Mon Chéri

47. Scott

Steph fölöttem térdelt, és olyan forrón ölelt körbe, hogy az agyam felmondta a szolgálatot. Képtelenvoltam a gondolkodásra, csak érezni tudtam, és még többet akartam belőle. Idegesített, hogy nem tudtam ledönteni, és a saját tempómmal elégíteni ki. Másrészt az a látvány, észbontó volt. A gyönyörtől elnyílt ajkak, a haja ahogy a vállára és az elképesztően tökéletes melleire omlott. A vállai, a karja, a bordái vonala, a csípője, beleszédültem a kívánatos vonalak hullámzásába. Hogy lehet ennyire isteni valaki? És én, hogy voltam képes ennyi ideig lemondani erről. Kezdetektől fogva imádtam Stephet dugni. De ez amit most éreztem, távol volt attól, amit legelőször vele éreztem. Most már a rögeszmém volt, a vágyálmaim tárgya, a nő, akiért a lelkem is eladnám. A szerelmem, és egyre határozotabban kirajzolódott, hogy többé nem tudok róla lemondani. Semmilyen formában sem. Figyeltem a hamvas bőrét ami még a gyenge fényben is kipirult, és egyszerűen, nem tudtam elképzelni gyönyörűbbet.  Az agyam azon része, amit nehezen de gondolkodásra bírtam csak azt ismételte, egyre nagyobb megelégedésemre, hogy az enyém ez a nő. És bassza meg, tenni fogok róla, hogy ez így  is maradjon!
Az egész gerincem bizsergett, amikor Stephanie pihegve mellém feküdt.  Olyan isteni volt a szex, hogy az újra felidézésébe is belereszkettem.
Boldog voltam, nyugodt, kellemesen fáradt, és mit ne mondjak ezek az érzések nem túl gyakoriak egy műtét után. Hát a faszt se érdekelte, ha a szex ilyenkor ellenjavallt. Meg voltam róla győződve, hogy a gyógyszerek miatt, fel se ál majd, de a barátnőm egyértelműen nagyobb hatást gyakorolt rám. Majd szét vetett az izgalom és az öröm, ha belegondoltam, hogy ez a nő velem marad. Néhány napig biztosan.
–Lezuhanyzok, jó?– kérdezte, látszott, hogy még mindig kicsit otthontalanul mozgott nálam.
‐Ne menj! – kértem, mert azt akartam, hogy a közelemben maradjon.  Gyengéd mosollyal nézett rám.
–Muszáj, de gyors leszek!
Nem várt míg újból tiltakozhattam volna, kiugrott és meztelenül sietett ki a fürdőszobába. Hallgattam a víz csobogását, ahogy a nyitott ajtón keresztül kihallatszódott. Olyan könnyűnek éreztem magam, valami békés izgalom kezdett szétáradni a vénáimban. Az érzést ahhoz tudtam volna hasonlítani, ami karácsony reggel ajándékbontás után fogott el még gyerekkoromban. Hogy a francba lehet most ünnepi hangulatom?! – töprengtem, de végérvényben, nem is érdekelt. Úgy döntöttem, inkább csak élvezem az egészet!
–Jó reggelt Nagyfiú! – hallottam az imádni való hangját, az ujjai pedig az arcomat cirógatták.
Elaludtam– állapítottam meg magamban.
–Szia!
–Bocs, hogy felébresztettelek–nézett rám bocsánatkérő arckifejezéssel.
–Nem gáz! Volt valami oka, vagy csak már nem bírtad nézni ahogy alszom? – kérdeztem tőle álmosan. A fáradtság abban a pillanatban hagyott el, ahogy kinyitottam a szemem és megláttam őt, de gondoltam egy kicsit azért húzom.
–Haragszol?
– Nem haragszom. Akkor az utóbbi? –vontam fel a szemöldökömet, majd nyújtózkodtam egyet.
– Csak szeretném tudni, hogy anyukád és a barátod mikorra tervez jönni.
Ezen kicsit meglepődtem, soha senki nem kért számon rajtam ilyesmit. Láthatta rajtam, hogy furcsállom a kérdését, mert folytatta.
– Csak azért Scott, mert be kellene menjek a Mon Cherie –be néhány órára. De nem szívesen hagynálak egyedül. Akkor mennék, ha ők itt lesznek.
–Véletlenül sem azért, mert nem akarsz találkozni anyámmal ugye?
– Nem. A sajátommal nem akarok, de a tiéddel nincsen bajom. Nyugodtabb lennék, ha arra az időre lenne melletted valaki.
– Én meg nyugodtabb lennék, ha nem kellene bemenned – morogtam, mert nem volt ínyemre, hogy itt hagyjon. Bírtam volna, ha ő is itt van akkor, amikor anyám. Elbüszkélkedtem volna vele. Főleg azután, hogy annyit hallgattam, hogy mikor nő már be a fejem lágya, és mikor lesz már végre egy normális barátnőm.
– Egy kicsit dolgoznom is kell.
– Sérült az egyik kezed –mutattam rá, nem mintha ez eddig is, bármiben is megakadályozta volna. Most volt is miatta egy kis lelkiismeret furdalásom. Érdekes, a jelenlétében valahogy sokszor ébredt fel a lelkiismeretem.
– Nem vészes, de ezért nem megyek egész napra. Sietek vissza, de be kell segítenem.
Értően bólintottam, de azért nem tetszett.
A reggeli mosakodós és öltözős procedúra után felhívtam anyámat, aki egy órával későbbre be is jelentkezett. Nem mondom, hogy nem voltam bitang fáradt, mert a gyógyszerek teljesen kiütöttek, de a tény hogy Steoh elmegy, nekem meg maradnom kell egy kicsit azért padlóra tett. A szervezetem könyörgött ezért a kis szünetért, de majd bediliztem, hogy én be vagyok zárva. Fogalmam sincs hova mentem volna, ugyanis maga az, hogy ‘menni’ okozott némi fent akadást. Rövid távon több részletben megoldottam, de egy séta kicsinált volna.
Mint egy szomorú németjuhász álldogáltam az ajtóban, a mankókra támaszkodva, amikor a csajom lelépett. Olyan bánatos szemekkel és nehéz szívvel néztem utána, hogy helyesnek éreztem az a hasonlatot, hogy kutyául vagyok. Anyámék ugyan negyedórán belül megérkeztek, pontosabban Rache, anyám és apám, de a kedvem nem lett jobb, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy Steph mikor jön már vissza. Hogy egészen őszinte legyek, attól tartottam, hogy nem is jön vissza. Mert ki a tökömnek lett volna kedve egy ilyen szerencsétlen balfaszt istápolgatni, aki még rendesen megdugni se tudja. De komolyan az előző este bármennyire is csodás volt, mert ő az volt, egy istennő, de magamat egy rakás szerencsétlenségnek éreztem. Teljesen letört, hogy nem tudtam vele úgy együtt lenni, ahogy szerettem volna, és féltem, hogy elmúlik a vonzerőm, ha ez tartósan így marad. Belül éreztem, hogy leáldozóban van a csillagom.
– Anyu, mondtam, hogy nem kell kaja, tele a hűtő, és Steph is főzött – dünnyögtem amikor elkezdtek halmozódni a dobozok a konyhapulton. Mind hiába, mert senkit nem érdekelt, amit mondtam.
– Azt mondtad tegnap főzött, ma meg ma van.
– Jó, de mit gondolsz, mennyit tudunk megenni ketten? – nem anyám főztjével volt bajom, egyszerűen csak azt akartam, hogy Steph főzzön nekem. Talán ez is onnan fakadt, hogy ha úgy érzi, hogy nincs szükségem a szolgálataira, nem lesz itt velem.
– Ez csak egy kis sült, meg zöldségek... – magyarázta, mintha néhány zacskó chips-et hozott volna, de még mindig pakolta a dobozokat – Ez meg almás pite.
– Anyu! – akadtam ki – Steph cukrász!
– Jó, és mi van akkor, ha cukrász? Szegény lánnyal akarsz mindent csináltatni? – förmedt rám anyám hasonló stílusban, mint ahogy én véleményeztem a rakományát. – Te meg zenész vagy, de gondolom, ha zenét akartok hallgatni, akkor se te állsz neki énekelni!
Ezen Rache hangosan felnevetett, vissza sem fogta magát. Apu meg sem szólalt csak sejtelmesen mosolygott, ő kényelmesen elhelyezkedett és várta a kávéját, amit a nővérem ígért neki. Én meg lesújtó pillantást küldtem az elsőszülött felé, aki éppen annak a doboznak a tetejét nyitogatta, amibe anyu az én almáspitémet rakta.
– El fogod ijeszteni, ha már most mindenért őt ugráltatod – jegyezte meg egy szelet sütit csócsálva.
– Nem ugráltatom! – kértem ki magamnak.
– Vele főzetsz, elvárod, hogy süssön neked. Nyilván nem te mosogatsz, és ahogy elnézlek kétlem, hogy egyedül boldogulnál bármivel... – sorolta diadal ittasan a kedves nővérem, akire továbbra sem néztem túl sok jó indulattal – nem beszélve az egyéb igényeid kielégítéséről – dobta még be vigyorogva.
–Rachel! – szólt rá erélyesen anyu.
–Ezért jöttetek, hogy piszkáljatok? – kérdeztem, majd leültem apu mellé a kanapéra.
– Őszintén, én igen – vigyorgott Rache.
– És, hol van az a sokat emlegetett leányzó? – szólalt meg végre apám is.
– Elment dolgozni – feleltem, és ezzel sikerült is mindenki döbbent tekintetét magamra vonni.
– Azzal a kézzel? – kérdezte Rachel komoran.
– Saját cukrászdája van, muszáj időnként bemennie – feleltem, de elfogott a rossz érzés a nővérem gyászos arca láttán. Talán Steph sem volt annyira jól, mint mutatta?
– Mi a neve a cukrászdának? Hátha ismerem – érdeklődött apu, egy másik vágányra terelve a beszélgetést.
– A Mon Cherie  az ővé – mondtam, és nagyjából elmondtam, hogy hol van. Apu és anyu szeme is egyből felcsillant, ebből tudtam, hogy ismerik.
– A Mon Cherie? Az egy remek hely! – szólt róla apu elismerően.
– Tényleg próbáld kímélni azt a lányt fiam! A mai nők már nem úgy működnek, mint a régi időkben. Manapság már többre vágynak, mint kiszolgálni egy férfit, főleg, ha még dolgozik is mellette!
Ezen én nevettem fel, meglehetősen keserűen.
– Basszus, nem házirabszolgát akarok belőle csinálni! Mi van már veletek? Csak segít abban, amivel nem boldogulok, álljatok már le egy kicsit! – akadtam ki rendesen.
– Az az mindenben – szúrta közbe Rache.
– Hát ez nem igaz! – fújtattam.
Apám megpaskolta az ép combomat és rám mosolygott.
– Tudod mióta várnak már erre? Hagyd hadd mondják! Örülnek, hogy végre van valami kapcsolatod egy lánnyal. 
– Őt ismerve, úgysem örülhetünk neki sokáig.
– Te tényleg csak szekálni jöttél? – kérdeztem a nővéremtől. – Stephel komolyan gondolom, úgyhogy szálljatok le rólam!
– Becsüld is meg, ha tudnád mennyire kétségbe volt esve a kórházban. Nagyon aggódott érted! – szólt anyu elérzékenyült arckifejezéssel.
–Alig tudtam elrángatni az ajtó elől, hogy ellássam a kezét. Komolyan Scott, ez a lány nagyon szerethet téged, úgyhogy légyszi legyél normális és ne csak kihasználd!
A szívem megremegett, ahogy hallgattam őket, de közben eléggé felbaszott, hogy csak ennyit néznek ki belőlem. Nem is az, mert eddig nem is igazán adtam okot rá, hogy mást feltételezzenek. Inkább bántott, hogy nem értették, hogy én is szeretem őt, és nem akarom kihasználni. Hogy engem zavar a legjobban, hogy tehetetlen vagyok, és neki kell kiszolgálnia, mikor mindent meg akarok neki adni, amit csak tudok.
– Nem használom ki. Szeretem Stephanie-t – szóltam a saját védelmemben.
Rachel elmosolyodott, de ezúttal nem olyan idegesítő módon, mint eddig. Ebből már éreztem némi törődést.
– És, amúgy, hogy vagy? Nagyon fáj a lábad?
– Ha nem szedem a gyógyszert kurva szar...
– Fiam! – szólt idegesen anyu.
– Bocs. Szóval...
–Oké, értettem – nevetett Rache. – Lecserélem a kötéseidet, rendben?
Bólintottam, közben hallgattam ahogy a szüleim beszélgetnek.
– És milyen valaki pasijának lenni? – kérdezte halkan a nővérem.
– Nem tudom, eddig kb. csak egy nyomoréknak érzem magam nem valaki pasijának.
– Hamar rendbe jössz, ne aggódj!
– Remélem, mert ez már most nagyon idegesít.
– Pedig néhány hetet még ki kell bírnod.
– Tudom – sóhajtottam, és azon merengtem, vajon kibír-e velem annyit Stephanie.
A nővérem gyorsan dolgozott és miután végzett összeborzolta a hajam.
– Kész vagy!
– Kösz – feleltem, Anyuék körülbelül egy órát maradtak, csak beszélgettünk, még Steph is szóba került, és örültem, hogy a családom jó véleménnyel van róla. Vártam már azt az alkalmat amikor mind együtt leszünk és én nem leszek rászorulva senki segítségére. Akkor majd megmutathatom, hogy nem csak kihasználni akarom őt. Még mindig nem volt tiszta mi is az, amit akartam tőle, de ha mindenképp meg kellett volna valahogy fogalmaznom, azt mondtam volna, hogy mindent.
Már Charlie is telefonált, hogy úton van, amikor Steph még nem volt sehol sem. Kezdtem tényleg aggódni. Amiatt is, hogy jól van-e, de leginkább, már itthon akartam tudni őt.
Meglepett, sőt megdöbbentett Charlie arca amikor beengedtem őt.
– Ne csesszél, fel ennyire azért nem nézek ki szarul! –közöltem vele, mert az ábrázatából ítélve kb félholtra verve kellett volna lennem. – gyere, helyezd magad kényelembe, a pia a helyén van. Ha nem haragszol, most szolgáld ki magad.
Charlie kicsi tétován vette ki a hűtőből amire szüksége volt, és megrendült arckifejezéssel ült mellém. – Hogy vagy? – kérdezte gyászosan.
– Meg vagyok. De annál, tuti jobban, mint amit most gondolsz! – vigyorodtam el.
– Haver, mi a fasz történt? – kérdezte vérfagyasztóan komolyan.
Vázoltam neki a történéseket, és az őszinteség kedvéért azt is elmondtam, hogy rajtam múlt a dolog, és ha akkor ott jár a fejem, ahol kell, akkor ezt elkerülhettem volna. 
Charlie nagyot sóhajtott, majd zaklatottan megdörzsölte az arcát. Most már elkezdtem aggódni, mert rohadtul nem volt önmaga.
– Mi van veled, basszus? – nevettem, ez annyira nem volt jellemző rá, hogy tényleg röhejes volt.
– Az hogy egy kibaszott motorbaleseted volt Scott! – válaszolt ingerülten, amitől az én arcomról is leolvadt a vigyor.
– Jól vagyok, csak ezt a szart kell elviselnem még egy ideig – böktem a lábamra.
–Jó lenne, ha vigyáznál magadra! Pete után... – Charlie küszködött a szavakkal. – Még egy tag elvesztését nem fogja túlélni a banda.
Próbáltam komolyan venni, de őt általában is nehéz volt.
–Jó, jó, vigyázok magamra, hogy ne sérüljön a banda! – feleltem fèlválról.
–Nem a banda miatt aggódok te pöcs, hanem miattad! – nem sűrűn láttam még ennyire feldúltnak, és ez elég ok volt rá, hogy most már rendesen odafigyeljek rá.
–Mind, Will és Mandy is aggódtunk miattad. Miután kiderült Pete betegsége... Tisztára összezuhantál aztán miután meghalt... meg ott volt ez a Stephanie ügy is... haver... amikor beszéltünk és mondtad hogy baleseted volt én azt hittem, szóval, hogy... – Charlie nem fejezte be a gondolatot, de riadta  pislogott rám.
–Azt hitted, hogy szándékosan akarom kinyírni magam? – kérdeztem rá egyenesen.
–Igen, Scott azt hittem – felelt és úgy tartotta a pillantásomat, mint aki azt várja, hogy rácáfoljak.
Sóhajtottam egy keserveset.
–Elmentem Jess esküvőjére, mert beszélni akartam Steph-el– fogtam bele a mesélésbe – Megbeszélni ezt az egészet, meg hogy azt akarom, hogy kezdjük újra. Nem akartam, hogy egy nyakkendősé legyen, mert Steph az én nőm. Érted, mert ő valahogy hozzám való, vagy a fasz tudja! Mindegy. Aztán ott azzal szembesültem, hogy ott az a gyönyörű nő akit imádok, akiért megveszek, és ő már másé. A legelkeserítőbb az egészben, pedig az volt, hogy úgy gondoltam, jobb ez így neki.
–Scott...
–Nem akartam kinyírni magam – folytattam – de ha úgy alakult volna, azt sem bántam volna túlzottan... Steph nélkül, kurvára semmi értelme sem lett volna az életemnek...
–De azt mondtad veled volt!
–Amikor bevittek a kórházba, ott volt ő is... kiderült, hogy az esküvőn benéztem – vontam vállat.
–Bazd ki Scott!
– Szóval... azóta együtt vagyunk.
–Ezt a kicseszett véletlent!
–Ja, hát végül is, hívhatod így is – mondtam, de a magam részéről meg voltam győződve róla, hogy ezt a sors rendezte így.
Ebben a pillanatban szólalt meg a telefonom. Amikor a barátnőm nevét pillantottam meg a kijelzőn a kezdeti lelkesedést, az aggodalom váltotta fel. Mert már órák óta itthon kellett volna, hogy legyen és ezért félve emeltem a készüléket a fülemhez.
–Szia! Valami baj van? – szóltam bele izgatottan.
–Szia, nem, nincs... csak nem tudok bemenni.Beengednél?
–Persze! –feleltem megkönnyebbültem, majd ugrottam is volna, hogy ajtót nyissak neki de eltartott egy ideig, mire sikerült feltápászkodnom, és eljutnom a bejárati ajtóhoz.
–Hazajött Steph– közöltem a barátommal, ő meg érdeklődve figyelt.
–Haza? Itt lakik? – kérdezett rá. Én meg nem is kapcsoltam, hogy mit beszélek.
–Nem, csak segít, amíg rászorulok.
–Aaah... értem.
Közben kinyitottam a kaput azután a bejárati ajtót is, és mist megint átalakultam a németjuhásszá  aki mindenről megfeledkezve várta a gazdáját.
–Szia Édes – lépett be, egy szatyorral a kezében. Szájon csókoltuk egymást, üdvözlés képpen, de én úgy éreztem, mintha ezzel az a kis csókkal, az egésznap fokozódó sóvárgásomat csillapította volna. –Hogy vagy?
– Jól vagyok – feleltem és figyeltem miközben leveszi magáról a kabátját. –Későn jöttél.
–Tudom, ne haragudj, de kicsit előre dolgoztam, így holnap nem kell bemennem. Azért megvoltál? –kérdezte, majd felfedezte a kanapén gubbasztó barátomat. –Oh, helló! Nem tudtam, hogy vendéged van. –mondta zavartan.
– Szia! – köszönt neki Charlie is.
–Nem akarok zavarni, akkor addig, elmegyek boltba... – javasolta Steph.
– Ne, minek? – kérdeztem, mert egyrészt nem akartam, hogy elmenjen, egésznap őt vártam, másrészről el nem tudtam képzelni, mi a fenét akar venni, amikor minden van itthon.
– Csinálok valami vacsorát... – nézett rám tanácstalanul, de úgy tűnt, hogy ez tényleg csak valami hülye indok, csak, hogy ne kelljen itt lennie.
– Anyu hozott kaját. Ne menj sehová! A kezed, hogy van? Nem erőltetted meg? –kérdeztem aggódva, közben azon gondolkoztam, hogy talán neki is kötést kellene cserélni.
Steph elmosolyodott. –Jól van a kezem. –mondta, és túl lépve a keze kérdésén, folytatta – Hoztam egy kis sütit! Kértek? – kérdezte és elkezdte kipakolni a pultra tett zacskó tartalmát. – Nem is tudom, mit szeretsz, ezért hoztam több félét is.
– A csokis kekszet szereti! – szólt közbe Charlie, akinek az arcán számomra megmagyarázhatatlan üzenetű mosoly volt. Nem hazudott, tényleg azt szerettem. Steph erre, ledermedt és kicsit zavartan nézett rám.
–A csokis kekszet? Azt... nem hoztam.
– Nem baj, nem számít, bármi jó lesz – úgy láttam ettől a fejleménytől csalódott lett, pedig kicsit sem érdekelt az a rohadt süti – majd legközelebb hoz Charlie! – pillantottam felé azt sugallva, hogy ezt most rohadtul nem kellett volna.
– A boltból? – képedt el Steph – Te most sértegetsz? Ez a világ legegyszerűbb sütije! Sütök neked! – a csajom egészen belelkesült én meg kezdtem azt érezni, hogy túl sok lesz a süti.
– Dehogy sütsz! Szépen leülsz! – közöltem és a kanapéhoz vonszoltam, majd öntöttem neki egy pohár bort, hogy lehetőleg már eszébe se jusson vezetni.
– De ha azt szeretnéd...
– Azt szeretném, hogy leülj, és pihenj egy kicsit. Most jöttél haza, nem kell egésznap az én kedvemért ugrálnod.
Steph végre engedelmesen leült a formás popsijára.
Charlie végig szótlanul figyelt és legszívesebben a képébe töröltem volna azt a tálca süteményt amit Steph hozott. Ehelyett inkább leültem én is, és most először belekóstóltam Steph művébe. Charlie követte a példámat és nem csak nekem, de neki is elállt a szava. Teli szájjal pislogtunk egymásra a barátommal.
–Ezt most bóknak veszem – nevetett fel Steph, aki bizonyára már máskor is tapasztalt hasonló jelenséget.
– Ezt tényleg te csináltad? – fordultam felé elragadtatva. Pedig őszintén egy kis édességtől azért nem szoktam elájulni.
– Hm. Szóval nem nézted ki belőlem? – kérdezte kissé sértődötten, Charlie meg elnevette magát.
Innen meglehetősen kedélyesen folytatódott a beszélgetés, én meg lelazultam és élveztem, hogy Stephanie jól kijön a haverommal.
Mielőtt haza indult volna Charlie odasúgott nekem.
– Haver, te aztán belebolondultál ebbe a csajba. El ne engedd!
– Nem szándékozom! –jelentettem ki határozottan.
A barátom derűs pillantással megszorította a vállamat.
– Jól van. Örülök neked!
Miután ketten maradtunk Stephanie akkor sem tudott megállni egy pillanatra sem. Elpakolta a poharakat, bekészített a mosogatógépbe, azután vacsorát melegített és tányérokat készített az asztalhoz.
– Bébi, nem kell ezt!
–Mit? – fordult felém.
–Nem kell kiszolgálnod, meg egyfolytában sürögnöd-forognod. 
Megállt és elvörösödött, a testének ezt a reakcióját többnyire értettem, de most nagyon nem tudtam hova tenni.
– Ne, haragudj, csak segíteni, akartam... Nem gondoltam, hogy zavar.
Néztem ahogy csalódottan leül a székre és teljesen kedvetlenül piszkálja a villáját.
– Sajnálom, ha sok voltam – sóhajtotta majd az evőeszközt letéve a tenyerébe temette az arcát.
– Hé... mi a baj? – léptem mellé, és megsimítottam az arcát.
– Semmi, csak ez most olyan gáz...Idejövök és úgy csinálok mintha... mintha, nem is tudom... Tényleg csak segíteni akartam.
– Tudom Szépségem – szóltam halkan és rohadtul idegesített, hogy nem tudtam mellé guggolni, vagy az ölembe emelni – De nem akarom, hogy azt érezd, hogy a házvezetőnőm vagy. Nem dolgoztatni hívtalak ide, hanem azért, hogy velem legyél.
– Én nem is vettem úgy... Csak szerettem volna gondoskodni rólad – kedvetlenül felelt, tudtam, hogy ezzel megbántottam.
– Steph – az állához értem és finoman magamfelé fordítottam a fejét – Édes, nem akarom, hogy azt gondold kihasznállak. Nem akarom, hogy elmenj!
– Hogy elmenjek? – villant a szeme érdeklődve.
– Mert, csak problémát okozok neked. Basszus... Amióta ismerjük egymást mindig csak...Hát, nem voltam túl jó hozzád... Tudom, hogy ez most elég más, mint eddig volt, és hogy nem egy béna faszival akarsz lenni... Aki még a kurva nadrágját sem tudja egyedül felvenni...
Steph ajka olyan gyengéd mosolyra húzódott, hogy erős vágyat éreztem azonnal lecsókolni onnan.
– Nem fogok elmenni Scott. Őszintén nekem örömet okoz, hogy szükséged van rám. Nekem jó ez most. Nem, mert nem tudsz nélkülem dolgokat megcsinálni, hanem mert... mert ez most jó. Jó veled így együtt lenni. Együtt vacsorázni, meg beszélgetni, filmezni... – Steph felállt az asztaltól és a nyakamba akasztotta a karját. – Jó, hogy bármikor megcsókolhatlak – szólt és olyan hívogató pillantással nézett rám, hogy képtelen voltam ellenállni neki.
Úgy kóstoltam az ajkát, mint egy édes gyümölcsöt. Érzéki volt és én már a függője voltam. A kezem a derekára simítottam, és egyre izgatottabb lettem. Megint elöntött az az ünnepi érzés, az a várakozás, az az izgalom. Azt hiszem talán tényleg ez volt a szerelem. Nézni, várni, csókolni őt, és közben mindig várni a következő pillanatot. Csak azt, amikor a szemében felvillan az a huncut fény, amit imádok. Csak azt, amikor a szája mosolyra húzódik, vagy amikor figyelem, hogy vizet tölt, vagy a párnákat rendezgeti. Nem akartam, hogy elmenjen. Egyáltalán nem akartam, hogy ezután külön éljünk.