Mon Chéri

38. Stephanie

Ott állt előttem. Tudtam, hogy ő az, még mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Senki más nem tőrt volna rám az éjszaka közepén. Jól mondta, tudtam, hogy miért jött, de nem érdekelt. Egy kicsit sem érdekelt, hogy csak ki akar használni. Amint megláttam tudtam, hogy mi lesz és ha ő nem kezdeményez, én tettem volna meg. Nem beszéltünk egymáshoz, és most Scott sem húzta az időt semmivel. Úgy tepert le, mintha csak egy szükségletét elégítené ki. De még ez sem érdekelt, csak hogy velem van. Éreztem, hogy szüksége van most erre, szüksége van rám, a testemre, de a csókjai olyan gyengédek voltak, hogy nem tudtam nem többet beleképzelni. Ez mind tényleg csak az én képzeletem volt, hiszen elmondta, hogy nem akar visszajönni hozzám. Világosan a tudtomra adta.
Minden amit gondoltam csak az én érzelmeim voltak iránta. Még mindig szerelmes voltam belé, és akartam őt, csak erre az egy estére. Csak még egy kicsit, csak még egy percig érezzem azt, ahogy hozzám ér, ahogy gyengéden megsimogat. Nem foglalkoztam most azzal mennyire fog fájni, ha megkapta amiért jött. Most csak mindent élveztem. Egy valami viszont hiányzott, az a pajkos vigyor a szája sarkából, a játékossága. Most inkább komoly volt, és ebből is tudtam, hogy nincs jól.
A szex után feküdtünk az ágyon és egymás szemét néztük.
–Miért nem küldtél el? –kérdezte.
A leghülyébb kérdés volt a vilàgon, hiszen tudta, hogy szerelmes vagyok belé, hogy nem tudnám elküldeni.
–Te miért jöttél? –kérdeztem vissza.
–Haragudni fogsz rám, ha az igazat mondom – szólt bűntudatosan.
Elnevettem magam, de nem a jó kedvem miatt.
–Tudom, miért jöttél, ne aggódj! Nem képzelek bele többet. Ahogy neked, nekem is vannak szükségleteim –mondtam és a hátamra gördültem. Legszívesebben elsírtam volna magam, mert tudtam, hogy nem fog reggelig maradni, hogy  nem beszélünk később, hogy minden ami köztünk lehetett, az imént múlt el.
Azt reméltem majd mást válaszol, de nem. Még most is csendben volt  és a szemeiből bűntudatot olvastam ki. Ez már bántott.
–Ugyan, kérlek! Ennyire rossz volt? –kérdeztem sértetten közben felültem azzal a szándékkal, hogy kikelek mellőle, hogy ne itt sírjam el magam.
Scott ujjai finoman rákulcsolódtak az enyémre, hogy ne tudjak felkelni. Háttal voltam neki, ezért nem láttam, de éreztem, hogy ő is felül és közelebb jön hozzám. Éreztem. Ahogy a vállamról elsimítja a haja. Majd megcsókolja a vállam, a nyakam és átölel hátulról.
A hasam előtt fonta össze a karját és halkan beszélt a fülembe.
–Gyűlölöm magam, mert bántalak, és azért is, mert nem tudom megadni azt, amire vágysz. Én mindig csak elvettem tőled. Jobbat érdemelsz nálam. Sokkal jobbat – úgy beszélt, hogy közben az arca, az enyémhez ért, a karjai öleltek. Megcsókolta az arcom és a homlokát elodázva támasztotta nekem.
Ez nem lehetett semminek a folytatása. Ez búcsú volt, egy szívszaggatóan fájdalmas szakítás.
–Én nem tudlak gyűlölni – leheltem, küzdve a könnyekkel, amik már elkezdtek lecsorogni az arcomon. Fájt minden, hogy nem lehetünk együtt, hogy itt akart lenni, de mégsem lehet folytatása kettőnk ügyének. Fájt, hogy szenvedni látom, de nem engedi, hogy segítsek. Nem érdekelt, hogy nem kellek neki, attól én még őt akartam.
Az ölelése szorosabbá vált, majd hirtelen elengedett,  eltávolodott mögülem és elkezdett öltözni. Sírva néztem, ahogy felveszi a ruháit, közben egy pillantást sem vetett rám. Az arca elgyötört volt, talán neki is fájt a szakítás. Szerettem volna ezt hinni. Szó nélkül hagyott ott, nem búcsúzott, nem mondott semmit, csak kilépett az ajtón, az életemből.
Akkor ezt hittem, de nem így lett. Még aznap elküldte amit kértem, mindenhez jegyzetet írt, hogy megkönnyítse a munkám. Egy hét telt el, és én hol jobban hol rosszabbul lettem ezután. Toporogtam, de nem volt így jó.
Aztán egy hét elteltével ő újra ott állt az ajtómban. Megtörten, reménykedve, hogy beengedem. Megtettem. Még egyszer utoljára engedtem neki. Most reggelig maradt, és nem is egyszer szeretkeztünk, de annál sokkal többet jelentett, hogy utána nem hűlt ki, az ágyam. Most sem beszélgettünk, és tudtam, hogy ennek valahol véget kell vetni.
–Többet ne gyere – kértem tőle, miközben néztem, hogy cipőt húz – Nem tudlak így elengedni... –a szavak most könnyen hagyták el a számat, mintha a bennem megfogant elhatározás meg is erősített volna –Gyere bármikor, ha a barátságomra van szükséged, de éjjel ne gyere...
Scott pillantása megmerevedett rajtam, fogalmam sem volt mire gondhatott, hogy mi játszódhatott le benne, de bólintott.
Bólintott és még aznap éjjel kopogtatott az ajtómon. Belülről dőlve neki, könyörögtem, hogy menjen el. Addig, amíg van  erőm elküldeni. Ezt még háromszor eljátszotta, azután többet nem jött.
Ezúttal Bryant sem kerestem, érzelmileg túl instabil voltam, hogy őt is tudjam kezelni. Telefonálgattam, időpontokat egyeztettem, és az esküvő azon részével foglalkoztam, ami kétkezi munkát igényelt. Túl sok volt. Négy kézre lett kitalálva, nem kettőre. A munkám mellett, kezdtem már elúszni a feladatokkal. Még nem pánikoltam, de minden nap egy kicsit feszültebb lettem. Ez meglátszódhatott a cukrászdában is, mert Irene csapat építést javasolt. Egy  kis eldugott étterembe ültünk be, ahova máskor is jártunk.A berendezése nem hivalkodott, egyszerű volt és kellemes. Jókat lehetett itt enni és persze inni.
–Meséljek valami vicceset? –kérdezte Irene.
–Kérlek! –nevettük mindketten.
–Emlékeztek a tortás mennyasszőrnyre, igaz?
Mindkettőnkben ugyanaz a kérdés vetődött fel, de Mary gyorsabb volt.
–Melyikre?–kérdezte, miközben a villájára szúrt egy falat húst.
–A –erősen megnyomta a hangot –mennyasszőrnyre – majd sokatmondóan rám pillantott..
–Jajj... Igen, hát persze! Egy életre az elmémbe égett...– dünnyögtem –Mi van Millerékkel?
–Válnak –vigyorogta.
–Mi? – hűltem el –Ezért kínzott annyi ideig? Hát basszus, ezt nem hiszem el! –tőrt fel belőlem.
–Egy pillanatra elhittem, hogy tényleg a házasságuk miatt aggódsz –nevetett Irene.
Erre vágtam egy gúnyos fintort.
–De miért? –kérdezett rá Mary –Olyan nagy volt a szerelem.
–Meg a gyémánt gyűrü... – jegyeztem meg.
–A gyűrű lehet, hogy nagy volt, más meg kicsike... Csalfa volt a kisasszony...
–Basszus – döbbentem rá – már ott a bárban sem a férjével volt.
–Milyen bárban? – kérdezte Mary mert neki és Irenenek sem meséltem, arról a bizonyos estéről semmit. Minthogy videó is készült róla nem gondoltam, hogy még külön ecsetelni is kéne. A mellkasom összeszorult, de tovább léptem.
–Egy bárban, még az esküvő előtt összefutottam vele, nem volt egyedül, de a kísérője kicsit sem hasonlított a férjére – most így jobban belegondolva, egész sokat tettem volna rá, hogy  a videót is ő készítette, és töltötte fel, rólunk a netre.
–Az exférjére –javított ki Irene–kíváncsi vagyok készült-e, házasság szerződés.
–Ha megcsalta, az úgysem számít, nem? – kérdezte Mary tanácstalanul.
–Még sosem váltam. Fogalmam sincs. De a férj komoly üzletember, nem hinném, hogy ezt kihagyta volna.
–Gondolod, hogy az a kis liba nem szédítette meg annyira? Azt a giccsparádét is....Boccs...–csak legyintettem –hagyta neki. Szerintem ez a csaj direkt erre ment!
–Lehet –vontam vállat, de nem érdekelt – Vannak olyanok, akik mindent megkapnak...
– Huu, megint kezdi! –szólt Mary Irenehez. Össze mosolyogtak én meg összevont szemöldökkel néztem rájuk.
– Miről beszéltek?
–Arról, hogy mostanában kicsit sokat vagy ilyen búskomor.
–Bocs, majd elmúlik – vontam vállat.
–Kellene neked egy kis környezetváltozás! – lelkendezett Mary.
– Nem, nekem egy kis nyugalom kéne – javítottam ki – Semmi nem lenne jobb attól, ha elutaznék valahova.
– És, ha meglátogatnád a családodat? – vetette fel Irene.
Erre meg elnevettem magam.
– Na attól végképp nem lenne jobb semmi!
– A szülői ház időnként gyógyír a fáradt lélekre – mondta finoman.
– Mindegy mennyire szépen fogalmazol, az én családom nem olyan. Apám és anyám elváltak sosem volt nyugodt a légkör otthon és most sem jobb. Sok mindenre van szükségem, de még több feszültségre biztos nincs! Nem kell kitalálnotok semmit, vagy keresni a megoldásokat. Túl vagyok egy szakításon, fáj, de majd jobb lesz.
Mindkét kollégám szomorúan nézett rám.
– Az istenért, lányok! Tényleg nem kell ezt!
– Most először beszéltél róla így – jegyezte meg gyászosa Irene – talán az első lépést megtetted a gyógyuláshoz...
Kíváncsi voltam, hogy akkor is ezt mondaná-e, ha tudná, hogy nem rég megint lefeküdtem Scottal. De azt hiszem igaza volt.
Sokat beszélgettünk aznap este, főleg róluk, és ittunk is, de jó volt. Jól éreztem magam. Hazafelé kicsit ittas állapotban indultam, de nem volt messze a lakásom, nem aggódtam.
Elővettem a telefonomat és a fülemhez tettem.
– Szia... – szólt bele egy bizonytalan hang.
– Szia! – viszonoztam sokkal határozottabban, és elmosolyodtam – tudod, jó nagy szarban hagytál – közöltem vele a tényeket.
–Ittál? – kérdezett vissza.
– Igen, de nem ez a lényeg. Tudod, nem csak neked van megengedve, hogy lerészegedj.
– Otthon vagy?
– Mindjárt, de nem kell, hogy átgyere! – feleltem, és hallottam ahogy felszisszent a vonal túl felén. Elképzeltem ahogy gúnyosan elvigyorodik, és ez újabb mosolyt csalt az arcomra.
– Mit jelent az, hogy mindjárt?
– Itt vagyok az utcában, de ne terelj! – szólítottam fel az áldozatomat, mert most elhatároztam, hogy elmondok neki mindent, ami nyomaszt – A hülye ültetőkártyás ötletedtől leszakad a kezem! Hogy találhattál ki ilyen baromságot, hogy aztán ott hagyj?!
–Nem kell megcsinálnod...
– De meg kell, mert jó ötlet! De komolyan Scott cseszd meg! Ezt együtt kellett volna csinálnunk! Úgy, ahogy elkezdtük! Idegesít, hogy nem ellenkezel, meg nem szólod le az ötleteimet.
Hallottam, hogy halkan nevetett.
– Ez inkább fordítva volt nem?
– De, lehet – mondtam katonásan – mindegy, mert most akkor is mindent egyedül kell megcsinálnom. Közeledik az esküvő és... és kezdek pánikolni, hogy nem lesz meg minden. Azt mondtam Carennek, hogy meg tudom csinálni egyedül is, de itt a lánybúcsú, meg a munka is, és már nem vagyok benne biztos! Túl vállaltam magam. De nem mondhattam azt, hogy feladom. Annyi mindent kitaláltunk, és sajnáltam volna, ha nem láthatom, hogy mit szólnak hozzá. De ezt együtt találtuk ki... Ez így nem igazságos...
Hallottam ahogy nagyot sóhajt a telefonba.
Másnap olyan fejfájással ébredtem, amit csak az okozhatott, hogy az elmúlt este keveset hidratáltam. Időnként elfelejtek alkoholizálás közben vizet inni, és akkor olyan borzasztó másnapos vagyok, hogy ki sem akarok kelni az ágyból. De muszáj volt, mert ennem kellett, és magamhoz térni, hogy neki tudjak állni a feladatoknak. Volt bőven. Az ültetőkártyákat kellett megcsinálni, üzeneteket írni, a játékokhoz a kártyákat tervezni. És ez még csak néhány volt a sok apróság mellett.
De az első az volt, hogy ennem kellett valamit. Bármennyire is zavart minden fény és szag odakészítettem az ebédet, aztán elmentem lezuhanyozni. Ez legalább dobott valamit a közérzetemen. Rögtön ezutánra terveztem egy nagybögre kávét, de az az istenverte csengő közbevágott. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, törölközőt tekertem a fejemre, és eltökéltem, hogy ha Maggie az, akkor most jól megszívta, mert tutira befogom vagdosni!
Úgy siettem az ajtóhoz az erőszakos csengetésre, hogy megbotlottam a tegnap lerugdosott cipőmbe.
– Basszus... – nyögtem, miközben kinyitottam, és a fájó bokámat dörgöltem, egyik kezemmel a kilincsbe kapaszkodva. Felnéztem a jövevényre, aki zsebre vágott kézzel felvont szemöldökkel álldogált.
–Minden oké? – nézett le rám, egy fürkész barna szempár.
A kezem lecsúszott a kilincsről és beborultam a cipők közé.

Sziasztok!
Szívesen veszem a véleményeket  az eddigi hozzászólásokat pedig nagyon köszönöm!
Bocsánat, ha nem mindig válaszolok mindenkinek! Vagy nem akarok semmit előre lelőni, vagy éppen elfoglalt vagyok és mire eszembe jut, hogy írtatok  már nem aktuális, de azért mindegyiknek örülök, és igyekszem számontartani mindenkit!
😘😉🙃