Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

25.

Összességében jól sikerült a városnézés. Megnéztük a város legnagyobb tornyát, rengeteg híresebb múzeum előtt haladtunk el, illetve sok szupermarketet látogattunk meg. Tobio és Noya végig szorosan mellettem voltak, így exem nem férkőzött a közelembe. Nagyon jól éreztük magunkat, sikerült feloldódnom, és a többiekre koncentrálnom. Túránk végén igyekeztem megközelíteni Hitokát, aki - mint az utóbbi napokban mindig - egyedül, egészen apróvá húzva magát sétált mögöttünk. Óvatosan megsimogattam a karját, hogy felfigyeljen rám, ám reakciója merőben eltért a megszokottól. Eddig akárhányszor meglátott, mindig csillogott a szeme, szája pedig széles mosolyra húzódott...azonban most ez nem így történt. Üres tekintettel pillantott rám, egyetlen arcizma sem mozdult meg. Mintha teljesen más ember állt volna előttem.

- Mi a helyzet? - mosolyogtam rá.

- Nincsen semmi... - rázta meg a fejét, majd szemeit újra a járdára vezette.

- Ma esetleg ráérsz? Beszélgethetnénk este, mikor már csend lesz.

- Nem is tudom...

- Nem erőltetek rád semmit, amit nem akarsz. Gondold át és majd szólj - mosolyogtam rá újra, mikor végre rám nézett.

- Rendben - bólintott.

Szótlanul sétáltunk egymás mellett, hiszen én sem tudtam mit mondani neki. Azokat a kérdéseimet, melyek jelenleg válaszra vártak nem tehettem fel, mert nem voltak ide valóak.

Noya is felém pillantgatott Tobioval együtt, de csak a vállam vontam jelezve, hogy nem sikerült előre jutnom. Legjobb barátom kelletlenül húzta el a száját, de egészen addig a lány mellett maradtam, míg vissza nem értünk a szállásra.

Amint beértünk az épületbe, finom illatok kúsztak az orromba, majd mikor megpillantottam a gondosan megterített asztalt, összefutott a nyál a számban. Suga bevallotta, hogy az ebéd felét rendelni kellett, ugyanis nem volt itt elég hozzávaló, de mindent megtett, amit csak tudott. Egészen addig nem is realizáltam, hogy milyen éhes vagyok, amíg le nem ültem az egyik székbe, így már alig vártam, hogy mindenki más is elhelyezkedjen, hogy aztán nekiláthassak a finom lakomának. Kageyama leült a jobb oldalamra, míg Noya balról fogott közre, azonban pót-anyám egyik legrosszabb ötleteként marasztalta Kenmát ebédre, aki elém vágódott le. Legnagyobb szerencsémre nem ment el az étvágyam, próbáltam szerelmemmel kommunikálni, aki készségesen segített abban, hogy kizárjam exem a gondolataimból. Habár furcsa volt, hogy eddig még nem szólt be, próbáltam előnyt kovácsolni belőle. Nem akartam azon aggódni, hogy mikor lép végre, inkább azt tartottam a szemem előtt, hogy talán végre ráunt a csesztetésemre.

Az ebéd végeztével mindannyian a saját szobánkba indultunk, hogy jól lakva beiktassunk egy délutáni szunyát. Hamar hasra vágtam magam, Tobio pedig nemes egyszerűséggel rám feküdt.

- H-Hé, kinyomod belőlem a kaját! - panaszkodtam, mire csak sóhajtva legördült rólam. - Basszus, jó húsban vagy...olyan megerőltető lett volna megkerülni az ágyat? - fordultam a hátamra.

- Hogy neked mennyi bajod van - nevetett fel. - Most burkoltan azt mondtad, hogy kövér vagyok? - vonta össze szemöldökét.

- Én? Dehogyis, mikre nem gondolsz! - mosolyogtam rá, mire büntetésemül csiklandozni kezdett.

Úgy visítottam, mint egy kismalac, mikor meglátja a kést. Lihegve, rugdosva próbáltam szabadulni kezei közül, sikertelenül. Már könyörögtem, mikor könnyek folytak le az arcomon, így végül megkegyelmezett nekem. Az oldalamba fájó érzés hasított, mialatt számon át kapkodtam levegőért.

Francba, megint jól elintézett.

ᴋᴀɢᴇʏᴀᴍᴀ

Drága Angyalom fáradtan dőlt ki az ágyon, miután végeztem kínzásával. Engem is eléggé megizzasztott, így lekaptam magamról a pólóm és a nadrágom is. A táskámat feltúrva kerestem rövidnadrágot, de mivel már november közepe van, és nem mellesleg Shoyo pakolt be, így egyértelmű, hogy nem találtam. Úgy, ahogy voltam, egyetlen szál bokszerben másztam vissza mellé, majd kihasználva azt, hogy még mindig próbálja visszaszerezni erejét, róla is lerángattam a nadrágot.