Mon Chéri

36. Stephanie

Remegett a kezem amikor letettem a telefont. Nem csak a kezem, belülről az egész testem. Mire feleszméltem már rázott a sírás. Amíg meg nem hallottam a hangját, addig jól voltam, addig azt gondoltam tudom majd kezelni. Hülyeség volt felhívni!
Most meg itt vagyok és bőgök, pedig nem kéne. Nem bőghetek miatta... Nem szabadna...
Olyan hülye vagyok! Hallottam a hangján, hogy zavarja, hogy velem kell beszélnie.
Most zuhant rám az, hogy ennek tényleg vége. Küzdöttem magammal, mert azután  hogy egy másik nő cirógatta, azután, hogy ő hagyta, hogy ki tudja mi volt előtte, vagy utána, gyűlölnöm kellene. De nem  megy.Csak az fáj, hogy átvert. Hogy azt hittem ami köztünk van az több. Nem csak ezt akartam neki mondani, meg akartam kérdezni, hogy van. Szerettem volna, ha mesél a barátjáról... de, ez már... ez már a múlt, hogy személyes kérdést tegyek fel neki. Köztünk vége.
Nem tudom meddig sírhattam, de reggel olyan szörnyen néztem ki, hogy fel kellett hívnom Irene-t, hogy nem megyek dolgozni. A büszkeségemből legalább ennyit szerettem volna megtartani. Hogy legalább ne lássák rajtam, hogy kikészültem, hogy igenis megviselt a szakítás, akkor is, ha gyakorlatilag semeddig sem jártunk. Franciaország egy álom volt. Én meg felébredtem.
Hétvégéig nem érkezett semmi Scottól, ami idegesített, mert legalább ennyit megtehetett volna. Abban biztos voltam, hogy még egyszer képtelen lennék felhívni. Volt dolgom e-nélkül is, mert közben elkezdtem a lánybúcsúra is készülni. Nem akartam mindent az utolsó pillanatra hagyni, ezért lett volna jó az esküvő összes szálát is a kezemben tartani. Most még boldogulok vele, és apránként haladva biztosan készen leszek mindennel. De szükségem van Jess dolgaira is.
Egy hét múlva már ismét embernek éreztem magam, és ha gondoltam is még rá, már nem fájt annyira. A találkozókat folyamatosan lemondtam Bryannel, de most már elhatároztam, hogy felhívom. Azt is, hogy tovább lépek.
Nem baráti találkozóhoz, hanem randihoz öltöztem, nem estem azért túlzásba, de tetszeni akartam neki. A Potomac partján sétálgattunk, egy kávéval a kezünkben. Szerettem, hogy vele ennyire egyszerűen is jól tudtam érezni magamat. A korlátnak dőlve nevetgéltünk.
– Nem, tényleg próbáltam komoly képet vágni! - nevetett Bryan – De annyira borzasztó az a fickó... – sztorizott az egyik kollégájáról – aztán bejött az egyik részvevő srác és mielőtt még tényleg képen röhögöm a fizikatanàrt, inkább kimentettem a gyereket, valami kamu órai feladattal.
–Akkor, téged bírnak a srácok igaz? – mosolyogtam rá és a huncut szemek mögött próbáltam elképzelni a tanárbácsit.
– Azt hiszem igen. A kollégákkal az az alapvető probléma, hogy vagy a gyerekek vagy saját maguk felé nem adják meg a tiszteletet. Lehet valaki szigorú úgy is, hogy közben nem kezeli a srácokat hülyékként. Nem hinném, hogy az lenne a dolgunk, hogy minél jobban elnyomjuk őket.
–Pedig a mi sulinkban is hány ilyen tanár volt nem? – gondoltam vissza – Emlékszel, Mrs Taylorra? Istenem, mennyire szörnyű volt.
– Ha jól emlékszem nem is húzta olyan sokáig.  Talán egy évet tanított minket, ugye?
– Igen, aztán elment. Vagy felmondtak neki.
– Nem bírta a gyűrődést. Az osztályom eléggé megdolgoztatta. Emlékszem, te is sokat panaszkodtál rá – mélázott el, miközben beleivott a kávéba.
– Persze, mert lehetetlen indokokkal osztogatta a rossz jegyeket. Anyám meg... Tudod milyen volt. Sosem nekem hitt.
–Igen, emlékszem, hogy sokat voltál miatta nálunk – vigyorodott el – én mondjuk nem bántam – vont vállat.
–Azt a részét én sem. Csak azt, hogy otthon... Áhh – sóhajtottam és legyintettem – Mindegy.
Bryan megfogta a kezem és magához húzott. Egészen közel, ez ismerős volt és most egy kicsit furcsa is. De azt hiszem nem kellemetlen.
– Kicsit gáz, hogy mindig valami elől menekülsz hozzám –mondta és a kezét összekulcsolta a derekam mögött. Mélyen nézett a szemeimbe én pedig már mentegetőztem volna, de igaza volt. Ő mindig egy nagyon kellemes lehetőség volt, ha a problémáim elől kellett elmeneküljek. – Az mondjuk gázabb – folytatta – hogy nem is érdekel, hogy végül miért kötsz ki nálam... Csak örülök neki.
Bűntudatosan néztem rá, mert tényleg igaza volt, de attól még fontos része volt az életemnek. Nem akartam, hogy azt érezze, hogy én nem úgy gondoltam a kapcsolatunkat ahogyan ő. De nekem pont ezért volt fontosabb, mint mások, mert mindig számíthattam rá. 
– Szerinted véletlen sodort minket újra egymáshoz az élet? Annyira szeretném azt hinni, hogy nincsenek véletlenek! – mondta kérlelőn, ez jócskán felidézte a régi együtt töltött szép időket. Amikor csak két fiatal voltunk és a szerelem könnyű volt.
Nem tudtam mit felelni, de nem is hagyott rá időt mert hozzám hajolt és gyengéden megcsókolt. Olyan régen éreztem már ezeket az ajkakat, és akkor ez volt nekem minden. Ő volt minden vágyam és reményem. Meglepett a csók, bár már egy ideje számítottam rá, mégis olyan hirtelennek tűnt most ez az egész. Zaklatott lettem, és nem éreztem, hogy készen állok erre. De annyira szerettem volna viszonozni az érzéseit. Annyira szerettem volna, ha igaza van és nem véletlenül találkoztunk újra. És folytathatunk mindent onnan, ahol 10 éve félbeszakadt.
Bryan a derekamra csúsztatta a tenyerét finoman végig húzta rajta, aztán elengedett.
– Korai volt, sajnálom! –szabadkozott, idegesen.
–Nem tudom, miért találkoztunk, de én is örülök neki – mondtam neki kicsit kábán, miközben egy lépést hátrébb léptem.– Ez... viszont még nem megy nekem... –vallottam be, szemlesütve.
Bryan most nem nevetett, nem viccelte el, csak hátra simította a haját.
–Tudom, hogy nem... türelmetlen voltam –Sajnálom, csak... amióta újra találkoztunk azóta vártam erre. Nem, tényleg bocs!–emelte fel a kezét. –Felnőttek vagyunk, tudom, hogy nem megy már minden úgy, mint régen. –láttam rajta, hogy ideges, talán bánja is hogy lépett.
–Nem, Bryan... Csak... még nem tudok...–majdnem kimondtam, hogy Scotton kívül más férfire gondolni.De inkább lenyeltem a szavakat.Ezt egy férfi sem akarja hallani. –Nekem most több időre van szükségem. Ha úgy vesszük két kapcsolatomnak is nem rég lett vége. Nem úgy akarok veled lenni, hogy újra csak menekülök.
Bryan szemeiből azt olvastam ki, hogy örül annak, amit mondtam.
–Akkor, reménykedhetek? –kérdezte óvatosan.
Nem akartam igent mondani, az annyira igazságtalan lett volna vele  és magammal is, mert azzal éppen az előbb kiejtett szavaknak mondok ellent. Elvettem volna magamtól is az időt.
–Csak hagyj egy kis időt.
Bryan felnevetett, és édesen rám mosolygott.
–Rád tudok várni – egy leheletnyit közelebb lépett és megsimogatta az arcomat. Hihetetlen, hogy hezitálok. Hány évig vártam erre. Hányszor ábrándoztam arról, hogy majd visszajön és akkor is csak én kellek neki. De most valahogy nem érzem azt, hogy ez lenne minden vágyam.
Idő... csak időre van szükségem!
Hétvégéig tanakodtam, hogy gyűjtsem be a még hiányzó adatokat az esküvőig. Arról szó sem lehetett, hogy még egyszer felvegyem a kapcsolatot Scottal. Ezen kívül már csak egy ötletem volt.
–Szia! Szeretnék kérni egy szívességet!–szóltam bele a telefonba.
–Persze, Drága! Mi lenne az? –kérdezte Caren.
–Légyszíves kérd el a Scottól, amit összegyűjtött az esküvőről. Én nem akarok vele beszélni –jelentettem ki határozottan,  de az igazság inkább az volt, hogy nem akartam.
–Oh, persze. Majd szólok Jessnek, hogy beszéljen vele. Minden rendben? –puhatolózott. Ismert már egy ideje...
–Persze, csak... Tudod mi a helyzet... –azt nem említettem, hogy már beszéltünk. Nem akartam Scottnak se bekeverni, nem kellett volna érdekeljen  de, ha a barátja haldoklik, akkor van elég baja.
–Rendben, igen... Semmi gond, szólok neki persze!
–Jó, kösz, most mennem kell mert még van vagy kétszáz virág, ami arra vár, hogy elkészítsem.
–Persze, menj csak, de azért ne hajtsd szét magad!
– Bryan megcsókolt – közöltem, de nem is tudom, hogy miért, egyszer csak kibukott belőlem.
–Bryan? Komolyan? – hallottam a hangján, hogy izgatott. Talán izgatottabb is mint én. Mindenesetre jó volt hallani, hogy örül neki.
–Ühüm – helyeseltem.
– És? Milyen volt? Mármint, te jó ég, Bryan megcsókolt! Akkor újra akarja kezdeni?
– Igen azt hiszem. Jó, egész biztosan.
– És? Te is?
– Caren, most dobott ki Scott – mondtam ki végre – Nem vagyok kész baráti kapcsolatnál többre.
– Úgy sajnálom, Steph! Felelősnek érzem magam, mert az én hülye ötletem volt, hogy dolgozzatok össze. Ha... Ha én nem találom ki, akkor basszus, most Bryannel lennél együtt. Jézusom... annyira elrontottam mindent!
Ezen elnevettem magam, mert az, hogy részegen összefeküdtem vele, az nagyon nem az ő hibája volt. Az sem, hogy végül bele szerettem.
– Semmi közöd ehhez, nyugodj meg! Felejtsük el. Bryan meg adott időt... – azt nem tudtam még hogy ez mit jelent, mármint, hogy idővel változik-e valami.
– És, milyen újra vele lenni? Mármint, hogy találkoztok...
– Jó. Bryan nagyon cuki pasas. Jól érzem magam vele, tényleg.
De nem olyan, mint Scott-al lenni – gondoltam, de ezt már nem mondtam neki.
– Olyan jó lenne, ha végül újra egymásra találnátok. Képzeld el milyen lenne, ha az első szerelmeddel...
– Csak azt ne mondd, hogy házasodnék össze! – nevettem – Na, jó tényleg le kell tennem!
– Rendben, szia Steph!
– Szia!
Nem hazudtam tényleg sok tortadísz várt még rám egy másnapra rendelt esküvői tortához. Késő estig dolgoztam velük, de jól esett elfoglalni magam. Közben ment a tévé a boltban. A duruzsolás mellett jó volt ügyködni. Mindig szerettem ezt, amikor belemélyedhettem nem zavart meg senki. Azt hiszem napokat tudtam volna így eltölteni.
Másnap Irene ment el a kiszállítóval és mivel húzós napunk volt, Mary kiszolgált én pedig a háttérben dolgoztam. Nem is nagyon foglalkoztam vele, hogy mi történik, de amikor egy ismerős hangot hallottam meg, teljesen lefagytam. Meg kellett kapaszkodnom, és még a levegőt is visszatartottam, hogy nehogy kihallatszódjon, hogy én is itt vagyok. Mary jelent meg a konyha ajtajában, az arca elég zavart volt.