Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

AsaNoya X TsukkiYama

AsaNoya - Nishinoya szemszög

Mindig is kalandra vágyó srácnak tartottam magam, ebben pedig a körülöttem élők is megerősítettek. Az élet rövid, én pedig ki akartam használni minden pillanatát, minden cseppjét. Legjobb barátom mottójával egyetértve éltem úgy, mintha nem lenne holnap. Ez a felfogás sokat segít abban, hogy az apró dolgokat is megbecsüljem az életemben, legyen az testi egészség, vagy barátok. Másnak nem adatik meg, nekem pedig igen. Másnak megadatik egy szerető család, nekem nem jött össze, csak egy összetákolt társaság, akikre néha napján ráakasztom ezt az elnevezést.

Eléggé defektes gyerek voltam és vagyok is, így a legtöbb döntésem...fogalmazzunk úgy, hogy nem volt a legjobb. Shoyo volt a horgony számomra egy viharos tengerben, aki segített nekem a jó úton maradni, és ha kissé kilengtem, visszahúzott. Tele lehet már mára a töke velem, de mégsem mondja, aminek mérhetetlenül örülök. Leginkább a futó kapcsolataim nem tetszettek neki, ugyanis a zsánereim a hatalmas, kigyúrt srácokból állt, akikhez természetesen nem minden esetben kapcsolódik jó háttér, vagy jó természet is. Lehetséges, hogy a mai napig olyan jó kisfiú lennék, mint törpe barátom, ha azok az arcok nem visznek bele a tekert cigik világába.

De hiába voltam kalandvágyó, a szerelem engem is megtalált, teljesen észrevétlenül lopakodott be szívem ajtaján. Először csak az tűnt fel, hogy egyre kevésbé érdekelnek a bulik és a szex. Eddig ezek alkották az egészem, mindennapjaim részei voltak, nélkülük pedig elég üresnek éreztem magam. Viszont egy bizonyos arccal a csapatból sok időt töltöttem, mellette mindig nevettem és igényeltem is a társaságát.

Bezony.

Ő Asahi Azumane.

Már három éve ismertem őt, egy évvel felettem volt a suliban, szorosan összenőve Főnivel és annak párjával. Amíg iskolás volt rengeteget beszélgettünk már akkor is, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megkedveljem. Külsőre már a kezdetektől bejött, ezt nem is tagadnám, de vele valamiért nem akartam egy-egy éjszakákra összeszűrni a levet. Talán azért, mert minden nap találkoztunk, talán azért, mert féltem attól, hogy nem meleg. Vagy ami a leglogikusabb így visszagondolva, hogy az élet akarta így, hiszen bár évekkel később, de hozzákötöttem magam.

Tudtam, hogy neki is voltak megrázó ügyei, ami a kezdetleges - még bandának nem nevezhető - csapatától eredt, de hát a mi köreinkben kinek nem volt? Átlagos tanuló volt, egész jó jegyekkel, külsőre mint egy ártatlan, ölelni való nagy mackó, olyan szívmelengető Bambi szemekkel, hogy ha tehetnéd, egész nap puszilgatnád. Már első találkozáskor is eléggé megfogott, viszont akkor még nem komolyodtam meg eléggé egy ilyen sráchoz. A durvaságot részesítettem előnyben, amit bármelyik hozzám hasonló, nagy darab utcai embertől megkaptam, egy éjszaka erejéig.

De aztán, telt az idő, Daichi a szárnyai alá vett minket, így annyi időt tölthettem vele, hogy valahol abban reménykedtem, ráunok. Shoyonak sem igazán tetszett az ötlet, hogy Asahival összegabalyodjak, habár ő még annyira sem ismerte, mint én. Viszont az ideálommal nagyon is tisztában volt, így teljesen félreértve a helyzetet, rosszallóan nézett fiúra, míg én magamban őrlődtem. Érzelmeim egyre erősebbek lettek a srác iránt, de nem akartam kikötni valaki mellett. Még nem. Ki akartam élni magam, felhasználva fiatalságom egészét. Nem álltam még készen egy kapcsolatra.

Vagyis ekkor még ezt hittem.

Június huszadikán, a "Fekete zászló" hadművelet keretein belül együtt lettünk beosztva pár másik taggal együtt. A rendőrök csempészárut igyekeztek lefoglalni, mi pedig minél többet el akartunk lopni belőle, mivel úgy gondoltuk, nem velünk lesznek elfoglalva, hanem az igazi bűnözőkkel.