Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

24.

Jelen idő.

Miért is mondtam ki, hogy az exem?

Ez volt az első kérdés, amelyet feltettem magamnak, miután sikeresen bemutattam őket egymásnak. Tobio szorítása a derekamon erősödött, kék szemeit belefúrta az őt unottan vizslató barna íriszekbe. A feszültséget szelni lehetett volna, én pedig csak a padlót tudtam bámulni.

Ha a szerelmem nem tart meg, biztosan összeesek.

- Tehát Kageyama... - szakította meg a csendet Kenma. - Te új fiú lehetsz, még sosem láttalak - a mellettem álló nem válaszolt neki, így folytatta. - Téged is hiányoltalak, Shoyo. Habár, valószínűnek tartom, hogy el voltál foglalva...nos, Kageyamával - húzta gúnyos mosolyra a száját, a kék szemű pedig morogva akcióba lépett.

Egy kecses mozdulattal lépett elém, ezzel félig takarva a szőkét. Háta erősen megfeszült, légzése egyenetlen volt. Hiányoltam karját a derekamról, így hogy nyugtassam magunkat, összefűztem ujjainkat.

- Figyelj...fogalmam sincs, ki vagy te, nem is érdekel. Egy szót sem hallottam rólad, így csak feltételezni tudom, hogy már nem vagy fontos Shoyonak. És ha ez így van, örülnék, ha nem lennél számára feszültségforrás. Remélem érthető voltam.

Kenma kuncogva lépett beljebb. Lassan közeledett felénk, mire görcsösen szorítottam meg barátom kezét, de bármennyire is akartam volna elbújni, nem tudtam elszakítani a tekintetem róla. Tobio jóval magasabb volt tőle, ő mégis büszkén, egy csepp félelemérzet nélkül nézett fel rá.

- Na látod, ez a baj. Nem tudod ki vagyok és próbálsz rám ijeszteni. Kérdezz utánam a fiúdnál és majd rájössz, hogy az ilyenek nálam nem működnek.

- Ez nem ijesztegetés. Te sem ismersz engem. Nekem nem csak a szám jár - jött a replika tőle, mire volt barátom halkan felnevetett.

- Máris kedvelem őt, Shoyo. Még a külsője sem rossz, van ízlésed. Remélem hamar összebarátkozunk.

- Esély sincs rá - morogta.

Ő csak vállat vont, majd lassú, kimért léptekkel távolodott tőlünk az ajtó felé, melyen nemrég jött be. Még vetett ránk egy utolsó pillantást a válla fölött, majd miután elkapta rólunk tekintetét, megjegyezte:

- Több időt fogunk mi még eltölteni, mint gondolnátok. Inkább induljunk a többiekhez, biztosan várnak már.

Amint eltűnt a látókörünkből, átadtam magam a gravitáció vonzásának, és összerogytam. Kageyama ijedten kapott utánam, előtörő könnyeim láttán hatalmas tenyerét a hátamra simította. A pulzusom az egekben volt, szipogásom pedig egyre inkább sűrűsödött. Szerelmem halkan csitítgatott, meleg kezét fel-le járatta hátamon.

- Ezért voltál ma olyan feszült? - kérdezte, mire bólintottam. - Nem csodálom, hogy nem dicsekedtél vele eddig. Ez a gyerek egy gyökér.

- Ha...ha Daichi összeáll velük, én...nekem az maga lesz a pokol. Nem akarok egy fedél alatt lenni vele - zokogtam továbbra is.

Tobio felállt, majd engem is határozottan húzott fel a földről, hogy ölelésbe vonjon. Erősen szorítottam őt magamhoz, végül pedig azért nem akartam elengedni, mert taknyom-nyálam egybefolyt. Nem nyújtottam szép látványt, és még a pólóját is sikeresen összekentem vele.

Ezt ő is realizálta, így elővett egy zsebkendőt, hogy elpillantva rólam, átnyújtsa azt. Elmotyogtam egy köszönöm-féleséget, majd miután rendbe szedtem magam, a zsepi száraz részével megtöröltem az ő felsőjét. Kék szemeit ismét rám vezette, tenyerét az arcomra futtatta. Szomorkás mosolyt küldtem felé, ő pedig szó nélkül hajolt ajkaimra. Nem volt követelőző, ez inkább az a fajta csók volt, mellyel támogatást és erőt küldött.