Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

13.

ᴋᴀɢᴇʏᴀᴍᴀ

Fáradtan estem be az ágyba. A mai nap maga volt a katasztrófa, egyáltalán nem így terveztem a dolgokat. A szüleim szokás szerint mindent elszúrtak, képesek voltak felhívni, csupán azért, hogy tényleg az iskolában tartózkodok-e. Eddig ilyet még nem csináltak, pontos okát egyáltalán nem tudtam volna megmagyarázni. Ismét éreztem, hogy szorul a nyakamon a kötél, amit a már évek során kisebesedett lelkem nem viselt jól, ezt pedig olyan emberen vezettem le, aki a legkevésbé érdemelte meg. A bűntudat és a tehetetlenség szétmarta a bensőm. Megismertem egy csodálatos személyiséggel rendelkező srácot, aki még a kirohanásom is képes volt elnézni, képes volt úgy tenni délután, mintha mi sem történt volna.

Bassza meg, képes volt venni nekem egy doboz cigit, csak azért, hogy lehiggadjak!

Nyilván az volt a legkevesebb ezek után, hogy türtőztettem magam, és igyekeztem a kedvében járni. Ahogy azt tőle vártam, visszafogta magát, és nem rendelt túl sokat, viszont amit ki kért magának, tagadhatatlanul jó ízlésre vall tőle. Mivel a kért tortáját nem helyben fogyasztotta, eszembe jutott, hogy talán megkínálom az enyémből, így fele annyira kínosra sikerült az, hogy egyedül étkezzek. De amit tett, attól eldobtam az agyam. Ilyen érzékien még nem láttam embert enni, szemei csillogása mégis olyan ártatlanul hatott, hogy megmoccant tőle a farkam a nadrágomban. Ledöbbenve figyeltem minden mozdulatát, míg ő elégedetten mosolyogva nézett vissza rám. Mintha direkt csinálta volna.

Azonban ez nem volt elég. Még egyszer látnom kellett ezt a mozdulatsort, amibe készségesen belement. Újra és újra eljátszottam vele minden mozdulatot, és mire elfogyott minden a tányéromról, kifejezetten szűk lett a hely ott lent. Annyira elvette az eszem, hogy elterveztem, hazafelé kérdezek egy-két dolgot párkapcsolati állapotáról, ugyanis az elmúlt pár órában csak még inkább felkeltette az érdeklődésem. Ha valaki ilyen szenvedéllyel eszik, mire lehet képes az ágyban?

Meggyötörten nyögtem fel, a párnát a fejem alól kirántottam, és beletemettem az arcom. Mit művel velem ez a srác?

Persze a tervem kudarcba fulladt, mikor megláttam, hogy mint egy szobor, lemeredve áll, és a könnyei végigszántják arcát. A legszomorúbb pedig az volt az egészben, hogy végig engem nézett. Egyenesen a szemembe, sírástól csillogó íriszei a lelkem legsötétebb pontjába látott bele. Biztos vagyok abban, hogy valami eszébe jutott, valami rossz...talán egy szomorú emlék, vagy valami történt vele...de mégis olyan megtörten nézett rám, mintha...mintha én tettem volna valamit.

Viszont amikor az iskolánál a bátorságom összegyűjtve megöleltem, minden gondom elszállt. Végre ismét közel érezhettem magamhoz, és ezt kihasználva úgy szorítottam, hogy abból érezhette, hogy nem akarom elengedni. Meg akartam nyugtatni, biztosítani arról, hogy én vele vagyok, rám számíthat, és el akartam szívni belőle a negatív dolgokat. Egy olyan ember, mint ő, nem lehet szomorú. Nem érdemli meg, hogy az legyen.

Jövő héten is elhívom. A lehető legtöbb időt akarom vele tölteni, meg akarom ismerni, és az az ember akarok lenni az életében, akihez a legkisebb gond esetén is nyugodt szívvel fordul. Boldognak akarom látni őt, és bár most sírt előttem először, soha többé nem akarom, hogy ez újra megtörténjen.

Azonban félek. Egyre inkább sikerül neki belopakodnia magát a szívembe, én pedig tartok attól, hogy elijesztem magamtól, akárcsak azzal, hogy megtudja a múltam. Habár, lehet hallott rólam egy-két dolgot.

Ismét hallottam, amint szüleim lent ügyködnek. Sajnos hamarabb értem haza, mint terveztem, így mégis részt veszek azon a szánalmas vacsorán, amivel kapcsolatban órák után zaklattak.