebuknak, vagy történik velük valami...én is ott akarok lenni...ők a családom - emelkedtem meg, hogy aztán az ő aggódó tekintetével nézzek farkasszemet.

Csend telepedett ránk, ő pedig megszakította a szemkontaktust, amíg a fedőt a helyére rakta, illetve a fakanalat a csepegtetőre. Szembefordult velem, majd egy hatalmas ölelésben részesített. Napok óta csak erre vágytam, annyira szükségem volt már rá, mint egy forrásra a sivatag közepén. Olyan jól esett közelsége, hogy még egy könnycsepp is kibuggyant a szememből, mialatt szorosan magamhoz szorítottam, nehogy hamar elengedjen. Áhitoztam már rá, szinte fájt a szívem is érte, és rosszul érintett, hogy a napi rohanásaim miatt kénytelen voltam kicsit eltávolodni tőle. Viszont az talán rosszabb volt, hogy ő sem kezdeményezett már ilyen öleléseket, hanem csak léteztünk egymás mellett, mint azok a házaspárok akik csupán azért vannak még egymásnak, hogy ne haljanak éhen.