Mon Chéri

25. Stephanie

Korán keltem, jóval előbb mint, ahogy reméltem, hogy Scott fog.
Szerettem volna reggelit készíteni neki, nem mert ne tehettük volna meg, hogy beülünk valahova, ez inkább az én vágyam volt. Szerettem volna, ha örül neki. Ha egy kicsit én is adhatok abból, amit ő adott nekem. Nem csak a rengeteg luxusra gondoltam, sokkal inkább arra, hogy úgy éreztem figyel rám. Hogy tényleg meg akart ismerni. Tegnap már tudtam, hogy bajban vagyok, mert én ugyanúgy ahogy a nők nagy többsége, behódoltam neki. Tegnap képtelen lettem volna nemet mondani neki kérjen vagy akarjon bármit. Nem is tudom, milyen érzések kavarogtak bennem ezzel kapcsolatban. Eljöttem vele, hagyom, hogy kényeztessen aztán... ki tudja, vagy hogy majd otthon mi lesz. De milyen élet az olyan, ahol nem lehet hibázni, ahol mindig az okos döntések miatt kényszerül az ember sóvárogni. 
Felidéztem, tegnap, hogy vonult vissza, mintha saját magát száműzte volna büntetésbe. Édes volt... - mosolyogva tettem poharakat az asztalra.
Már egész jól álltam, szépen megterítettem, most már csak azt reméltem, hogy nem órák múlva kel fel, amikor már elhűlik minden. Izgultam, mit szól, hogy milyen arcot vág amikor felkel, hogy mi lesz rajta, hogy a hajából egy, tincset megint elalszik-e.
Nem francia, hanem amerikai reggelit készítettem, az én ízig vérig amerikai rocksztáromnak. Ha rágondoltam már elgyengültem, de hagytam magamnak ezt a kellemes gyengeséget. Azt hiszem az illatok csalhatták elő az ágyából. Mert nadrágot már húzott, de pólót nem, ugyan ott lóbálta a kezében. Az arca fáradt volt. Nem úgy, mint aki nem aludt, hanem, mint aki nem rég ébredt.
– Szia! - köszönt és közben érdeklődve járta körbe az asztalt – Mi ez? - tudakolta.
– Reggeli – mosolyogtam, nem mintha nem lett volna egyértelmű.
– Ugye, tudod, hogy nyaralni azt jelenti, hogy ilyeneket nem kell csinálni- emelte rám a barna szemeit, de közben már csúszott is be az asztalhoz.
–Nem azért csináltam mert kell, hanem, mert szerettem volna.
Hosszan nézett, láttam rajta, hogy emésztette, amit mondtam és a tekintetéből azt is pontosan ki tudtam olvasni, hogy most éppen azon mereng, hogy ez mit jelent.
–Azt nem veszed fel? – mutattam a pólójára, amit az asztalra dobott.
– Ömm... De – mondta és közben lekapta az előbbi helyéről, majd magára húzta – Unod a francia kaját? – kérdezte miközben le sem vette a szemét a terítéken szereplő baconről tojásról és palacsintáról.
–Igazából, neked csináltam – mondtam és most úgy zavarba jöttem, mint valami elsőbálozó.
–Nekem? – meredt rám és az arcán ülő értetlenség már egy kicsit bosszantott.
–Igen, Scott, neked! – aztán lesápadtam – Nem is eszel ilyesmit, ugye?
Erre már ő is elmosolyodott, és elvette középről a tálat és jó adaggal tett maga elé mindenből.
– Csak figyelj, Szivi! - mondta és mosolyogva nekilátott.
A szívem nagyot dobbant, ahogy néztem, de nem akartam sokáig bámulni, ezért én is tettem magamnak az ételből, persze egy jóval szerényebb adagot.
– Mára mit találtál ki? - pillantott rám két falat közt.
– Nem is tudom, neked mihez lenne kedved?
– A tengerparton süttetni a hasamat – felelte kapásból. Most megint elfogott az a rossz érzés, hogy neki ez nem is olyan jó szórakozás.
– Figyelj, nem kell ezt az egészet, ha te nem akarod... – mondtam – Én szeretném látni a várost, de te már biztos unod.
– Na, ha most ebből azt akarod kihozni, hogy te majd egyedül megnézed én meg csináljak amit akarok, akkor jobb lesz, ha szépen elfelejted! Mindegy mit csinálunk. Nekem minden rendben van. De ha nincs ötleted akkor vegyük sorra a többit mondjuk elmehetünk a Notre Dame- hoz onnan meg sétálgatunk. Aztán majd, amihez kedvünk lesz. Nem szeretem a feszített menetterveket. De ha ebbe a hétbe nem fér bele minden, akkor majd jövőre is elhozlak.
– Persze! – nevettem – meg a nevedre is vehetsz! – mondtam viccelődve. Aztán rájöttem mekkora hülyeséget mondtam az arcom megint színt váltott – Nem úgy értettem! Basszus! – nyögtem és eltakartam az arcom.
Scott is elnevette magát, de nem mondott semmit csak tovább evett. El tudtam volna süllyedni szégyenemben. Hogy mondhattam ekkora baromságot?
Nekem már nem sok étvágyam maradt az idióta elszólásom miatt, de a rocksztár derekasan elpusztított mindent, amit maga elé szedett, majd fogta a tányérját és a mosogatóhoz indult, de még előtte hozzám lépett és nyomott egy puszit az arcomra.
– Tündér vagy – mondta, majd vigyorogva elszállította a szennyes edényeket.
Segítettem neki lebontani az asztalt, de már nem mertem felé nézni még mindig piszkosul bénának éreztem magam.
Scott megtorpant és felém fordult.
– Mi lenne, ha mégis változtatnánk a terveken? Várost néznénk, csak egy kicsit másképp.
– Mire gondolsz?
– Motorozzunk egyet! – annyira lelkesnek tűnt, hogy ha valami vad gondolata támadt volna se mondtam volna neki nemet.
– Honnan veszel te egy motort?
– Azt csak bízd ide. Akkor benne vagy?
– Miért ne! – feleltem, de egy kicsit azért aggódtam miatta. Életemben nem sok lehetőségem nyílt motorozni. Nem mondom, hogy hidegen hagyott a dolog, de azért elsőre egy kicsit izgultam.
– Rendben, hívok egy taxit mert először kell neked vennünk egy bukót meg valami rendes motoros szerkót! – mondta, és már láttam, hogy a telefonján motoros szaküzletet keres
– Van farmerom Scott, majd felveszem azt! Egy délutánra nem hiszem, hogy kell komolyabb ruházat.
– Sehova sem viszlek, ha nem vagy hajlandó normális felszerelést felvenni – közölte nagyon komolyan.
– Láttad, hány fok van kint? Komolyan be akarsz öltöztetni? Senki nem vesz fel ilyenkor motoros ruhát! - érveltem.
– Csak azért, mert van pár olyan idióta, aki pólóban meg rövidnadrágban ül a motorra én még nem fogom kockáztatni a testi épségedet! A ruha nem valami francos kiegészítő, hanem védőfelszerelés! Ha nem veszed fel, nem motorozunk. Ebből nem engedek! – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon. Kicsit meg is szeppentem a határozottságán és megint egérfogóba kerültem. Mindenképpen kellemetlen, mert ha nem engedem a szórakozását rontom el, ha pedig belemegyek akkor megint egy vagyont fog rám költeni. Hezitáltam, Scott pedig folytatta, látván a határozatlanságomat.
– Borultam már motorral, és még motoros ruhában sem volt kellemes, de nélküle, nem lett volna bőr a lábamon. Nem leszek vadbarom, és jól vezetek, de a motorozás attól még veszélyes. Sosem tudhatod mi történhet, és inkább legyen rajtad néhány protektor minthogy lenyúzza a bőrt a szép kis lábadról az aszfalt vagy, hogy nagyobb bajod essen! –
–Jó, Jó! Felfogtam! – emeltem fel a megadóan a kezemet.
Egy óra múlva már a boltban nézegettük a ruhákat, én csak távolságtartóan, Scott meg még az eladónak sem engedett beleszólást olyan körültekintően válogatott.
–Ott azok a szövetek nem lesznek jók? - kérdeztem tőle.
–Melyik? – nézett arra amerre mutattam.
–Azok ott. Azok nem túl drágák...
Azzal a lendülettel fordult az ellenkező irányba.
–Ne idegesíts, jó? – mondta kissé már morcosan.
Nagyot sóhajtva követtem, és a cimkéket már meg sem néztem, csak hagytam, hogy összeszedje, amit akar. Nem csak nekem, magának is vett néhány dolgot. Én felpróbáltam amit adott kicsit aggódva, hogy jó-e lesz rám, mert a plakátok motoros ruhát viselő női nálam azért sokkal vékonyabbak voltak. De úgy tűnt nem csak modell alkatú nők motoroznak.
–Kényelmes? - kérdezte Scott majd mellém sétált és megsimogatta a fenekem.
Pironkodva fordultam felé, egy kicsit fel is háborodva.
– Bocs de piszkosul jól mutat rajtad – vigyorgott rám.
– Oké, attól még nem kell tapizni – duzzogtam – Egyébként kényelmes. Oké, akkor vegyünk bukót aztán húzzunk innen.
Viszonylag gyorsan lezavartuk a vásárlást, Scott tudta mit keres, nagyon valószínű volt, hogy nem először járt ilyen boltban. Mielőtt kimentünk volna az eladó, utánunk szaladt, és valamit kérdezett Scottól, amit nem értettem, de ő igenlően felelt.
Kérdően néztem felé, hogy most mi történik.
– Szeretné, ha lefotóznál minket – magyarázta.
– Oh – jöttem zavarba – oké, persze.
A fickó vigyorogva állt Scott mellé, ő meg átkarolta a vállát. Tudtam, hogy a vigyora nem a fotónak szólt, hanem nekem. Kattintottam párat, majd visszaadtam a telefont.
A taxihoz kifelé menet, azért megjegyeztem.
– Nahát, Franciaországban ismer valaki!
Vette a poént, és elnevette magát mellettem.
– Viccesnek érzed magad ugye? – kérdezett vissza, majd előhúzta a telefonját – Nem akartam megmutatni, de... ezzel most kiharcoltad.
Átvettem a készüléket és a képernyőre meredtem, ahogy nem is ez kép hanem három is szerepelt róla, és rólam. Volt amelyiken kézen fogva sétáltunk, egy másikon a reptért hagytuk el, a harmadikon meg egy olyan pillanatot csíptek el, ami teljesen félreérthető volt.
Cikk is volt hozzá, persze francia nyelven.
– Ez meg mi a franc? – akadtam ki.
– Érdekel mit írnak? – kérdezte lazán.
– Nem tudom... Érdekel? – kérdeztem félénken.
– Azt találgatják, hogy ki az a rejtélyes nő, akivel Scott Healey mostanában az idejét tölti és romantikus sétákat tesz a Szajna partján...
– De az csak tegnap volt basszus!
– Úgy tűnik mégsem csak egy ember ismer itt... – vont vállat.
– Azt hiszik, hogy együtt vagyunk? – kérdeztem félve.
– Hát, azon a képen csókolózunk... – mondta, de őt nem dúlta fel annyira ez a dolog – Zavar? – kérdezte váratlanul.
– Hogy valótlant állítanak igen, de azt hiszem az egész inkább csak furcsa. Eddig nem igazán került fel rólam semmi a netre most meg ott vagyok egy sztárral és az emberek azt olvassák, hogy ki lehetek... Mintha én is valami híresség lennék – vigyorogtam.
– Jól van. Ne is tulajdoníts ennél nagyobb jelentőséget neki. Nem számít, hogy mit írnak.
Értően bólogattam.
Mire visszaértünk a lakáshoz, az épület előtt már állt egy fekete motor. Nem nagyon értettem a motorokhoz, de annyit megállapítottam, hogy nem chopper típus, de nem is gyorsulási motor. Inkább valahol a kettő közé helyeztem volna. Sportos volt és veszélyesen szexi. Pnt mint a tulajdonosa.
Scott átvette a kulcsokat egy férfitől, akivel nevetve beszéltek pár szót franciául, majd fogott és odahúzott, aztán engem is bemutatott. Nem értettem mit beszélnek, de kezet fogtam, zavartan mosolyogtam.
– Ő az unokatesóm volt – magyarázta, miután összeölelkezve elbúcsúztak. Talán volt köztük hasonlóság, de akár idegenek is lehettek volna.
– Övé, a motor? –kérdeztem a gépcsodán legeltetve e szemeimet.
– Nem, a motor az enyém, Philip csak karbantartja nekem.
– Értem. Elég klassz járgány! -dícsértem .
– Várj csak míg felülsz rá! – mondta izgatottan.
Kellett fél óra míg összeszedtük magunkat és mindketten beöltöztünk a biztonságos motoros ruhánkba. Melegem volt, és már most nem tartottam ezt olyan jó ötletnek.
– Bukó! – figyelmeztetett mert anélkül akartam elindulni – Várj, segítek – mondta, amikor a fejembe nyomtam, de a rögzítéssel nem boldogultam. Scott bekapcsolta és gondosan méretre igazította.
– Az normális, hogy kezdek kicsit klausztrofóbiás lenni? – kérdeztem, de csak félig viccnek szánva.
Scott felhajtotta a sisakrostélyt. – Most jobb?
– Egy kicsit.
– Oké, menjünk, majd megszokod. Már kezdek belerohadni ebbe a cuccba.
– Ha már most, mi lesz később? – sóhajtottam.
– Menetszélben nem lesz ilyen meleg. Hülye kérdés, de ültél már motoron valaha? És a vidámpark körhintáján lévő nem számít.
– Öm... –vigyorogtam rá – Akkor nem.
– Jó, akkor pár dolog. Menetközben belém tudsz kapaszkodni, lehet, hogy néha összekoccan a bukónk, az az én faszságom lesz, igyekezek majd lassan fékezni. Ha fordulunk a motor oldalra fog dőlni, neked velem együtt kell majd mozognod, mert ha nem hajolsz be rendesen nem tudok rendesen fordulni. Ha szeretnél mondani valamit, nyugodtan ütögesd meg a vállamat, mert különben nem fogom hallani. Ha félsz és szeretnél megállni akkor a bal vállamon jelezz és akkor tudom, hogy baj van. Oké?
– Rendben.
– Ja, még valami a sisakrostély maradhat felhajtva, de amikor én lecsukom a sajátomat, te is csapd le a tiédet. Na akkor indulás! – szólt és átlendítve a lábát, az ülés fölött. Szenteltem pár másodpercet, hogy megcsodáljam a feszes bőr cuccban, amiben még sportosabban festett, mint álltalában.
– Már csak egy kérdés – kérdeztem zavarban.
–Na?
–Hogy kell erre felülni?
Scott alul kihajtott egy kis lábtartót mind a két oldalon.
– Erre lépj rá a másik lábadat meg dobd át.
– Nem fogunk elesni?
Erre elnevette magát.
– Nem Tündérem, csak gyere már! – látszott rajta, hogy már nagyon menne, de attól én még bizonytalan voltam és féltem.
Azt tettem, amit mondott és felültem mögé. Hátra nyúlt és elkapva a karomat előre húzta, hogy átöleljem vele. Szerencsére most nem láthatta, hogy mennyire zavarba hozott.
– Ne menj gyorsan, jó? –kezdtem pánikolni, és nem volt túl bíztató, hogy nem válaszolt csak azt hallottam, ahogy nevetett. Beindította és a motor felbúgott alattunk. Nagyon dögös és egyben félelmetes hangja volt. Mielőtt elindultunk volna Scott bátorítóan megszorította a combomat. Aztán megragadta a kormányt és az út felé kormányzott. Lassan indultunk, majd egyre gyorsított. De nem volt túl gyors, a kezdeti félelmemet letudva már kellemesen elnézelődtem, egy ideig csak a városban csalinkázott, kerülgette a kocsikat, aztán felhajtott egy forgalmasabb útra, és lehajtotta a rostélyát. Követtem a példáját és gyanútlanul tovább nézelődtem. Aztán ahogy engedte a sebesség korlátozás, rendesen meghajtotta a gépet. Én csak kapkodtam a levegőt hátul a kezeim ijedten fontam szorosabbra körülötte és a combommal is szorítottam, mert attól féltem, hogy a motor hátulján leesek.
Nagyon féltem, amikor rákapcsolt, de aztán az adrenalin izgalommá formálta ezt az ijedtséget. Lassan elkezdtem élvezni, a sebességet, hogy rá kellett bízzam magam.
Nem tudom mennyi ideig motorozhattunk, visszakanyarodott a városba, de egyszer csak már azt éreztem, hogy fáradok, fáj a fenekem és éhes is vagyok. Megkocogtattam a vállát, mire lassított és kicsit felém fordította a fejét.
– Lassan nem állunk meg? – szóltam neki hangosan előre.
Scott határozottan bólintott és öt perc múlva a lakás előtt parkolt le.
Lecsúsztam mögüle és azonnal a fenekemet kezdtem dörzsölgetni, mert nagyon elzsibbadt.
Scott leállította a motort, majd leszállt ő is és levette a bukósisakját. Az első mozdulatával összekócolta a haját én meg ittam magamba a lehengerlő kisugárzását. Megpróbáltam kikapcsolni a saját sisakom, ami egy kis segítséggel sikerült is. Már nem találtam fullasztónak, de örültem, hogy megszabadulhattam tőle.
– Na, nagyon rossz volt? – kérdezte halványan mosolyogva.
– Viccelsz? – nevettem rá – Ez fantasztikus volt! Az elején nagyon féltem, de aztán már megszoktam. Ez tényleg hihetetlenül...
– Felszabadító volt? –kérdezte.
– Pontosan! – nevettem.
Scott átölelte a vállam úgy indultunk el, a lakás felé.
– Na, gyere Gyönyörűm, tusoljunk le, aztán együnk valamit!
Miután levettem a motoros ruhát, éreztem meg, mennyire el vagyok fáradva. Az órán az időt látva, majdnem elájultam. Már délután kettő volt. Az egész délelőttöt elmotoroztuk!
A hálóból hallottam, amikor Scott végzett a fürdőben, összeszedtem a ruháimat és a törölközőm majd én is megfürödte  és hajat is mostam. Azt hittem, hogy a Scott majd a nappaliban lesz, de nem találtam ott. Halkan kopogtattam az ajtaján, de nem érkezett válasz. Kicsit benyomtam az ajtót  mert nem volt becsukva, csak behajtva. Láttam, hogy az ágyon fekszik hasra vágódva és egy párnát magához ölel. Elmosolyodtam, mert egyből látszott, hogy elaludt. Nem akartam felpiszkálni, de nagyon éhes voltam és szerettem volna tudni, hogy most akkor mi legyen.
Besétáltam és mellé ültem az ágyra, nem bírtam ki és az egyik piercingjét megbirizgáltam. Csikis lehetett neki, mert azonnal odakapott és megdörzsölte a fülét, majd kicsit kábán rám nézett.
A következö pillanatban az ágyában találtam magam a karján fekve kicsit még meg is illetődve. 
–Mi lenne ha ma délután nem mennénk már sehova? Ígérem, holnap megnézünk amit csak szeretnél, de ma hadd pihenjek. Elfáradtam –mondta őszintén.
–Csak ennyit bírsz, rocksztár? –cukkoltam.
–Szerintem te pontosan tudod, hogy mennyit bírok–súgott érdes hangon a fülembe, majd letette a fejét a párnára. Kicsit távolabb húzódtam tőle de nem száltam ki az ágyból, csak, hogy a közelség ne legyen annyira intim.
–Nem kell, hogy mindig külön váljon az amit te akarsz és amit én akarok – mondtam és a kezemre támaszkodva néztem őt.
–Nem félsz, hogy félreértem, ha ilyeneket mondasz?
–Én is fáradt vagyok – helyesbítettem, de értettem a súlyát annak amit az imént mondtam. Nem voltam kislány tisztában voltam vele, hogy Scott Healey ágyában pontosan kell fogalmazni. De nem éreztem ezt most veszélyesnek. I kább kellemes volt frissen, tisztán elnyúlva a puha ágyon. Lehajtottam a fejem a szomszédos párnára, Scott pedig egy leheletnyit közelebb fészkelődött hozzám.
–Véletlenül a te samponoddal mostam hajat. Bocs! – mondta elgondolkozva én meg elnevettem magam.
–Amióta itt vagyunk luxus körülmények között tartasz, mindent megkapok tőled amire csak szükségem lehet vagy amit megkívánok és te bocsánatot kérsz azért  hogy a samponommal mostál hajat?
–Nem az... –fogott bele majd a hátára gördült és a homlokára támasztotta a kézfejét –csak mindig tetszett az illata. És most kiderült, hogy ugyanazt a márkát használjuk, csak más illatot – úgy mondta, mintha számára ez egy nagyon szórakoztató tény volna.
Elmosolyodtam ezen.
–Akkor aludhatnék még egy kicsit? –pillantott felém. Èn meg észbe kapva rögtön felültem.
–Igen,  persze! Bocs! – jó ég, megint képes voltam hülyét csinálni magamból. Az ágy túloldala felé fordultam, hogy kiszálljak mellőle és megadjam neki azt a privát teret amire célzott.
–Nem így gondoltam – mondta és a karját a hasam köré fonta. A mellkasát éreztem a hátamon, a lélegzetét a fülemen. A kalapáló szívem figyelmeztetett, hogy nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam.
–Nem bújsz hozzám egy kicsit? – kérdezte, de éreztem benne a bizonytalanságot. Nem abban kételkedtem, hogy nem szeretné, hiszen akkor meg sem kérdezte volna. Inkább a válaszom miatt, talán az bizonytalanította el, hogy nem tudta igent mondok–e. Hátra fordultam és a szemeiben igazolást nyert az elméletem.
Nem feleltem, inkább csak aprót bólintottam. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy gondolja, a hátára feküdt és széttárta a karját. Kívánkoztam az ölelésébe, de tudtam  ha megteszem a szívem elárul majd. De nem várathattam sokáig  közelebb másztam és odabújtam hozzá. Amint a mellkasára tettem a kezem megéreztem, hogy az ö szíve is őrült tempót diktál. Nem csak én  ő is izgult. Átölelt a karjával és még egy kicsit közelebb húzott magához. Egy kicsit fészkelődtünk, mire megtaláltuk a kényelmes pozíciót.
–Ez most új nekem – vallotta be.
–Micsoda?
–Az ahogy most így vagyunk. Együtt lenni itt... Nekem nem volt még ilyen kapcsolatom nővel.
Ez ledöbbentett, de próbáltam nem mutatni.
–És milyen érzés? Jól érzed magad velem?
–Túl jól –felelt és megpuszilta a homlokomat.
–És ez baj? –kérdeztem de most felemeltem a fejen, hogy lássam az arcát.
–Nem tudom – mondta de láttam,  hogy több gondolata is van ezzel kapcsolatban. Akartam tudni mit gondol rólunk, de nem mertem megkérdezni. Féltem, hogy más választ kapok, mint amiben reménykedtem.