Mon Chéri

39. Scott

A fülembe csengtek a szavai, amikor öltöztem. Dühös voltam magamra, amiért idejöttem.
...Én nem tudlak gyűlölni... – mondta elgyötörten. Mi a fenét műveltem ezzel a nővel? Messzire el kellett volna kerülnöm, akkor is, ha ennyire éheztem rá.Nem bírtam ránézni, kikészültem tőle, hogy miattam sírt. Remegtek a kezeim a mellkasom szorított mert át akartam ölelni, és azt akartam mondani, hogy minden rendben lesz. De nem akartam hazudni. Számtalan esetet tudnék említeni, amikor szex után leléptem, de most, hogy így voltam együtt vele, egy igazi szemétládának éreztem magam. Főleg azért, mert kérnem sem kellett semmit. Steph önként adott nekem mindent, és én gondolkodás nélkül kihasználtam.
Hazamentem, és a dühöm egész nap nem múlt el. Mint egy függőnek egésznap ő járt a fejemben, az amit múlt éjjel csináltunk és többet akartam. Egy pontig még küzdöttem magammal, aztán elengedtem és tudtam, hogy néhány órán belül úgyis visszamegyek.
Nem volt elég. Semmi sem volt elég, annyira akartam. Talán az lehetett az oka, hogy az utóbbi időben kihagytam a szexet és testem most lázadozott, az agyam meg összefogott vele, de a dühítő csak az volt, hogy a szívem is ezt akarta. Csak Stephanie-vel lenni. Rohadt hazug álnok banda volt, mert azt sugalták, hogy a boldogság csak karnyújtásnyira van.
Újra elmentem hozzá, de kért, hogy többet ne menjek. De nem bírtam ki, mert egyedül ő enyhítette azt az üvöltő fájdalmat, ami bennem volt. Már nem nyitott nekem ajtót és magamban megdicsértem érte, hogy okoskislány. De mintha kettős személyiségem lett volna akartam, hogy beengedjen, de közben meg rohadtul fájt az a megkínzott hang, amivel kérlelt, hogy menjek haza. Következő este is mentem és azután is, meg még egyszer aztán többször nem próbálkoztam. Pont elég volt ez neki. Elég volt belőlem. Hiába ígértem meg valamit, mint amikor azt mondtam neki, hogy majd elküldöm, amit kért, nem tettem mert azt reméltem, hogy még felhív és ha nem is lesz szívélyes, legalább beszélünk, hallom a hangját. Így volt ez most is, hiába kért, hogy ne menjek, hogy tovább tudjon lépni, elfogadtam, aztán nem érdekelt. Bosszantott, dühített, hogy nem tudok magammal mit kezdeni, mert még életemben nem húzott így semmi nőhöz. A legrosszabb az volt, hogy Pete is a családjával akart lenni, ezért nem mehettem minden nap, és ha mentem is nem lehettem ott hosszú órákat. A munka most nem töltötte ki minden időmet a zenéléshez pedig nem volt ihletem. Egy kutyán gondolkoztam, akivel foglalkozhatok, csak az tartott vissza, hogy majd szétrágja a cuccaimat.
Nem kicsit lepett meg azzal, hogy felhívott, és ha azt mondja ugrottam is volna, hogy vele legyek. De nem szexet akart, hanem lehordani, amiért szarban hagytam. Józanul nem vágta volna azt a sok mindent a fejemhez. De részegen szinte vicces volt, ahogy zúdította rám a jogos szidalmait.
Másnap ott álltam az ajtajában és addig nyomtam a csengőt míg kissé zajosan, de ajtót nyitott.
-Auuu - nyöszörögte és a fejét dörzsölve mászott ki a cipősszekrényéből- segíteni próbáltam neki, de félre lökte a kezem. - Ez is miattad van!
-Megütötted magad? - tudakoltam, de nehéz volt eltitkolni, hogy szórakoztat.
-Persze, hogy megütöttem, nem látod?
-Bokád?
- Túl élem. Mi a fenét csinálsz itt?
-Tegnap este azt mondtad, hogy kapok némi ellen szolgáltatást, ha segítek- közöltem fapofával, és elsétáltam mellette, be a nappalijába.
-Milyen ellenszolgáltatásról beszélsz? - kérdezte.
Olyan arcot vágtam, amiből rögtön leesett neki mire gondolok. Elsápadt, elvörösödött azután felnevetett, jelezve, hogy nem verem át. 
-Én olyat biztos nem mondtam! - kezdte határozottan, de láttam rajta, hogy elbizonytalanodott. Tartottam a póker arcot, miközben körbe néztem.
-Elég részeg voltál...
- Akkor sem! - még mindig nem győzte meg magát.
- Mindegy itt vagyok – mondtam majd leültem a kupis asztalhoz, ahol mindenféle papír cafat, toll meg szarság hevert szanaszét. Steph gyanakodva méregetett, a hátsószándékaimat latolgatta. Ezúttal nem voltak, tényleg segíteni jöttem mivel, ha részeg volt, ha nem, rá világított, hogy tényleg szarban hagytam. Őt is, Jesst is meg a menyasszonyát. Ha az esküvőn nem veszek részt, az előkészületekben még segíthetek.
Futólag vizsgáltam meg a brosúrákat, amik a rendetlenségben a lapok alól kikandikáltak.
-Ez meg mi a szar? - néztem rá kérdően meglobogtatva egy szórólapot, ami egyértelműen egy sztripper klub reklám anyaga volt. Kitépte a kezemből és visszadugta a többi papír alá.
-Azt tudtam, hogy nem vagy ártatlan, de ez egy kicsit álszent dolog nem? - vigyorodtam el.
- Az a lánybúcsúhoz kell – morogta – Úgy csinálsz, mintha nem te erőltetted volna.
–Meglep, hogy hallgatsz rám bármiben - mondtam, de most valahogy cseppet sem tetszett a gondolat, hogy Steph egy olyan helyre menjen, ahol kigyúrt tangás pasasok rázzák a seggüket. Nem mintha bármi közöm lett volna hozzá. De azért mégis! Igazából kicseszettül idegesített. Akkor is, ha az én elmebeteg ötletem volt.
–Nem miattad ne izgulj! Végeztem egy kis közvéleménykutatást és a félmeztelen csillámos ürgék meglepő módon osztatlan sikert arattak.
– Nem félmeztelenek lesznek – súgtam oda neki, hátha az erkölcsös énje, majd meghátrálásra készteti.
–Csak nem elszámítottad magad? – szúrta oda nekem, közben öntött kávét egy óriási bögrébe.
–Kérsz te is?
–Az a heti adagod ugye? – kérdeztem, és azon gondolkoztam, hogyha azt mind megissza, valószínűleg felrobban a szíve.
–Kösz, de nem vagy a pasim, hogy kioktass– ahogy kimondta láttam, hogy zavarba jött. De ezt még nekem is durván rossz volt hallani. De, ja, nem voltam a pasija.
–Kérek én is, mondjuk annak a felét – böktem a poharára. Steph nem feszegette tovább a témát inkább tényleg átöntötte a felét egy bögrébe és elém rakta –nem valami csajos, hogy szívassuk agyon a menyasszonyt estet terveztél a lánybúcsúra? –kérdeztem, olyan hangsúllyal mintha nem az lett volna a célom, hogy eltereljem sztripper bártól.
–Lesz limuzin, berúgás, vetkőzős pasik, ilyen egy lánybúcsú nem? –az állát dörzsölgetve elrévedt – Lehet, hogy Vegasba kéne menni...
–Vegasba! Persze! – háborodtam fel, ő meg elmosolyodott. Csak szívatott. Hurrá!
–Tényleg, elmész Jess legénybúcsújára?
–Nem tudom, már mindent leszerveztem, de még nem vagyok benne biztos.
–Mi?! Hogy a fenébe tudtad már elrendezni? –kérdezte kiakadva.
–Meg van a bár, szóltam a résztvevőknek, hogy váltsanak pénzt, lesz pia... nem volt túl komplikált...
–Aha... –dünnyögte. –Pete, hogy van?
–Rosszul – feleltem tömören.
–Annyira sajnálom...Szerinted... meglátogathatnám? – kérdezte.
–Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne...
– Miért?
Őszintén nem voltam benne biztos, hogy szeretné-e, hogy ilyen gyenge állapotban bárki lássa.
–Rosszul van Steph... Tényleg...
Láttam az arcán, hogy érti, hogy miről beszélek.
– Olyan nehéz őt betegen elképzelni... Mindig olyan jó kedvű volt, olyan ember, akivel nem gondolnád, hogy bármi rossz történhet.
– Sajnos a rossz dolgok, nem csak a rossz emberekkel történnek. Különben most én lennék rákos nem ő...
Steph arca egészen elsápadt és nagyon komolyan nézett rám.
– Ilyet ne mondj! –  talán sosem mondott ennyire komolyan nekem semmit – Te hülye vagy nem rossz!
– Én megérdemelném... De Pete...
–  Nem tudhatod mi miért történik.
–Nem, de ez akkor is szemétség!
– Tudom – mondta és megfogta a kezemet majd megsimogatta. Kezdett a hangulat eléggé elülni, és már így is komoly erőfeszítésembe telt, hogy idáig feltornázzam, ezért témát akartam váltani.
–Na, akkor mit kell csinálni? – kérdeztem, és elkezdtem pakolni a papírokat. Steph mindent kivett a kezemből, és visszatette oda ahonnan elhúzkodtam.
– Először is, jó a kézügyességed? – kérdezte lenézően.
– Ezt most komolyan kérdezed? – kérdeztem vissza élesen.
Félreérthette, mert olyan vörös lett, mint egy paradicsom és azonnal elfordult. Elmosolyodtam.
–Gitáros vagyok Szivi, még jó, hogy jó a kézügyességem – magyaráztam már vigyorogva.
– Aha, jó akkor mondjuk ezeket vágd ki! – tett elém egy köteg lapot meg egy ollót.
–Szikéd van? – kérdeztem vissza.
– Nem Scott, nem vagyok sebész! – jelentette ki.
Egy pár pillanatig csak néztem rá, míg felfogtam miről beszél majd újra vigyorogni kezdtem. Tipikus nő.
– Nem orvosi szikére gondoltam. Van valami barkács készleted?
– Ömm... Van. – mondta.
– Na mutasd! – felálltam és mentem utána.
Az egyik szekrény aljából elővett egy nagy műanyag szerszámos dobozt, elég gyanús volt, hogy még sosem használta.
Kinyitottam és addig kotortam amíg meg nem találtam, amit kerestem.
– Ezt, hogy hívod? – kérdeztem, felmutatva az eszközt.
– Hát... éles izének.
– Igen, pont az – simogattam meg a fejét – szóval, ha máskor kérdezik, ez a szike. Olyanról hallottál már, hogy vonalzó?
–Igen Scott hallottam! – duzzogott.
– És van is olyanod?
– Igen, de azért nem kell bunkózni!
– Én alapból ilyen vagyok – közöltem.
– Alapból bunkó vagy... – motyogta.
–Ja, na hozd azt a cuccot, ha nem akarod direktbe szívatni magad. Mutatok egy trükköt!
Nagy duzzogva, pofákat vágva elém tette, amit kértem, én meg nem mondom, élveztem, hogy szívhatom a vérét.
Beigazítottam a vonalzót majd a szikével annak mentén elvágtam a papírt. Nem volt nagy mutatvány, de sokkal pontosabb és gyorsabb volt, mintha ollóval kellett volna szecskáznom.
– Oké, mi a következő? – néztem fel rá.
– Nem gondoltam, hogy valami hasznod is van... – jegyeztem, meg majd villantott egy gonosz vigyort.
– Nem csak piálni tudok...
– Oké, Nagymenő, akkor ezeket kellene megírni! – tett elém egy újabb adag papírt.
– Egyébként, hallottál már olyanról, hogy nyomtató? – néztem rá.
– Nem, én még agyagtáblákról olvastam!
– Komolyan Steph te most direkt szívatod magad? Ez kb. öt perc lenne egy nyomdában. Vagy egy sima nyomtatóval.
–Az olyan személytelen... Caren nem szereti a modern dolgokat.
– Ne idegesíts! Ez tényleg komoly? – képedtem el. Oké ne használjon közösségi médiát meg fasz tudja, de azért egy nyomtató?
– Most akkor akarsz segíteni, vagy kötözködni fogsz egyfolytában?
Addig írtam az elém rakott vackokat amíg be nem görcsölt a kezem, közben zene szólt a háttérben, és Steph megengedte, hogy nála ebédeljek. Szerettem ahogy főz, jó volt benne. Kíváncsi voltam, hogy süt. De sanszos volt, hogy nekem sosem fog sütni. Most eszembe jutott az otthoni karácsony, amikor az egész háznak fahéj meg narancs illata volt. Amikor tinédzser voltam, sokszor egy tálca sütemény csak öt percig bírta nálunk. 
Most rájöttem, hogy valószínűleg emiatt szerettem Steph házának narancs illatát, kellemes bensőséges emlékeket idézett. És valahogy ő is ilyen volt nekem...
–Mi ez az illat? – kérdeztem, mert most már érdekelt.
– Narancs – felelte egyszerűen. Mondjuk ez pont az volt, amit én is tudtam.
– Hol veszed? – érdeklődtem, hátha közelebb jutok ahhoz, amit tudni akarok. Steph úgy nézett rám, mint egy hülyére és el mosolyodott.
– A zöldségesnél. Miért te hol veszed a narancsot? 
–Az illatosítóra céloztam – mondtam mielőtt tényleg totál hülyének tart majd.
–  Lereszelem a narancs meg néha a citromhéját. Nem szeretem az illatosítókat, olyan műszaguk van. Sokat próbáltam, illóolajokat is, de egyik sem volt az igazi.
– Én sem szeretem az illatosítókat – méláztam el, Steph pedig megint elmosolyodott. Szerettem, amikor így mosolygott ilyenkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy normális minden.
– Holnap, is átjössz? Összeírhatnánk a playlistet.
– Rendben – egyeztem bele túl gyorsan. Ugyan én azon már rég túl voltam, de akartam jönni. 
Jöttem másnap és azután is, még a lánybúcsúba is besegítettem, mert nem bíztam a bár jó hírében, amit talált, és sokkal nyugodtabb voltam, ha legalább olyan csávók pörgetik a farkukat, akik nem fognak utána rámászni. Azért így sem voltam teljesen nyugodt, de egy fokkal jobb volt.
Semmi sem történt köztünk, kicseszettül jól viselkedtem, de még így is jó volt. Ismét csak rájöttem, hogy vele szex nélkül is működött, minden. Legalábbis működött volna, de erre inkább nem gondoltam. Barátok voltunk, együtt voltunk, ez is elégnek bizonyult. Sőt, ahhoz képest, hogy milyen szar kedvem volt mostanában, ő valahogy mindig helyre rakott. Munka után általában Pete-hez mentem, aztán Stephez és egy idő után, már nem csak az esküvővel foglalkoztunk, volt, hogy csak úgy elbeszélgettünk utána pedig, hazamentem. 
– Jaj! – kiáltott fel hirtelen –Ezt teljesen elfelejtettem! – mondta és elrohant. Hamarosan egy nagy lappal tért vissza, amit felém nyújtott.
– Ez mi? – ráncoltam a szemöldököm.
–Ezt még Martin és a barátai hozták, de a sok csillámporból ítélve biztos a lánytesók is besegítettek – mosolygott.
Alaposabban szemügyre vettem a képet és kellett pár perc mire rájöttem, hogy az a csilli-villi csávó a képen én vagyok.
– Komolyan így nézek ki? – néztem rá kérdőn.
–Te még örülhetsz! –nevette. – Az vagyok én ott! – mutatott egy jóval kisebb alig kivehető figurára. – Hát igen, nekem nincsenek olyan rajongóim, mint neked!
Ezen én is elnevettem magam.
– Ezt be kéne keretezni nem? – kérdeztem mosolyogva.
– Mindenképp! – bólogatott.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy jól vagyok és ez olyan ritka volt mostanában. Könnyűnek éreztem magam, és egy pillanatig nem is volt bűntudatom miatta.
A telefonomért indultam, amit még korábban a konyhapultra raktam, meg se néztem a számot csak felvettem és a fülemhez raktam.
Fél perccel később letettem a telefont, és csak néztem ki a fejemből. Az előbb könnyű, most pedig üres voltam. Megtántorodtam, közben pedig levertem a pultról egy poharat, ami darabokra tőrt a padlón. Azonnal lehajoltam, hogy összeszedjem, közben pedig nem tudom, hogy felfogni, vagy elfelejteni próbáltam, amit hallottam. Minden elmúló pillanat egyre fájdalmasabban nehezedett rám.
–Ne, hagyd majd összesöpröm! – guggolt mellém Steph. – Mi a baj? – kérdezte aggódva.
Nem tudtam neki felelni, térdre rogytam ott a szilánkok között, nem törődve vele, hogy az üveg felsebzi a térdem. Az a fájdalom most sehol sem volt ahhoz képest, ami a szívemet marcangolta. Csak távolról hallottam Steph rémült hangját, aki próbált a szilánkok közül kimenekíteni. Világtalanul tántorogtam, azt sem tudtam hol vagyok. Foszlányokban fogtam fel, hogy Steph azt akarta, hogy vegyem le a nadrágom. Láttam a vörös foltot a térdemen, láttam Stephanie remegő kezeit, az elfehéredő arcát, de nekem nem volt semmi a fejemben, csak egy dolog, hogy meghalt a barátom.