Mintha nem lenne holnap | KageHina | ✓

15.

Szeptember 26.

- A számlák az asztalon lesznek, mindegyik jövőheti határidejű. A hűtőben a könnyen romló ételeket egyétek meg, ami pedig lejáróban van, azt csak vidd haza nyugodtan - magyarázott nekem Suga, amint a többiek a fekete kisbuszba igyekeztek beszállni.

- Rendben, értettem - bólogattam hevesen.

- Bármi baj történik, szólj!

- Te is!

Megölelgettük egymást, majd ő is a jármű felé indult. Noya számára a délelőtt kilenc óra túl korán volt, így ő csak visszaaludt. Végül Asahi cipelte ki menyasszonypózban, hogy aztán mint egy totyogóst, magára támassza a hátsó ülésen. Kissé fájó szívvel néztem végig rajtuk, hiszen mégiscsak most hagynak itt minket, akármilyen veszélyes akcióról is legyen szó.

A mögöttem álló fiú felé fordultam, mikor a fekete négykerekű eltűnt a kereszteződésben, ő pedig apró mosoly kíséretében nézett rám. Előreengedett az ajtóban, majd miután azt bezárta, pár perces csend telepedett ránk. Mindketten próbáltuk feldolgozni, hogy jelenleg mekkora felelősséget is helyeztek a vállainkra, főleg az enyémre.

- Miénk a ház... - suttogta maga elé meredve.

- Igen...csak a miénk - motyogtam én is halkan.

Egyszerre kiáltottunk fel örömünkben, én pedig hangosan nevettem magunkon. Mikor lenyugodtunk, széles mosollyal az arcomon pislogtam fel rá. Még mindig az ebédlőben álltunk, de egyikünk sem tervezett máshová menni. Pár pillanatnyi szemezés után derekamat elmarva rántott magához, míg én a nyakába csimpaszkodtam. Az utóbbi két napban szokásunkká vált az ölelkezés, aminek okát nem tudtam megmagyarázni, de nem panaszkodtam érte, ugyanis megnyugtatott a közelsége és az illata. Fejét a nyakamba fúrta, karjaival erősen tartott. Képesek voltunk percekig is így állni, mintha csak töltőállomás lennénk egymásnak. Oldalam kezdte el csikizni, mire kuncogva próbáltam kiszabadulni karjai közül, de ahogy hátráltam, szorosan követett. Végül hátam a falnak ütközött, csapdába esve próbáltam leállítani ujjait. Kérlelésem szerencsémre nem talált süket fülekre, kezei ismét derekam karolták át. Felsőtestével eltávolodott, de éppen csak annyira, hogy a szemeimbe nézhessen. Kék íriszeitől ismét melegem lett, így mielőtt kislányos zavarom kiteljesedett volna, szólásra nyitottam ajkaim.

- Mit csináljunk? - érdeklődtem.

- Amit szeretnél.

- Az az igazság, hogy nekem haza kéne majd ugranom a húgomnak valami ehetőt kotyvasztani.

- Hűha, micsoda háziasszony vagy - füttyentett elismerően, mire újra elnevettem magam. - Elkísérhetlek?

- Téged nem várnak otthon?

- Talán zavarnék? - hajolt közelebb.

Élesen szívtam be a levegőt, amint ujjai begörbültek, ezzel erősen megmarkolva ruhám anyagát. Egy pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy mégis mit művelünk és külső szemmel hogyan nézhetünk ki, de egyik opció sem tűnt barátinak. Reménykedni kezdtem abban, hogy mégis sikerült begyújtani köztünk a tüzet, és hogy nem csak én vagyok jelenleg ebben a helyiségben az egyetlen kályha.

- N-Nem, csak már régóta itt téblábolunk. Engem Natsun kívül senki sem vár otthon, viszont téged biztosan hiányolnak ennyi idő után.

Felhorkantott, de a távolságot egy centivel sem növelte meg. A levegő egyre sűrűbbé vált körülöttem, melyet folyamatosan ritkított tekintete.

- A szüleim...dolgoznak. Nincsenek otthon.

Várakozva nézett engem, nekem pedig ki kellett volna nyögnöm valamit. Azonban nem vihetem magammal, Natsu biztosan olyan szituációba keverne, mint a múltkor Noya, én pedig ott helyben cosplayelnék egy emberi fáklyát. Ujjaim gyengéden felfuttattam karján, melyet jelenleg egy vékony, szürke felső fedett. Amikor elértem a vállát, óvatosan próbáltam meg eltolni magamtól, ám mintha acélból lenne, meg sem moccant. Számonkérő szemei megcsillantak a napfényben, és ahogy a haja meglibbent mialatt lenézett rám, a lábaim kezdték felmondani a szolgálatot.