Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

18.

- Hallgatlak - fordult felém, mikor már a tetőn voltunk, kevesebb szempár előtt.

Hevesen dobogó szívvel néztem őt, és akármennyire is próbálkoztam, nem találtam megfelelő szavakat arra, hogy kifejezzem magam. Ott állt, előttem. A tegnap még mindig fájóan nyomta a bensőm. Észrevétlenül vettem nagy levegőket, ezzel késztetve magam, hogy nyissam ki végre a szám.

- Tsukishimáról lenne szó...ha igaz, amit mond, akkor komoly bajban vagy. Sőt, nemcsak te, én is - magyaráztam.

- Mit művelt már megint az a szőke istencsapása?! - mordult fel.

- Csak a szokásost. Fenyegetőzik, bár legtöbbször alaptalanul. Ezért akartam szólni neked, hogy talán ez most is így van.

- Milyen oka van erre egyáltalán? Nem tettem semmi rosszat!

Nyelvem hegyén volt, hogy a kapcsolatunkba szerette volna beledugni kokainporos orrát, viszont mivel még valószínűleg ő sem tette túl magát a történteken, így ezt félre kellett tennem. Jobb ötletnek találtam megfogalmazni a fenyegetés tárgyát, és ezzel talán elterelhetem az eredeti kérdés felől a reflektorfényt.

- Azt mondta, hogy biztos forrásokból tud valamit a múltadból, ennek pedig Daichi nem örülne.

Kageyama tekintete egy szempillantás alatt elsötétült, kezei ökölbe szorultak. Hallottam, amint fogai összekoccantak, ajkait egy vékony vonallá préselte idegességében. Reakciójából ítélve, Tsukki mégsem lőtt nagyon mellé. Az aggódás egyre jobban erősödött bennem is, és amikor a fiú elővette cigarettáját, teljesen bepánikoltam.

- Erre rá kell gyújtanom.

- K-Kageyama! Megláthatnak, ez az iskola területe! Tedd el! Kérlek!

Hideg pillantása hosszú percekig mélyedt az én íriszeimbe, de most az egyszer kitartóan álltam őket. Nem engedtem az igazamból, és azt sem akartam, hogy bajba keveredjen. Mivel nem tűnt úgy, hogy a mai nap folyamán megmozdul, így lágyan fogtam kezeim közé az övéit, hogy kivehessem hatalmas markából a kis dobozkát. A saját zsebembe süllyesztettem azt, majd kezét lágyan simogattam a hüvelykemmel, nyugtatásképp.

- Menjünk el - szólalt meg hirtelen.

- M-Mi? És mégis hova?

- Hozzám. Vegyük ki a mai napot. Elmondok mindent.

Döbbenetemben még a szám is tátva maradt, és csak meredtem rá. Mivel kettőnk közül neki volt több lélekjelenléte, így csak ráfogott a kezemre, majd válaszom meg sem várva - amit egyébként elég sokára és elég nehezen szültem volna meg -, kezdett el rángatni az épületbe. A termünkbe rohanva magához vette a táskáinkat, majd azon igyekezve, hogy ne keltünk nagy feltűnést, az épület szélén található lépcsőkön át hagytuk el az iskolát.

- K-Kageyama - lihegtem. - Kérlek, várj már! Nem tudok ilyen gyorsan rohanni!

Arról nem is beszélve, hogy már eleget futottam idefelé.

Elengedett, majd a továbbiakban nyugodtan sétáltunk egymás mellett. Az utca végéig még szaporán vettem a levegőt, igyekeztem minél több friss, hűvös oxigénnel megtölteni a tüdőm, ez pedig abban is segített, hogy megnyugodjak. Ez máris túl sok izgalom volt erre a napra, sőt, még a hétre is.

És még csak hétfő van.

- Hinata...ideadnád a cigim? - szólt hozzám halkan, én pedig rá sem nézve tettem eleget kérésének.

A feszült csend, amely egész úton körbeölelt minket, szinte már fojtogató volt. Féltem megszólalni, féltem attól, hogy mit akar mondani, és féltem attól, hogy mi lesz velünk ezután. Mi lesz velem? Ha Kageyama nem lesz bandatag, én is repülök onnan. Egyáltalán miért van ekkora ára annak, hogy nem osztom meg a szőkével a mindennapjainkat?