Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

9.

ʜɪɴᴀᴛᴀ

- H-Hinata? - pislogott rám nagyokat.

A vér is meghűlt az ereimben. Elakadt lélegzettel meredtem a fiúra, aki szintén meglepett ábrázattal pihentette rajtam kék szemeit. A társaság mintha elhalkult volna, fülsüketítő csend telepedett ránk. Azt hittem, már elment, ugyanis hallottam búcsúzkodását. Lehettem volna óvatosabb is.

Viszont volt egy nagyobb gondom is...mit mondjak most neki?

- Sz-Szia, Kageyama - szólaltam meg halkan.

Továbbra is csak csendben vizslatott, mintha próbálná fejben összerakni az okát ittlétemnek. Nagyot nyelve vártam, hogy végre megszólaljon, tekintetem pedig egyszerűen nem tudtam elszakítani róla. Pár pillanat múlva megigazította vállán a táskáját, majd szintén elmotyogott egy köszönésfélét. Hamarabb magára talált, szemkontaktusunknak ő vetett véget.

- Hinata, jó hogy itt vagy - jelent meg a fiú mögött Daichi. - Te is nemsokára hazamész, miért nem kíséred el egy darabig Kageyamát?

Amióta ismerem őt, soha nem mondott még ennél rosszabb ötletet. Tudván tudta, hogyan viszonyulok az egész helyzethez, most pedig, hogy padlóra kerültem, még inkább rátesz egy lapáttal kínjaimra. Mintha az éppen gúnyosan vigyorgó Tsukishimával lefognának engem, várva, hogy a kék szemű leszúrjon. Nagyot nyelve bólintottam.

Mialatt magamra vettem cipőm és kabátom, segélykérő pillantásokat küldtem a helyiségben tartózkodó emberek felé, azonban mivel általában nem foglalkozunk egymás személyes ügyeivel, így most is magamra maradtam a kis problémámmal. A francba, hol van ilyenkor Noya?

Az ajtót kinyitottam, majd magam elé engedve léptem ki a hűvös utcára. A friss levegőtől kirázott a hideg, a dzsekim cipzárját rögtön a nyakamig húztam, kezeimet pedig a zsebembe süllyesztettem. Nagy sóhaj kíséretében a számon át fújtam ki a levegőt, azonban nem volt annyira hideg, hogy a leheletem látszódjon.

Óvatosan a mellettem lépkedőre sandítottam, azonban ő szigorúan maga elé meredve sétált. Éppen naplemente idejében indultunk el, így kellően világos volt ahhoz, hogy lássam arcának vonásait. Természetesen semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni róla, kint az esetek nyolcvan-kilencven százalékában, így egyre inkább aggódtam.

Meg akartam szólalni, azt is tudtam, mit akarok mondani, mégsem volt rá merszem. Féltem attól, hogy most vágtam el magam nála, hogy megutált és hogy egy életre elveszítettem azt a kis bizalmát felém, amit az utóbbi két hétben kemény munka árán kiépítettem. Egyből megjelent a paranoiám is, előttem volt a jelenet, hogy direkt keresztbe tesz a bandának, ezzel pedig engem is kirúgat és magamra maradok. A jobbik eset talán az, hogy elküld melegebb éghajlatokra, de legalább marad a bandában.

Istenem, miért nem tudok megszólalni?

Én vagyok az, aki lebukott, aki napokig titkolózott és biztosan rengeteg kérdése lenne, csak rám vár. Mással rögtön beszédbe elegyednék, ő mégis más. Mégis MEGINT máshogy viszonyulok hozzá, mint a többi emberhez.

Gyerünk, Shoyo!

Növessz tököt végre!

- Haragszol? - szólaltam meg végül halkan, az előttem elterülő utat szuggerálva.