Mon Chéri

1. Stephanie

Leültem, a szokásos asztalomhoz, és szétpakoltam a jegyzeteimet, hogy végre nekiálljak megtervezni, az extra problémás megrendelőm számos kívánságát figyelembe véve, az esküvői tortáját. Éppen csak végig futottam az első oldalt, ahol az ízekre vonatkozó kérései voltak, amikor nyílt a bejárati ajtó és azzal együtt az ajtó felé erősített csengettyű is megszólalt. Ugyan a zárva táblácska még kint volt, de ez Maryt nem tarthatta vissza. Annál inkább sem, mert  az alkalmazottam volt. Nem tudtam, hogy ma is jön, különben otthon maradtam volna dolgozni. Kedveltem, de bármikor bent volt, az volt az első dolga, hogy bekapcsolta a tv-t, és annak monoton duruzsolásánál végezte a dolgát. Ő így tudott dolgozni, engem viszont zavart a koncentrációban.
–Oh, szia! Nem tudtam, hogy bent leszel! –csicseregte vidáman, közben a pult mögé libbent a táskáját a pultra dobva. Meg sem várta míg válaszolok a hátsó ajtó mögött eltűnt. Nem éreztem szükségét, hogy válaszoljak neki, legalábbis amíg nem szemtől szembe tehetem, ezért inkább visszafordultam a papírokhoz, és törtem a fejem, hogy a kusza rajzokból, amiket a kedves megrendelő mellékelt, hogy lesz egy álom torta, giccs parádé helyett.
Mary kötényben jelent meg újra, és máris nekiállt kávét főzni.
–Tegnap megint találkoztam Millerékkel – közöltem, mire a legjobb cukrászom szemöldöke a homloka felé szaladt.
–Ha, jól számolom ez az ötödik alkalom volt?
–Igen, az ötödik –nyomatékosítottam –úgyhogy most már kész tervekkel kell előállnom, különben megint valamit megváltoztat.
–Előre sajnálom az esküvő szervezőt –jegyezte meg és a pultra könyökölt én meg egyetértve pillantottam rá.
–És te?
–Megcsinálom a virágdíszeket a minitortákhoz.
–De azokat rendeltük – vontam össze a szemöldökömet, mire Mary egy barna kartondobozt tett elém.
–Már megreklamáltam, de ugye az nem segít a tortáinkon –vont vállat, én meg belepillantottam a dobozba és elkapott a méreg. Az apró finoman kidolgozott virágkelyhek dirib-darabokban hánykolódtak a zacskóban.
–A futár? –kérdeztem.
–Nem hiszem. Tom hozta, mint mindig. Nem volt kitömve a doboz semmivel... Akárhogy nézzük még ha a kocsiban is eshetett le, arról nem Tom tehet, hogy nem csomagolták rendesen.
–Nem ezért tényleg nem lehet őt hibáztatni. Oké, akkor ezt a tortát most elnapoljuk –sóhajtottam, és már be is csuktam a füzetet.
Mary nem tiltakozott  amikor én is köténybe bújtam és inkább beálltam mellé fondant virágokat gyártani, de a tv‐t bekapcsolta. Mivel egy csésze kiváló kávét tett elém nem is morgolódtam miatta. Csak rámosolyogtam miután láttam, hogy a tejhabba még szívet is rajzolt.
Nem telt rosszul a délután, szorgoskodtunk, közben beszélgettünk és hallgattuk a tévét. Mary is facér volt ahogyan én ezért nem kellett sietnünk sehová.
–Szerintem ezek még szebbek is lettek – állapította meg áhítatos szemeket meresztgetve az egyre gyarapodó kis virágainkra.
–És milyen szépek lesznek, ha még egy kis metálporral bekenem őket! –lelkesedtem.
–Alig várom, hogy feltegyük őket!
–Én is! –kuncogtunk össze, majd a figyelmünk a tortadíszekről, a képernyőre vándorolt.
Egy népszerű talk-show ment, a sztár vendég pedig egy elég ismert rock zenész volt. Az a fajta híresség volt, akin megakadt a nők szeme. Nem az a tipikus jóképű férfi, akit az ember lánya szívesen nézett a filmvásznon, itt erősen rontotta képet, hogy az erős karokat sűrűn fedték a tetoválások, a fülébe piercingeket meg miegymást aggatott, rövidre nyírt sötét haja pedig kócosan meredezett mindenfelé. De a szája szegletében ülő pimasz mosoly valahogy megakasztotta a tekintetet. Nem volt az esetem, nagyon nem, de azért el kellett ismernem volt egy kis sármja.
Mary hangosan felnevetett amikor a műsorvezető személyes enyhén pikáns kérdésére leplezetlenül és a legkisebb zavar jelét sem mutatva válaszolt. Majd egy csibészes vigyorral toldotta meg a beszámolót. Én belepirultam a válaszába.
–Jó ég, élő adásban ilyet mondani - szörnyülködtem azon, hogy ide jutott a világ.
–Miért? Rocksztár, megteheti! - nevetett fel a kollégám, akit nem botránkoztatott meg a szabadszájúsága.
Csak fél füllel hallgattam a műsort, miközben ecsetet ragadtam és halványlilára és rózsaszínre pingáltam a virágokat, de valahogy örültem annak, hogy egy világ választ el attól, hogy azzal a flegma nagyképű ámbár mutatós férfival találkozzak.
Mire hazaértem kellemesen elfáradtam, ami több szempontból is jó volt. Az egyik, hogy ma sem éreztem magam haszontalannak, a másik pedig, hogy nem gondoltam közben Johnra, arra a fiúra, akivel pár hónapja enyhén szólva zátonyra futott a kapcsolatunk. Már ha lehet azt annak nevezni, hogy míg én nap közben dolgoztam ő az edzőtársát húzogatta. Így jár az, aki nem jár edzőterembe. De, többé kevésbé túl voltam rajta.
Este a további figyelemelterelés céljából még elővettem a Miller tortához gyártott jegyzeteimet és még az ágyban rajzolgattam kicsit. Aztán nem húztam tovább az időt, mert a következő napom előreláthatólag hosszúra fog nyúlni. Munka után még lesz egy találkozóm a legjobb barátnőmmel és a barátjával és az ilyen találkák sokszor az éjszakába hajlottak.
A cukrászdában nem kellett nagy kihívásokkal szembenézni, és ha éppen nem esett be egy Millerékhez hasonló ügyfél minden simán és kellemesen zajlott. Szerettem, hogy saját vállalkozásom volt és szenvedélyesen szerettem a sütemények világát. Imádtam sütni, kísérletezni az ízekkel, még az olyan apró és pepecs munkákban is szívesen vesztem el, mint az előzőnapi tortadíszek készítése. Még ha a magánéletem egy nagy tragédia is volt, kárpótolt, hogy a munkámat imádtam.
Reggel sietve vettem fel az aznapra szánt ruhámat, hosszú hajamat laza lófarokba kötöttem, és miután kihúztam a szemeimet már indultam is.
Mary-n kívül még egy alkalmazottam volt Irene, ma vele kezdtem. Amikor beértem, ő már kinyitott. Jól ment az üzlet egész délutánig időm sem volt azon merengeni, hogy mikor ér véget a nap, egyszer csak hallottam, ahogy a záródik az ajtó, és a kollégám egy nagy sóhaj, után rám mosolygott.
–Siess, mert elkésel! - figyelmeztetett, én meg akkor néztem először az órára.
–Hova lett a délután? - kérdeztem tétován, és közben elégedetten csodáltam az előttem heverő tortácskát. Nem sokáig, mert Irene elvette és a hűtő vitrinbe helyezte.
–Ezért nemsokára jönnek, míg várok feltakarítok, te pedig tényleg menj!
–Rendben, rendben! Biztos?
–Igen, biztos. Menj, szórakozz egy kicsit! Túl sokat voltál mostanában itt.
–Ez nem igaz, csak annyit, mint egyébként is – tiltakoztam.
–Mikor volt utoljára szabadnapod? - nézett rám felvont szemöldökkel.
–Tegnap – feleltem határozottan.
– Steph, de hát tegnap is itt voltál, az ég szerelmére! - nevetett – Na, hess! Hess!
– Jól van, már itt sem vagyok! - nevettem, és táskát ragadva az ajtó irányába tartottam.
Most nem a szokásos pubban találkoztunk, hanem egy előkelő negyed éttermében. Rögtön kiszúrtam őket, amikor beléptem, bizalmasan egymáshoz hajoltak és valamin kuncogtak. Elmosolyodtam, és vettem egy nagy levegőt, amivel erőt gyűjtöttem, hogy elviseljem, hogy ezen az estén is harmadik kerék leszek.
–Halihó gerlicéim! - üdvözöltem őket, mosolyogva.
–Steph! - üdvözölt Caren, Jess pedig hellyel kínált.
Miután leültem csendült az asztalra ők pedig engem figyeltek, miközben alig bírták visszatartani a mosolyukat.
–Mi az? Történt valami? - néztem rájuk felváltva.
Egyszerre tőrt ki belőlük a nevetés, amit nagyon nem értettem, és ugyan én is elmosolyodtam ezen a képtelen viselkedésen, de azért jó lett volna tudni, hogy mi történik.
– Lenne számodra egy kis feladatunk! - mondta Caren, majd egy borítékot csúsztatott felém.
–Mi ez? - kérdeztem miközben még most is gyanakodva figyeltem a párost.
Caren kipirulva a nevetéstől tűrte a füle mögé szőke rövid haját.
–Nézd meg!
Kibontottam és egy kemény fényes lapot húztam ki belőle, átfutottam a míves kacskaringós betűket, majd feléjük kaptam a tekintetem.
–Összeházasodtok? - kérdeztem szinte visítva - Ezt nem hiszem el, tényleg összeházasodtok? – Igen, nagyon így áll a dolog! – bólogatott vigyorogva Jess.
– Szeretnénk, ha a tanunk lennél - folytatta Caren, boldogságtól sugárzó arccal.
–Komolyan? Persze! Szívesen! - ujjongtam és elmorzsoltam egy könnycseppet is.
– Várj, míg meghallod a részleteket - figyelmeztetett a leendő férj.
– Na, ne vedd el a kedvét! - bökte oldalba Caren, majd átvette a szót.
– Téged, és Jess legjobb barátját szeretnénk megkérni, hogy tegyétek egy kicsit személyessé a fogadást. Úgy volt, hogy ő is itt lesz ma, de végül nem tudott eljönni. Szóval mielőtt még fejvesztve menekülnél, nem az esküvő megszervezését várjuk el, csak szeretnénk, ha gondoskodnátok róla, hogy ránk legyen szabva.
-Ümm... Szóval a buli stresszes részét leadjátok igaz? - viccelődtem, de közben hihetetlenül boldoggá tett a hír és az is, hogy ezzel, rám gondoltak.
–Hát... – dörzsölte meg zavartan a homlokát Jess, de közben nevetett – igen... bevallom ez a cél.
– Nem lesz óriási banzáj, de már így is annyi mindenre kell figyelni. Aztán arra gondoltunk, hogy belevonnánk egy kicsit titeket is. Végülis, ti ismertek minket a legjobban. Ezzel nekünk is lenne meglepetés, de biztos, hogy olyan lenne, amit mindketten szeretünk.  Nem rendhagyó tudom de...
– Jó ég, ez szuper ötlet! Nagyon szívesen!
Caren nagyot sóhajtott.
– De örülök, hogy ezt mondod! Úgy izgultam mit szólsz majd!
– Azt hitted, hogy nem vállalom?
–Reméltem, hogy igent mondasz!
–Még szép, hogy igen! És természetesen a sütemények és a torta is az én ajándékom! - ajánlkoztam lelkesen.
– Dehogy, Steph nem várnánk el ennyi mindent!
– Nem gondolod, hogy más csinálja! Ragaszkodom hozzá! Feltéve, ha meg vagytok elégedve a minőséggel!  - ebben nem volt okom kételkedni, hiszen törzsvendégeink voltak, és azt is tudtam mik a kedvenceik. Ha semmi útmutatást nem adtak volna akkor is tudtam volna minek örülnének.
–Nagyon köszönjük, ez fantasztikus ajándék! - szólt hálásan Jess.
Én csak rá kacsintottam.
– Akkor, ha jól értem a te, tanúddal kellene összedolgoznom. Ő mit szólt a dologhoz?
– Scott is benne van, és ha ráérsz holnap találkozna veled, hogy megbeszéljétek, amit meg kell.
–Rendben .
– Átküldöm neki a számodat és majd keres. Ha így megfelel.
–Persze – helyeseltem.
–Ne aggódj jó fej, nem lesz vele gond! – biztosított Jess, de Caren oldalpillantása kicsit elbizonytalanított. De nem akartam elrontani az örömüket, így nem kérdezősködtem.
Bármilyen is legyen ez a Scott, nem igazán érdekelt, mert ez csak még egy dolog lesz ami lefoglal. Volt egy olyan gyanúm is, hogy Caren ezért is bízott meg ezzel a feladattal, hogy kevesebb időm maradjon Johnon merengeni.
Jó hangulatban vacsoráztunk, megbeszéltük a részleteket, meséltek, én hallgattam és igyekeztem elnyomni magamban azt a képtelen gondolatot, hogy nem rég még az én terveimben is szerepelt a házasság. A csüggedés megkörnyékezett és bármennyire is örültem Carenéknek, mert őszintén, szívből örültem nekik, azért mégis csak fájt a saját kudarcom.
Meglehetősen vegyes érzésekkel feküdtem le aludni.
Másnap annyi feladat foglalt le, hogy egészen addig eszembe se jutott hogy megígértem, hogy találkozom azzal a Scottal míg nem jött egy üzenetem.

Szia!
Jess úgy informált, hogy te leszel a másik tanú.
4-kor tudnánk találkozni, a Theodor’s pubban?
Nem lesz sok időm, úgyhogy ne késs!
Scott H.

Azért minimum egy hívást elvártam volna. De ahelyett, hogy zokon veszem, inkább választ írtam.
Szia!
Ott leszek, nem szoktam késni.
Stephanie

Nem jött újabb válasz, ezért gondoltam, hogy nyugtázta. Egészen négyig nem is foglalkoztam vele többet. Aztán a Theodor’s-ba érve rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is tudom kit is kellene keresnem. Nem volt asztal foglalva Scott H. névre ezért csak leültem az egyikhez úgy, hogy jól rálássak az ajtóra és rendeltem egy kávét. Már jó fél órája üldögélhettem, amikor elkezdtem gyanakodni, hogy talán nem én érkeztem először, és akire várok már réges rég itt lehet. Most a hely barátságossága ellenére feszítő nyugtalan érzés kezdett kialakulni bennem.
Magamhoz ragadtam a telefont és ezúttal tárcsáztam a számot.
Kicsöngött én pedig vadul pásztáztam a helyet, hogy ki nyúl a telefonjához. Persze, hogy senki, de közben beleszóltak a vonal túloldaláról, ami nem kicsit lepett meg, hiszen elsősorban nem telefonálni akartam, hanem felderíteni, hogy itt van-e már.
–Igen?– hallatszódott a feszült kissé mély hang a túl oldalról, ez még inkább kizökkentett.
–Ömm... – nyögtem bele tétován –Szia! Én már itt vagyok... De... nem hiszem  hogy látlak. Illetve azt sem tudom, hogy nézel ki – szuper, össze‐vissza beszélek. De utálom ezt. Idegesen megdörzsöltem a homlokomat.
–Én már látlak –közölte és letette.
A bent lévőknél tuti senkinél nem volt telefon, ezért az ajtó felé pillantottam. Érkezett valaki. A kezében is volt telefon én meg homlokráncolva meredtem az illetőre  aki baseball sapkát és napszemüveget viselt és egyre közeledett.