Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

7.

Szeptember 15.

Szipogva húztam a fejemre kapucnimat. Két hét alatt ténylegesen elérkezett a lucskos-dágványos ősz, amit mindennél jobban utáltam. Innentől télig nem fog úgy eltelni egy nap, hogy legalább egy órán keresztül ne esne az eső, természetesen erős szélvihar kíséretében. Vártam már, hogy mikor fogok megfázni, ami egyre inkább valószínűvé vált, tekintettel arra, hogy most sem vagyok éppen túlöltözve. Viszont jelen pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt.

Rengeteg idegőrlő nap után végre ismét a házhoz tartottam. Már nagyon hiányoztak a többiek, azonban kissé féltem. A napokban folyamatosan jártam a mólóra Daichinak jelenteni, annak ellenére is, hogy jelentősen megnehezítette a dolgom. Mivel is?

Többek között előfordult, hogy ő éppen nem tartózkodott a megbeszélt helyszínen, de erről elfelejtett engem tájékoztatni. Barátaimat titoktartásra kötelezte és bár Noya próbált volna sunyiban beszámolni mindenről, én magam kértem rá, hogy ne szegüljön ellen a főnök szavainak. Ha így akar játszani, hát akkor legyen így, állok elébe.

A másik komoly akadály az volt, hogy Kageyama szeretett volna találkozni a többiekkel, ezt azonban el kellett napolnom, míg a fejes nem bólint rá. Gázabbnál gázabb kifogásokat találtam ki, ezzel elérve, hogy kellemetlenül érezzem magam. Nem akartam elveszíteni a bizalmát és attól féltem, hogy azt fogja rólam gondolni, hogy nincsenek is barátaim. Vagy a rosszabbik lehetőség, hogy úgy érzi, szégyenlem.

Pedig egyáltalán nem így volt.

Az idő haladtával egyre szimpatikusabbá vált számomra, tetszett, hogy különc. Abszolút nem illik abba a sablonba, amelyet eddig megszoktam a környezetemben. A külsője...tagadhatatlanul megfogott. Nehezen, de kezdett felengedni, egyre inkább nyíltabban, közvetlenebbül beszélgettünk, ennek pedig mérhetetlenül örülök. Éppen ezért tartottam attól, hogy gyanút fog.

Félúton járva nem tudtam, hogy a kezem csupán vizes, vagy az izzadtságtól nedves. Visszagondolva, Daichi továbbra is semleges volt az információkat hallva, azonban abban biztos voltam, hogy ezeket átbeszélte a többiekkel. Reménykedtem, hogy talán ők majd meggyőzik, ezzel pedig kevesebb dolgom lenne. A fejem már belesajdult a nagy agyalásokba, idegesen rúgtam arrébb egy kavicsot. Az eső továbbra is kitartóan zuhogott, a hőmérséklet csökkenés hatására láttam leheletem. Egyáltalán nem fáztam, felfűtött az izgalom.

Néha azt kívánom, bárcsak olyan érzéketlen tuskó lennék, mint Tsukishima. Őt bezzeg semmi sem érdekli és bár meg van a maga véleménye - amit néha előszeretettel hangoztat -, képes úszni az árral. Habár nyilván neki is van jó, gyengéd, kevésbé bunkó oldala, hiszen csak rá kell nézni Yamaguchira. A vak is látja, hogy forr kettejük közt a levegő, azonban a szőke ezt az élete árán sem vallaná be, talán magának sem. Hónapok óta húzzák már ezt a játékot, szegény szeplőst az őrületbe kergetve ezzel. Inkább visszavonom, amit mondtam. Jobb a saját személyiségem, legalább én merek lépni és nem hazudok magamnak.

Feltűnt előttem az épület. Nagyot nyelve gyorsítottam lépteimen, majdnem futva tettem meg az utolsó métereket. Amint bemegyek, első dolgom lesz átöltözni, így átázva biztosan nem fogok tárgyalni Daichival. Habár, Suga sem hagyná ezt.

A kaput halkan zártam be magam mögött és amilyen határozott léptekkel értem az ajtóhoz, úgy szállt el minden bátorságom. Remegő, átfagyott mancsom lassan helyeztem a kilincsre, majd nagy levegőt véve nyitottam be. A bent tartózkodók azonnal rám kapták a fejüket.

- Shoyooo, csakhogy ideértél! Már megölt az unalom! - ugrott a nyakamba Noya. - Te jó ég, csurom víz vagy - vált el tőlem, láthatóan kirázta a hideg.