A császár rabjai - BTSxBTS (+18+)✔

15. Levegőt!

Reggel a herceg megállította az eunuchot a folyosón, amikor az épp elhagyta a rabszolgák szobáját. A fiúk már elmentek próbálni.

- Hogy van? - kérdezte halkan.

Az eunuch babrálni kezdett a kezével, lehajtotta a fejét, és felsóhajtott.

- Nem jól. Megint magas a láza, nehezen lélegzik, az orvos szerint nem sok van neki hátra.

- Bemegyek hozzá!

- Nem lehet, felség, tudja, hogy nem engedhetem.

- Szerinted mégis mit fogok csinálni egy élet-halál közt lebegő, ájult, lázas fiúval?!! - kiabált a herceg.

- S-semmit, én csak... ez a szabály, felség.

- Teszek a szabályra!! - félrelökte a szolgát, és benyitott a szobába.

Jimin ágyához ment, fölé hajolt, ő pedig félig csukott szemmel, erőtlenül rámosolygott, amikor meglátta. Átölelte, vigyázva, nehogy nagyon megszorítsa. Aztán elment a fürdőbe, és egy vizes ruhával tért vissza, amit gondosan a homlokára terített.

- Itt leszek veled egész nap, amíg csak tudok.

- Nem ma... érkezik... a menyasszonya?

- De igen. És egyáltalán nem érdekel. Csak te érdekelsz.

Jimin szeméből kigurult egy könnycsepp, majd egy újabb.

- Az orvos szerint... meg fogok halni... - súgta.

- Nem fogsz. Elviszlek magammal Atlantiniába. Meggyógyulsz, és ott fogsz élni velem. Megszöktetlek, vagy elhozatlak a katonákkal.

- Felség, ez mind nagyon szép, de... a valóság... az az, hogy... fel se tudok kelni... nemhogy... szökdösni...

Köhögött, és a vizes poharáért nyúlt. Namjoon odaadta neki, és segített neki felülni. Miután megitatta, ott hagyta Jimint, majd hamarosan visszatért egy könyvvel a kezében. Amiről a hegyek énekelnek. Fellapozta, és elkezdte felolvasni neki. Jimin hátradőlt a párnára, lehunyta a szemét, úgy hallgatta az otthonáról szóló történeteket, leírásokat és feljegyzéseket. Látta maga előtt a hegyek vonulatait, az erdőket, a tisztásokat, a patakokat, hallotta a madarak énekét. Felidézte a barátai arcát, az édesanyját, a testvérét, a javasasszonyt, a varázslót, a kalandos vadászatokat, az esti beszélgetéseket a tűznél. Az ünnepeket, a táncokat, a zenét, amikor lementek a városba, és minden ki volt világítva ragyogó lámpásokkal és színes szalagokkal... Érezte a hideg hegyi levegőt az arcán, a fenyőillatot, a sülő szarvashús rozmaringos illatát, hallotta a farkasok vonyítását...

A herceg órákig csak olvasott neki. Rápillantva látta, hogy az arca kisimult, és egy halvány mosoly is megjelent rajta. Letette a könyvet az ölébe, megsimogatta a nyakát, ami most mintha hűvösebb lett volna, és megkérdezte:

- Hiányzik az otthonod?

Jimin bólintott.

- Már a szabad levegő is hiányzik. A napfény... a kék ég...

Namjoon eltöprengve összevonta a szemöldökét. Letette a könyvet, a ruhás ládához ment, kinyitotta, és meleg ruhákat keresett elő belőle. Odavitte őket az ágyhoz, és gondosan beléjük bújtatta Jimint. Egy puha, meleg nadrágot, sűrű szövésű inget és egy hosszú, meleg gyapjúkabátot adott rá, hogy a fiú már izzadni kezdett.

- Mit csinál Felséged?

- Kiviszlek innen.

A karjába vette a fiút, aki ebben a sok ruhában is olyan könnyűnek tűnt, Jimin pedig átkarolta a nyakát. Kiment vele a szobából, leszaladt a lépcsőkön, ki a palotából, egyenesen az istállóba, a lovához. Leültette Jimint a szalmára, amíg gyorsan felszerszámozta a lovat. Úgy sietett a művelettel, mintha az élete múlna rajta. Aztán felültette a fiút a nyeregbe, maga is felült mögé, és meghajtotta az állatot. Kilovagoltak a palota kertjéből, megkerülték a birtokot, és felvágtattak a közeli hegyre. Körülöttük zöldellő fák és mezők, hosszan elnyúló szántóföldek, a déli nap élénk színekbe öltöztette a tájat. Jimin sápadtan is ragyogott, hátradőlt Namjoon mellkasára, és csak nézte a kék eget, a felhőket és a zöld dombokat, élvezte, hogy a szél az arcába fúj. A herceg pedig csak őt nézte.