Mon Chéri

19. Stephanie

Furcsa volt Scott, egyáltalán nem olyan mint máskor. Most a szeme tele volt félelemmel és bizonytalansággal a pimasz magabiztossága helyett. Tényleg furcsa volt. Az is ahogy beszélt, hogy nem volt benne él. Őszintének hatott.
Nem tudom miért   de azt éreztem, hogy én is őszinte lehetek. Most nem tartottam tőle mit fog gondolni, mintha egy részét ő is megnyitotta volna előttem. Cssk beszélt és beszélt és már nem igazán értettem  hogy mit akar tőlem. Azt a részét felfogtam  hogy Carenékkel ne szúrjunk ki, és erre hajlottam is  a többi viszont homályos volt.
Azt mondta, hogy vonzódik hozzám. Ezt sejtettem és az is igaz volt, hogy viszonoztam. Az a része viszont, hogy meg akar ismerni már nem volt tiszta. Mit jelent ez? Aztán, hogy legyünk barátok? Ez meg túl kétségbeesetten hangzott. Mintha össze‐vissza beszélt volna... én meg csak felelgettem, várva, hogy mi fog ebből kisülni. Aztán rájöttem! Scott zavarban van és a nagymenő rocksztárnak problémát okoz, kifejezni az értéseit. Ez meg már mulattatott, de közben valahogy számomra is zavarba ejtő volt, mert nekem próbált közvetíteni valamit. Talán azt, hogy kedvel. Reméltem, hogy így van.
–Jó – egyeztem bele, még most sem tudom, hogy mibe, de minden józan késztetésem ellenére, ezt akartam tenni. Nem azért mert megszédített, hanem mert most először illetve talán már másodjára gyengének mutatkozott előttem, és ez nem volt megjátszott, kíváncsi voltam mi lesz belőle.
–Oké, akkor békejobb gyanánt, engedd meg, hogy elvigyelek egy versenyre. Közben végzünk egy kis kutatómunkát az esküvőhöz. Jövőhétvégén lesz egy koncertem de, utána indulhatunk is. Tedd magad szabaddá az utána következő hétre.
Igen, ez már az eredeti hamisítatlan Scott. De most még ezen is csak mosolyogni tudtam, ahogy láthatóan megkönnyebbült.
Sokat foglalkoztatott a beszélgetésünk, de nem beszéltem róla senkivel, még Maggie-vel sem. Csupán Carent hívtam fel annyival, hogy megbeszéltük Scottal, és minden rendben. Nem volt bátorságom személyesen közölni vele, de lehet, hogy azért is, mert féltem, hogy kérdezősködni kezd. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy Jess is és Ő is, teljesen mellőzték az internetet. Ezért nem kellett tartanom tőle, hogy majd valahol rábukkannak a kis videónkra.
Néha nyomasztó volt végig játszani a beszélgetést, mert nem láttam benne semmi öröm telit, máskor pedig egészen izgatott lettem tőle. Ebben a pillanatban például az foglalkoztatott, hogy ez miért is lesz majd jó nekem? Már hülyeségnek tartottam, hogy Scott megint behálózott.
Ritka pillanatok egyike volt, hogy nem voltak a boltban, ezért rákönyököltem a pultra és a zavaros gondolataim közt elbambultam.
Mélyen turkálhattam bennük, mert azt sem vettem észre, hogy nyílt az ajtó, és egy vendég lépett be, csak akkor, amikor már ott volt előttem. Ijedtemben felugrottam, ő pedig elkezdett nevetni.
– Jaj, sajnálom! Nem vettem észre, hogy ennyire elmélyültél a gondolataidba.
– Inkább a gondjaimba – sóhajtottam, de visszamosolyogtam rá.
A kedvenc vendégem, ezúttal egy barna bőrkötéses könyvet szorongatott, amiből most előhúzott egy szál, kissé megbarnult lepréselt virágot. Vékony száránál fogva felém nyújtotta. –Tudom, nem olyan friss, de azért még szép. És nem utolsó sorban tartós.
Megilletődve vettem el a kis százszorszépet és néhány szemhunyásnyi időt szenteltem neki hogy gyönyörködjek a törékeny szépségében. Még most is igazán mutatós volt a kissé összekuszálódott szirmaival. Nagy rajongója voltam a természet tökéletlen szépségének.
– Köszönöm! – pillantottam rá, hálásan. Még ha préselt is volt, amikor virágot kaptam, az mindig megdobogtatta a szívem.
– Könyvjelzőnek használtam, de ennek a kis virágnak, most már az eredeti szerepét kell betöltenie.
Kérdőn néztem a nagy barna szemekbe.
– Hogy mosolyt csaljon valaki arcára.
Tényleg elmosolyodtam ezen, és már eszembe se jutott az addigi vívódásom.
– Ezzel most nagyon feldobtál! – mondtam, és tudtam, hogy a kis virág fog egy szép keretet kapni.
– Ha az apró örömöket nem engedjük, hogy boldoggá tegyenek, akkor nagyokat észre sem fogjuk venni – mondta és megrántotta a vállát mintha nem lenne különösebb jelentősége. De azért elgondolkodtatott. Talán az a hülye Scott is egy ilyen apró öröm lenne, amin nem izgulni kell csak engedni, hogy boldoggá tegyen?
Még a feltételezés is nevetségesen hangzott.
Scottal nem sokat beszéltem az elmúlt alkalom óta, csak egyszer rám írt, hogy sikerült-e felszabadítani a hetemet. Semmi többet nem mondott, elképzelni sem tudtam, mit tervezhetett, amihez egy hét kell. A verseny izgatott, de arról sem tudta semmi konkrétumot. Feltételeztem, hogy autóversenyre visz, azt pedig ki nem hagytam volna. Az viszont kimaradt, hogy a koncertjükre is hivatalos voltam.
Csak akkor esett le amikor aznap délután újabb üzenetben közölte, hogy pakoljak össze egy hétre ruhát, meg ahogy ő fogalmazott a női szarjaimat és majd küld értem egy kocsit aki elvisz a koncert helyszínére.   
Azt mondjuk nem kérdezte, hogy akarok-e egyáltalán menni, bár Scottól ezt már kezdtem megszokni.
De mivel nem volt minden teljesen tiszta, ezért kénytelen voltam rákérdezni.
Most komolyan bőrönddel menjek koncertre? Mit vigyek egyáltalán?
Hamar érkezett válasz.
Pontosan Gyönyörűm! Hozd a bőröndödet is! Ja, és remélem van útleveled, feltétlenül hozd magaddal!
Útlevél? Ez az őrült, hova akar vinni? Bár volt egy olyan gyanúm, hogy csak szívat. Rávallana! Úgyhogy, ezt inkább figyelmen kívül hagytam.
Hol fogunk találkozni? – írtam, mert kicsit aggódtam, hogy abban a tömegben majd egyedül kell lennem.
James majd gondoskodik mindenről, csak készülj el időben!
Aha, de jó...
Nem volt mit tenni elkezdtem összepakolni, és már most ideges lettem. Mit rakjak el, hova akar vinni. Mire végeztem, sietnem kellett az öltözködéssel is, mert azért mégis csak jól akartam kinézni. Egy fekete ruha mellett döntöttem, de nem igazán voltam biztos benne, hogy jó választás. De már nem volt időm nagyon válogatni ezért maradtam annál. Az ujja kicsit fodrozódva hullott a vállamra, és a dekoltázsa elég merész volt, de nem a mellemet mutatta, inkább csak a mellkasomat. A térdem alá ért, de a hasítéka megmutatta a fél combomat. Ezüst színű rojtos megkötő szolgált övként. Csinosnak találtam, de féltem, hogy majd nem illik oda. Kicsit érdekelt, hogy mi lesz róla Scott véleménye. Nem mintha megosztaná velem, de reméltem, hogy tetszik, majd neki. A hajamat rendbe raktam és az egyik oldalt eltűztem míg a másikon hagytam szabadon. Mire elkészültem a sminkemmel, ami kicsit erősebb volt, mint a nappali, már hallottam is a dudát, ami a sofőrömet jelezte. Akárhogy is próbáltam praktikusan pakolni, mégis két táskát kellett vinnem. Emiatt egy kicsit feszélyezve éreztem magam, nem akartam, hogy Scott azt higgye, hogy felpakoltam az egész házat. Mikor leértem, jutott eszembe az útlevél, azért gyorsan visszaszaladtam, közben James bepakolta a bőröndöket. Hasonló kaliberű férfi volt, mint az előző sofőr, akivel találkoztam. Fapofa és a szokásos elegáns viselet. Kinyitotta az ajtót én megköszöntem azután beültem. Ezután ő is előre ment. Az utasteret elválasztó ablakot lehúzta, és felvázolta a menettervet, hogy a mélygarázson keresztül megyünk majd be, az ülésen találom a kártyát amivel jogosult vagyok a VIP részleg használatára és a backstagebe is bejárásom lesz.
– Nem lehetne, hogy én valami nyugis helyről nézzem végig? – kérdeztem.
A visszapillantóból láttam, ahogy elmosolyodik.
–Ez lesz a nyugis hely. A VIP szekcióban nincs tömeg.
Egyre idegesebb voltam, mert egész koncerten egyedül kell, hogy legyek, idegen emberek között és ez eddig nem tűnt jó szórakozásnak. Igazából már most utáltam az egészet és haza akartam menni, még akkor is, ha kíváncsi voltam Scottra munka közben.
A hely előtt élénk zsivaj fogadott, nem annyira lepett meg a tömeg, tudtam, hogy népszerűek. De még ettől is csak idegesebb lettem. A parkolóban már tompult a zaj, amikor James megállította a kocsit én bátortalanul szálltam ki belőle és vártam, hogy vezessen. Nem tudom, hogy ez hozzátartozott-e a munkaköri leírásához, vagy csak látta, hogy milyen elveszett vagyok, de folyamatosan informált. Egy hosszú folyosón vezetett végig, majd megállt egy ajtó előtt.
–Jó szórakozást! – mondta majd benyitott. Némi zaj már eddig is kiszűrődött az ajtón keresztül de ahogy feltárult csak úgy ömlött be s rajongók sikoltozása. Már elkezdődött a koncert, engem pedig a sötét teremben más idegenek tovább vezettek egészen addig amíg meg nem láttam őket. A színpadra oldalról láttam rá, de ha akartam volna, a zenekar mögött végig sétálhattam volna. Jártak keltek mellettem roadok, de velem nem foglalkoztak és úgy tűnt senkinek nem is vagyok útban. Fények villantak fel és hunytak ki, közben meghallottam az első hangokat gitárt majd a dobot, aztán a többit. A zenészekből csak sziluetteket láttam, aztán a reflektorok
elárasztották a színpadot színes fénnyel. Akkor megláttam Scottot, ahogy gitárral a kezében egy mikrofon mellett áll. Nem teljesen láttam az arcát, csak azt hogy vigyorog. Egy fekete ing volt rajta aminek fel volt tűrve az ujja. Meg egy fekete nadrág. Bitang jól állt neki. Beszélt a közönséghez, viccelődött kicsit azután elkezdett játszani. Egy lassú dallamot, azután elkezdett énekelni is, nekem meg leesett az állam. Hallottam már néhány számukat, de azt valahogy eddig még nem azonosítottam vele. De most élőben látni és hallani  hogy az a dögös hang az ő száját hagyja el... Le voltam döbbenve. Nem gondoltam volna, hogy Scott tud még nekem újat mutatni, hogy a személyisége többől áll, mint pimaszság, meg valami elemi szexualitás. De ez lenyűgöző volt! A hangszerét is csodásan használta, de a hangja...  Eszembe se jutott rajta kívül másra nézni, vagy mással foglalkozni, annyira kisajátította a figyelmemet. Miután véget ért azt első számuk, Scott nem a közönséget hanem a színpad ellentétes oldalát pásztázta. Azután arra nézett, ahol én is álltam, amikor észrevett elmosolyodott, és egyből elindult felém.
Azt hittem csak felém biccent vagy valami, de nem, ő hozzám sétált a derekamra csúsztatta az egyik kezét, és felém hajolt. Szinte pánikolni kezdtem, hogy most meg fog csókolni, de nem a számhoz közelített, hanem az arcomhoz, még ez is izgalomba hozott.
–Hátul vannak italok, meg valami kaja is, nyugodtan szolgáld ki magad! – mondta a fülembe. Nem adott puszit, csak biztos akart lenni benne, hogy hallom. –Kérhetsz széket is, ha le akarsz ülni.
–Tényleg ülve nézzem végig a koncerteteket?
Scott kicsit ellépett, de közben küldött felém egy puszit. Azután láttam, hogy a tekintetét az arcomnál lejjebb vezeti, Az alsó ajkába harapva becsukja a szemét, vesz egy mély levegőt, majd kifújja. Ezután csak egy pillanatig mosolygott csak rám, és már fordult is vissza.
Elnevettem magam és megingattam a fejem.
Minden számuk tetszett, remek zenekar voltak, a közönség imádta őket, énekelték a szövegeiket, sikoltoztak. Scott nem volt egy showman de pont ettől volt olyan megnyerő, hogy mégis az övé volt a színpad. Nem ittam semmit, el sem mozdultam a helyemről. Scott többet nem jött oda hozzám, de még párszor ellenőrizte, hogy ott, vagyok- e még. Egyébként azt le számítva, hogy egyedül nagyon zavarban éreztem magam, különleges élmény volt a színfalak mögül végig nézni egy koncertet. Látni a közönséget, gyakorlatilag a színpadról, látni a zenészeket testközelből.
Nem mozdultam el a helyemről, onnan néztem végig, hogyan tombolta végig a közönség az utolsó számokat is. Legalább háromszor hívták őket vissza. Scott haja már az izzadságtól összetapadva lógott az arcába, de még ez is jól állt neki. Amikor végleg elsötétültek a lámpák, ő volt az első, aki lejött a színpadról. Egyből hozzám igyekezett, kicsit ki volt fulladva, de azért nevetett.
  Megint felém hajolt, a fülemhez, hogy az oszladozó tömeg zajától is halljam.
– A puszi rendben van? - kérdezte.
Hirtelen nem is értettem, de, azért bólintottam. Erre Scott nyomott egy apró csókot az arcomra. Egy kicsit nedves érzés volt, de egyáltalán nem zavart.
– Szia! – mondta, mintha most találkoztunk volna először.
– Szia – viszonoztam, és néztem, hogy majd kicsattan. Még soha nem láttam ennyire energikusnak. A szemei csillogtak, de nem úgy, mint máskor amikor valami hátsó szándékot sejtek az ártatlan tekintete mögött. Most egyszerűen vidámnak tűnt.
–  Hogy tetszett? –  kérdezte a szemeimet fürkészve.
–  Nagyon! Nem is gondoltam, hogy tényleg tudsz zenélni.
Scott elnevette magát.
– Miért azt gondoltad, hogy playbackkel nyomom le a koncerteket?
Vigyorogva vállat vontam, de értette, hogy csak viccelek.
– Fantasztikusak voltatok. Komolyan Scott, nagyon tetszett!
– Jobban, mint a Disaster? – erre a kérdésre elkomolyodott.
– Jaj, ne már! Most tényleg méregesselek titeket?
– Ne, csak mondd azt, hogy mi jobbak voltunk – vigyorgott, aztán elkapta a kezem és kicsit beljebb húzott, oda, ahol az italok voltak, majd az asztalról lekapott egy palack vizet.
– Iszol valamit? – kérdezte.
–A víz jó.
– Nem akarlak leitatni! – nézett rám komolyan.
– Nálad azt sose lehet tudni! – vigyorogtam rá. Ezen ő is csak elmosolyodott, nem cáfolta, de letekerte a palackról a kupakot és felém nyújtotta.Lassan a többi zenész is elhagyta a színpadot. Scott egyenként bemutatta őket, és valamiért a dobost leszámítva, mind nagyon sandán vigyorogva méregettek. Nem igazán tudtam hova tenni a dolgot.
Néhány szót váltottak a koncertről, majd Scott felém fordult.
–Kicsit megmosakszom és átöltözöm, aztán indulhatunk.
– Hová? – próbálkoztam.
–Időben meg fogod tudni. Nálad van az útleveled, ugye?
–Igen, de tényleg kelleni fog? – még mindig kételkedtem benne, és segélykérőén néztem a zenekarának többi tagjára.
–Lennék a helyedben, Stephanie! – mosolygott a basszusgitáros lány.
–Tényleg? - kérdeztem bizonytalanul.
– Jó utat, érezzétek jól magatokat! – mondta a Charlie nevű srác, aki azt hiszem szólógitározott, majd Scott felé kacsintott. Kicsit megrémisztett, hogy mire készülnek ezek, vagy mit tudnak, amit én nem. Nem szerettem az, az ember lenni, aki kimarad egy körből.
– Mi akkor le is lépünk, minél hamarabb.
– Már most indulni akarsz? – kérdőn néztem felé, azt hittem ilyenkor nekik még dolguk van, vagy buliznak, vagy ilyesmi. Mindenesetre nem gondoltam, hogy azonnal le is akar lépni.
– Igen, különben nem szabadulunk, és nem akarom húzni az időt.
– Rendben... – mondtam tétován, de nagyon furcsán éreztem magam. Olyan abnormális volt most ez a helyzet.
– Na, gyere! – mondta és átkarolta a vállam, úgy vezetett ki. Nem volt benne semmi tolakodó olyan volt amikor a parkban kinevetett, de most az érintésétől bátorítást nyertem. Úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
Az öltözőbe kísért, ahol egyből vetkőzni kezdett, ő nem csinált belőle problémát, hogy előttem vegye le az ingjét, én meg abból nem, hogy közbe nézzem. Igazság szerint nehéz volt nem nézni, mert vonzotta a tekintetem. Láttam már a tetoválásait, de most tüzetesebben is szemügyre vettem. Észrevette, hogy nézem, de csak rám mosolygott, nem tett rá semmilyen megjegyzést. Azután a nadrágját is levette, na ekkor már elfordultam, tudtam, hogy elvigyorodott, nem kellett hozzá, hogy lássam.
– Még mindig nem mondod el, hogy hová viszel? – kérdeztem, csak hogy történjen valami.
– Nem. Nem kíváncsiskodj! Tetszeni fog!
– Biztos? Mert, azt hiszem, nem ismersz annyira, hogy ezt el tudd dönteni.
– Hát, most lesz rá egy hetünk, hogy megismerkedjünk! – felelt és hallottam, ahogy a mosdókagylónál megmosakodott, majd nadrágot húzott.
Ekkor már vissza mertem fordulni, de cseppet sem lettem nyugodt, sőt egyre feszített ez a bizonytalanság. Scott egy fekete piké pólót húzott éppen a fejére, még vetettem egy utolsó pillantást a hasizmaira mielőtt elfedte volna.
–El sem hiszem, hogy ebbe belementem – nyögtem fel hangosan.
Scott közelebb lépett, és meg fogta a két karom, nyugtatóan.
– Valamennyire bízol bennem? – kérdezte én meg, grimaszolva néztem rá válasz helyett – Őszintén Steph, azt elhiszed, hogy nem rángatnálak bele semmilyen olyan őrültségbe, ami rossz lenne neked? – nagyon komoly volt, és ez most tetszett benne. Kicsit megnyugtatott.
– Talán.
–Nem tennék olyat. Jól fogjuk érezni magunkat, csak bízz bennem! Nem lesz semmi olyan, amit nem akarsz, rendben?
–  Rendben! – bólintottam, ő meg, megpuszilta a homlokomat. Ezen nagyon meglepődtem, de ő nem foglalkozott vele. Pedig megdobogtatta a szívemet.
– Egyébként, gyönyörű vagy! Szép ez a ruha is, jól áll! – a bókja sem volt pimasz, tényleg csak kedveskedni akart vele. Nem tudtam ma hova tenni Scottot annyira normális volt.
– Kösz – mondtam miközben a táskám pántját szorongattam.
–Innen, most a kocsihoz megyünk – közölte és fejemre és a hátamra terítette a bőrkabátját – Sietünk, rendben? Nem állsz meg, nem veszed le magadról, csak beszállsz a kocsiba és megyünk, oké? Bárki bármit kérdez, nem válaszolsz! 
– Jézusom, mi ez az egész.
Scott sóhajtott, – A hírnév velejárója, de hamar a kocsihoz érünk ne aggódj.
Ismét bólintottam, és engedtem, hogy újra átkarolja a vállam.  Az öltözőből kilépve a folyosón még nem volt tömeg, de amíg a kocsihoz értünk szinte beleptek minket a rajongók, az újságírok, akik egyfolytában csak kérdezgettek, de a hangzavar miatt alig értettem valamit. Csak olyanokat kaptam el, hogy aláírást szeretnének, vagy fotót, meg Scottnak kiabáltak arcpirító ajánlatokat, de hallottam olyan kérdéseket is, hogy milyen kapcsolat van köztünk. Scott egész végig szorosan tartott, és nem engedte, hogy egy kép is készüljön rólam, majd beültetett a kocsiba és utánam becsúszott mellém ő is, azután James beindította a kocsit és kihajtott a parkolóból.
– Mindig így letámadnak? – fordultam felé és még mindig a hatása alatt voltam ennek az őrületnek. Számomra ez inkább félelmetes és nyugtalanító élmény volt.
– Igen. De amikor nem sietek ennyire ki szoktam élvezni – fordult felém és elvigyorodott.
Gondoltam mit jelent az a vigyor és csak szem forgatva hátra dőltem az ülésen.
– Mielőtt elindulnánk, még be kell, hogy ugorjak valahova. Rendben?
– Ühüm – bólintottam, hallgatagon és kibámultam az ablakon, próbálva rájönni, mi vár még rám aznap. Megbíztam Scottban, de azért akadtak még kétségeim.
Az autó nemsokára leparkolt egy magas kapu előtt, Scott közölte, hogy pár perc és itt van addig várjam meg itt.
Körülbelül tízperc múlva vissza is tért és az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, hogy mit is csinált mondani pedig nem mondott semmit. Még több talány! Nagyszerű!
Ezután már csak egyszer állt meg a kocsi, egy reptér előtt. Itt már a fejére húzott egy baseball sapkát és a bőröndjeinkkel együtt elindultunk.
–Ez most komoly? – néztem rá és a karja után kaptam megállásra késztetve.
– Bátor kislány vagy! – nézett mélyen a szemembe.
– Nem vagyok kislány! – replikáztam, de bátornak sem éreztem magam.
Scott megfogta a kezemet és ezúttal nem ellenkeztem a dolog ellen. Átvonultunk egy zsúfolt csarnokon, ő céltudatosan vezetett. Keveseb mint fél óra múlva már egy kisebb méretű repülőgép fedélzetén álltam és hitetlenkedve néztem rá.
– Most csak szívatsz, ugye? – néztem rá – Egy magángép? – nevettem fel.
Scott megvonta a vállát.
– Legyen már valami előnye is annak, ha jól keres az ember –felelt lazán.0
– Ez a tiéd? – képedtem el.
– A zenekaré, de most kölcsönvettem.
Scott lehuppant az egyik hatalmas kényelmes fotelnek tűnő ülésbe és feldobta az előtte lévő asztalra a lábát. Én még mindig nem hittem el, ami történik és csak bámultam rá, majd körbe, felmérve a tömény luxust.
–Bármennyire is legeltetném a dekoltázsodon a szememet, nem akarsz átöltözni mielőtt felszáll a gép?
–De, ha nem előtted kell.
Scott sziszegve felnevetett, majd megjegyezte, hogy ez nem fair, de aztán megmutatta, hol tudok ruhát cserélni. Mikor vissza tértem, az ő kezében, már valami narancslének tűnő ital volt, és elkényelmesedve relaxált. Egy kényelmes hosszúnadrágot és egy pólót vettem fel, majd leültem mellé. Elmosolyodott, most furcsa egyvelegét láttam rajta a nyugalomnak és az izgalomnak.
–Éhes vagy?
–Nem hinném, hogy tudnék most enni.
–Izgulsz?
–Igen, izgulok– sóhajtottam és hátra dőltem.
–De, nem félsz, ugye? –fordította felém a fejét aggódva.
–Nem, de nagyon szeretném tudni, hogy hova megyünk – mondtam, de nem számítottam rá, hogy ezúttal majd választ kapok.
–Hol lesz a következő futam? – váltott témát, én meg reflex szerűen válaszoltam.
–Franciaországban.
–Ühüm... – mélázott el, én meg gyanakodva pillantottam rá újra. Scott mosolygott és várt míg végre felfogom.