Mon Chéri

45. Scott

Tompa voltam és fáradt. Nagyon fáradt, szinte mást nem is éreztem. Ágyban voltam, feküdtem, de mozogni nehezemre esett, nem is nagyon akartam.
Otthon vagyok – gondoltam, de ahogy kezdtem egyre inkább észhez térni már az utolsó emlékeim is elém úsztak. A motor, hogy kicsúsztam... Most az a tény hogy nehezen mozgok kezdett pánik szerű gondolattá válni. Kinyitottam a szemem és az első dolog amit felfogtam az az volt, hogy ez nem az én házam. Ismertem a szobát, feküdtem már itt, kórházban vagyok. Az ujjaimnál éreztem valami furcsát, ezért azonnal arra fordítottam a fejemet. Egy valószínűtlen arcot láttam és a furcsa érzés az a haja volt, ahogy az ujjaimat simogatta. Stephanie... Akkor mégiscsak álmodom. Néztem azt a nyugodt, finom kis álomkèpet és fel sem akartam ébredni. Megmozgattam az ujjam, hogy jobban érezzem vele a hajának selymes tapintását. Az ágy szélére tett kezein támasztotta a fejét, és aludt. Milyen szép – gondoltam és örültem ennek az álomnak. Lassan felemelte a fejét és fáradt álmos szemekkel bámult az enyémbe. Azt hiszem elmosolyodtam, de lehet, hogy csak szerettem volna. Az egyik keze be volt kötve, és ez egy cseppet sem illett az álmomba.
–Miért van bekötve a kezed? – kérdeztem furcsán recsegős hangon a szám száraz volt, a nyelvem pedig lassan mozdult.
Stephanie nem felelt  csak elsírta magát, de utána az arca nem szomorú hanem vidám lett.
Furcsa álom...Nem értettem.
–Tetőtől talpig be vagy kötve, és téged pont az érdekel, hogy az én kezemmel mi van? – nevette halkan.
–Tetőtől talpig? – kérdeztem vissza és nagyon rossz érzésem támadt– Ez most mi? Ez... még álom? – kérdeztem bizonytalanul.
–Álom? Nem. Ébren vagy.Motorbalesetted volt, behoztak azután volt egy műtéted...
–Műtét? – kérdeztem, de valami már derengett. De még mindig nem volt tiszta. –Ha nem álom  akkor te, hogy kerülsz ide? És miért van bekötve a kezed?
Stephanie közben felkelt és vizet hozott nekem a közelben lévő kis asztalról, majd a számhoz tartotta a poharat, én pedig kortyoltam egyet. Jól esett kicsit könnyebb volt beszélnem utána.
–Nem emlékszel semmire?
– A balesetre igen – feleltem, de nem akartam rágondolni –a műtét rémlik, de rád nem emlékszem.
– Bent voltam amikor behoztak... Azt hittem meg fogsz halni – mondta panaszos hangon, és az az édes szája újra lefelé kezdett görbülni. – Volt bent az anyukád és a nővéred is. Reggel majd visszajönnek...
–Te miért nem mentél haza?
– Azért, mert nem tudtalak itt hagyni... – mondta, a remegő tekintete azt sugallta, hogy meg van ijedve.– Hogy vagy?
Ezt most nem tudtam megmondani, nagyon nyomott voltam még mindig, habár kezdtem felfogni a történteket.  Azt, hogy ő itt volt velem, pedig egyszerűen nem tudtam hova tenni.
– A lábad, nagyon fáj? – kérdezett tovább.
– Nem érzem – mondtam és felhajtottam a takarót, hogy most már megnézzem mi a fene történt velem. Éreztem, hogy merev a lábam, de még érzéketlen volt. – Rögzítősínbe rakták, de ezenkívül nem láttam belőle túl sokat. A combomat bekötözték, emlékeztem, hogy csúsztam rajta néhány métert, és akkor rohadtul fájt, de most nem éreztem semmit.
– Oké az jó – mondta és visszaült a székre és az ágy szélére könyökölt. A haja megint rálógott a kezemre. Olyan közel volt az arca, hogy hirtelen csak arra eszméltem, hogy akaratlanul, de az ujjaimat végig futtattam rajta. Nem húzódott el tőlem, sőt az arcát a tenyerembe simította. Nehezemre esett, hogy elhúzzam tőle. Furcsa volt, mert a kórház, a baleset frusztrált és kényelmetlenül kellett volna éreznem magam. De ahogy szinte dorombolt a kezembe az megnyugtatott, és rohadtul örültem neki, hogy velem van. De még mindig nem értettem mit keres itt.
–Miért vagy itt, Steph? – kérdeztem újra.
– Szerintem te is tudod, hogy miért – felelte és kicsit szomorkás szemekkel nézett rám, de megfogta a kezem, amit még mindig az arcán tartottam és gyengéden megcsókolta. Azon gondolkoztam, hogy ez a csók mit jelent? Olyan barátságot amikor akkor qdott amikor Pete-et gyászoltam?
–Nekem nem elég a barátságod – szaladt ki a számon, pedig se a pillanat, se a hely se semmi, nem volt alkalmas arra, hogy bevalljam neki, hogy szeretem. De valahogy azt is rossznak éreztem, ha nem mondok neki semmit. Ha hagyom, hogy maradjon kihasználva a szánalmát irántam.
– Az istenért Scott Healey! Hányszor kell még elmondanom, hogy szeretlek?! - kérdezte felindultan.
Erre csak egy válaszom volt.
– Még sokszor – mondtam halkan.
Steph felállt, majd fölém hajolt, a homlokát az enyémnek támasztotta. A haja függönyként borult körénk, én pedig megéreztem azt az illatot, amit annyira imádtam –Rendben, Édes... rendben... Akkor még sokszor elmondom... – szólt halkan megcsukló hangon. –Annyira megijesztettél, tudod?
– Én is megijedtem – vallottam neki. –Féltem, hogy vége mindennek. Hogy többé nem látlak...
–Jaj, Scott – mondta és éreztem, hogy a könnyei az én arcomra csorognak. –Bocs! – mondta elmosolyodva és letörölgette a meleg ujjaival. Nem hagytam, hogy eltávolodjon, a tarkója után nyúltam, és megcsókoltam. Zavaró volt  hogy a testem nem mozdult úgy, ahogy én akartam, hogy olyan merev voltam, mint egy fadarab. De éheztem a csókját, és ha most nem teszem meg azt örök életemben bánnám.Talán egész életemben semmi nem jelentett annyit,  mint most ez.
–Velem maradsz? – csaptam le rá azonnal.
–Hova mennék? – mosolygott rám szelíden. Imádtam ezt a mosolyát.
–Úgy értem, hogy, ha innen kikerülök... velem maradsz? Vagy... visszamész ahhoz a Bryanhez?
–Scott... –sóhajtott és nekem már most nagyon rossz érzésem volt. Nem is akartam hallani.
–Ne menj! Maradj velem Steph... Összeszedem magam, ígérem, csak... maradj velem! – reménykedve néztem rá, ha kell tovább könyörgöm neki, bármit megteszek, de az nem lehet, hogy nélküle kell élnem az életem. Nem lehet túl késő. – Kérlek... Annyira kellesz nekem! Nem akarom, hogy mással legyél!
Steph egy pár pillanatig mereven bámúlt aztán elmosolyodott.
–Nekem azt mondták, hogy kába leszel, de te már most le akarsz beszélni a lábamról – kuncogott.– Bryan nem velem jött az esküvőre, hanem a húgommal. Ne kérdezd, furcsa ügy, de összejöttek... és ha szombaton vártál volna néhány percet, el is mondtam volna.
– Nem veled volt? – döbbentem meg. Amit láttam, ahogy az a fickó hozzáért, ahogy egymásra néztek, az túl meghitt volt. Az egyáltalán nem tetszett.
– Nem – mosolygott.
Az ujjai már a kezemre kulcsolódtak és szüntelenül simogattak, de ennél a pontnál gyengéden megszorítottam a kezét, és a számhoz húztam, hogy megcsókoljam.
– Tudom, hogy nem voltam jó hozzád.... – pillantottam rá és ha lehetett volna, akkor annyi mindent másképp csináltam volna. De, ami elmúlt azon már nem változtathattam.
– Ne... nem kell ez most. Nem érdekel... Most pihenj, nem emészd magad ezeken a dolgokon.
– Nem tudok addig pihenni amíg nem mondasz valamit!
– Mondtam, hogy szeretlek, az nem elég?
– Neked elég?
– Nekem eddig is elég volt, Scott...nem vetted észre? És most, csak az érdekel, hogy jól vagy...
– Akkor ezt egy igennek veszem – mondtam ki elbízva magam.
– Nyugodtan vedd igennek – mosolyodott el. Én pedig végre megnyugodtam. Mit számított, hogy összetörtem magam, mit számított, most bármi, ha ő velem marad.
– De a kezeddel mi történt? – kérdeztem már sokadjára és reméltem, hogy ezúttal választ is kapok majd.
– Megégettem a karamellel. Nem nagy dolog.
– Azért voltál bent? – kérdeztem, ő pedig bólintott.
– Akkor láttam, hogy behoztak. Eszméletlen voltál, és véres... És senki nem akart nekem mondani semmit, mert nem vagyok a hozzátartozód. Azt hittem beleőrülök az aggodalomba – panaszkodott, és arra gondoltam, fordított esetben én biztosan őrjöngtem volna. Ha Steph-el történne valami és nem engednének hozzá, vagy nem mondanának róla semmit, abba egészen biztosan én is beleőrülnék.
– Azt sem tudom mi történt... behoztak, aztán rémlik, hogy beszélek Adammel... Hogy műteni kell, de azt sem tudom már arról mit mondott.
– Lábszáradat csavarozták össze. Meg a térded sérült, de a testvéred férje azt mondta, hogy az csak könnyebben. Most nagyon örülök, hogy ennyire ragaszkodsz a rendes motoros ruhához!
Becsuktam egy pillanatra a szemem és feldolgoztam, amit mondott. Csavarok... Jó ég mikor fogok lábra állni?
–Belegondolni is rossz mi lehetett volna... Anyukád azt hiszem el akar tiltani a motorozástól...
– Hülye voltam... – sóhajtottam, és az ép kezemmel megsimítottam a homlokomat.
– Ezt, hogy érted?
– Nem egészen voltam észnél amikor a baleset történt – mondtam kelletlen.
– Micsoda?
– Nem figyeltem, tele volt a fejem, aztán nem kapcsoltam időben, elrántottam a kormányt... Hibás voltam. Egy idióta barom vagyok...
– Scott... – mondta halkan – baleset volt.
– Nem kellett volna olyan állapotban motorra ülnöm...
– Ne ostorozd magad, felejtsük el, jó? Én tényleg nagyon szeretném elfelejteni. Pár nap és a kórházból is kiengednek!
–Pár nap? Bébi, én holnap már itt sem leszek – szögeztem le.
–Holnap? Most műtöttek... – nem lenne jobb itt maradni még néhány napot?
–Ez nem hotel szoba Steph.
–Képzeld feltűnt. De járni sem tudsz! Pihenned kellene!
–Pihenek otthon.
–Miért nem tudsz egy kicsit nyugton maradni? Itt szem elött vagy, ha bármi történne..
–Megvizsgáltak, elvégezték az operációt, semmi értelme tovább maradnom. Másrészt ez az ágy túl kicsi ahhoz, hogy hozzám tudj bújni. Az én ágyam jó nagy!
Steph elnevette magát.
–Jól van nagymenő, majd az orvosok megmondják, hogy hazamehetsz-e. Jó ég... –nevetett fel.–Most pihenj, jó? Én is fáradt vagyok...
– A kezed nem fáj? – kérdeztem miközben a kötését méregettem.
Steph megvonta a vállát, én meg már nyomtam is a nővérhívót.
Alig 2 másodperc múlva tűnt fel Adam egy takaróval a karján meg két műanyag pohárral.
– Ez gyors volt – állapítottam meg. Adam viszont először értetlen arckifejezést vett fel azután, a szokásos gyakorlatiasat.
– Felébredtél... Jól van– nyugtázta – Hogy vagy?
– Jól – feleltem és ez úgy nagyjából fedte is az igazságot.
–Jó. Az jó. Akkor még nem múlt el az érzéstelenítő hatása. Magának hoztam egy takarót, meg fájdalomcsillapítót.
– Köszönöm! – mondta Steph és nem is tiltakozott. Azonnal bevette a pirulákat. Ezek szerint nagyon is fájt a keze. Szarul éreztem magam, miatta, pedig nem is én tehettem róla, csak olyan szar volt, hogy én itt tehetetlenül feküdtem, sajnáltattam magam, közben neki meg fájdalmai vannak.
– Reggel hazamegyek – közöltem Adammel.
– Megteheted... De nem lenne egyszerűbb az életed, ha maradnál? – kérdezte.
– Akkor lenne egyszerűbb, ha nem kellene itt feküdjek.
Adam felemelte a kezét, mint aki nem tehet semmiről. 
–  De Scott egyedül élsz...
– Vágom, majd megoldom. Max nem fürdök egy hétig.
– Hogyisne! – háborgott a kézfájós szépség.
– Kaphatsz mankókat, a többit meg majd megbeszéljük.
– Milyen többit?
– A gyógytornára céloztam.
– Rendben. Valamire szükségetek van?
– Egy nagyobb ágyra – mondam, Steph meg elvörösödött.
– Ezzel kell beérned, sajnálom. Reggel csinálunk pár vizsgálatot, de szólj Rache-nek, hogy hozzon neked valami ruhát. Ha minden rendben lesz hazamehetsz.
– Rendben. Kösz Adam, hogy összefoltoztál!
– Nincs mit! De azért vigyázz magadra!
Bólintottam, a sógorom meg magunkra hagyott.
Hallottam ahogy az ajtóban beszél az ápolónővel, akit hívtam. Már nem volt szükség rá, Steph megkapta a fájdalomcsillapítót.
– Akkor én ledőlök jó? – kérdezte, és már állt is fel a székből, ahol eddig ült. Egy lépést tett felém, hogy az ajkát az enyémre nyomhassa. – Pihenj te is!
– Rendben –sóhajtottam, és tényleg nagyon dühítő volt, hogy méterekkel arrébb feküdt le. Jó lett volna az illatát érezve elaludni. – Szép álmokat...
– Neked is – mondta és elnyújtózott a kanapén.
Becsuktam a szemem és próbáltam megemészteni ezt a sok mindent. A balesetet, azt, hogy most egy jó ideig nem fogok tudni járni, sőt gyakorlatilag semmit, hogy ez a munkában is visszafog majd. Stephaniet, hogy újra itt van. Hogy itt volt velem, hogy aggódik miattam. Valahogy olyan hiány érzetem támadt.
Elfordítottam a fejem és a gyenge fényű lámpánál őt néztem. Gyűrött volt egy kicsit, látszott rajta, hogy hosszú napja volt.
– Steph – szóltam neki halkan.
– Hm? – kérdezte, és rám emelte a szürke szemeit.
– Szeretlek – mondtam neki.
Olyan jó érzés volt kimondani. Olyan jó érzés volt neki mondani.
– Én is szeretlek téged Scott – mondta és láttam, hogy elmosolyodik.
Könnyen aludtam el, de nem aludtam mélyen. Sokszor keltem ellenőrizni, hogy ott van-e még a kanapén. Steph aludt, mint egy angyal, én pedig néhány másodpercig gyönyörködtem benne azután visszaaludtam.
Reggel, viszont arra ébredtem, hogy a testem darabjaira akar szakadni. Nem csak a lábam fájt, az egész combom égett, a csípőm, az oldalam, a karom, mintha egy forró katlanba dobtak volna. Csak egy percig feküdtem úgy, hogy megpróbálok hozzászokni az érzéshez, tekintve, hogy egy ideig nem számíthatok ennél sokkal jobbra. Aztán a perc leteltével jeleztem a nővérhívón, mert a fájdalomtól már a víz is levert. A vergődésemre Steph is felkelt és a fáradt tekintetében láttam némi ijedtséget.
  –Mi a baj? – kérdezte és már az ágyamnál is volt, rémülten pásztázva engem. Megalázónak éreztem, hogy ilyen állapotban lát.
– Csak kell valami gyógyszer – igyekeztem minél könnyebben kiejteni a szavakat, de nem végeztem túl jó munkát.
A nővér gyorsan megérkezett és ahogy felmérte a helyzetet már adta is az orvosságot.
Nem hatott azonnal, de bíztam benne, hogy nem lesz ez egész nap. Ha mégis akkor kurvára megszívtam.
Steph az ágyam mellett állt és még mindig ijedten nézett rám.
– Mi a baj Szívem, ilyen rosszul festek? – sandítottam rá, és igyekeztem villantani egy mosolyt. Többé kevésbé sikerült, de Stephanie nem lett tőle nyugodtabb.
– Nem – hazudta fojtott hangon. Ezen is el kellett mosolyodnom.
– Ja, persze...
Miután a nővér kiment Stephanie odaült az ágyam melletti székre.
– Nagyon fáj?
– Kicseszettűl – sóhajtottam és próbáltam elterelni a figyelmem.
– Scott, nem lenne jobb, ha pár napot még bent maradnál? Én nem tudom mit kell csinálni... Hogy fogok neked segíteni, ha valami baj lesz?
– Te, Bébi? – kérdeztem csodálkozva.
Most Steph nézett rám értetlenül, mintha nem értené a kérdést.
– Miért kellene neked bármit is csinálnod? – fordítottam felé a fejem.
– Miért? Azt hitted, hogy egyedül hagylak? Félek, Scott, hogy valami baj lesz...
– Semmi baj sem lesz Édes – főleg, ha velem maradsz – összetörtem magam, természetes, hogy most nem vagyok a helyzet magaslatán...
– Olyan rossz így látni...
– Azt hittem az a baj, hogy most nem tudlak leteperni – vigyorodtam el.
– Úgy látom nem olyan nagy a baj, ha már viccelődsz – lépett be Adam.
– Ki mondta, hogy viccelek? – sajnos nagyon is komoly volt a dolog.
A sógorom, túllépett a kérdésemen.
–Mehetünk a vizsgálatra?
– Mehetnénk, ha tudnék menni... – jegyeztem meg.
– Tolószék vagy mankó? – tette fel a kérdést, én meg csak sóhajtottam.
Anyám és Rache már a szobában vártak és Stephel beszélgetek, amikor vissza sántikáltam Adam kíséretében. Nem mondom, hogy a mankó volt a legjobb választás, de meg kell szoknom, mert otthon sem lesz más, és amíg a csavarozott lábamra ne  álltam rá, rövid távokat meg tudtam tenni. Azonnal letámadtak, és beszéltek, beszéltek és beszéltek, én meg nem győztem felelni a kérdéseikre.
– Jól van, hagyjatok már egy kicsit! – mordultam fel ezzel elérve hogy három másodpercig csend legyen.
–Azt mondja ez a lány, hogy haza akarsz menni. Elment az eszed, fiam? –háborgott anyám.
–Nem ez a lány, hanem Stephanie.
–Scott– pirított rám az említett, hogy ne feleseljek anyámmal.
–Nem ment el az eszem  de akkor is hazamegyek. Tök mindegy, hogy itt vagy ott fekszem, nem? Adam azt mondja mehetek.
–Jó– puffogott anyu –akkor a vendégszobában elalhatsz. Az lesz a legjobb. A régiszobádba nem tudnál felmenni...– gondolkozott hangosan.
–Te miről beszélsz?–nevettem rá.–azt mondtam, hazamegyek, nem azt hogy hozzátok.
–Ne haragudj, de mindenkinek sokkal egyszerűbb lesz, ha hazaköltözöl, amíg felépülsz. Nem várhatod el anyutól, hogy mindig ingázzon! Vagy azt akarod, hogy ő költözzön oda?
–Tudom, hogy mindenki csak segíteni akar, és köszi  meg minden, de nagyfiú vagyok! Megoldom!
–És hogy akarod megoldani egyedül te nagyokos? –kérdezte anyám feldúlva. Már kezdtem magam újra tinédzsernek érezni, ettől a hangsúlytól.
–Nem lesz egyedül – szólt közbe Steph. – én majd segítek neki amiben kell.
Most minden tekintet Stephre szegeződött  és láttam rajta, hogy ez kicsit rosszul érinti.
–Erre semmi szükség Stephanie! – szólt közbe Rache.
–Természetesen, nem fogadhatjuk el ezt a szívességet! – tette hozzá anyu is. –Te meg elvárnád ettől a szegény lánytól, hogy a gondodat viselje? Scott, legyen eszed!
–Miért  ne várhatná el? –kérdezett vissza, megtalálva a hangját Steph. –   Kinek másnak kellene a gondját viselni, ha nem nekem? Nem szándékozom egyedül hagyni! –jelentette ki határozottan.
–Tessék! – fordultam anyámhoz, Stephre meg rákacsintottam.
–Scott– nézett most nagyon szigorúan a nővérem – még neki is gyógyul a keze!
Erre most valami megfordult bennem, és ami eddig jó ötletnek tűnt, az most rohadt nagy önzőségnek.
–Igazuk van – mondtam csalódottan –nem használhatlak ki. Nem lehetek megint olyan önző seggfej!
Steph az ágyamhoz lépett és bíztatóan megszorította a kezemet.
–Dehogy nem! –úgy beszélt hozzám, mintha csak ketten lettünk volna a szobában –Tudod, hogy én így szeretlek – kacsintott vissza mosolyogva, és a szürke szemei cinkosan villantak, ezen elnevettem magam– A kezem miatt meg nem kell aggódniuk, már sokkal jobban van.
Efelől voltak kétségeim és mart is miatta a bűntudat, de akartam, hogy velem maradjon.
–Vigyázni fogok rá, de többet nem engedem el – fordultam a családomhoz. –Szükségem van Stephanie-re!Köszönöm, nagyon jól esik a törődés, de most a barátnőmmel szeretnék lenni! – azt hiszem ezek után ezt már nyugodtan kimondhattam.Ha nem tetszik neki akkor majd úgyis ellenkezik, ahogy szokott.
Egy fél percig csak szigorúan méregetett anyám és Rachel is.
–Ajánlom is, hogy vigyázz rá! – szúrta nekem anyu, Stephanie felé pedig küldött egy gyengéd mosolyt. Többet nem kellett mondania, ebből már tudtam, hogy kedveli őt, és hogy nyert ügyem van.
Ettől megkönnyebbültem és készen álltam rá, hogy haza menjek. Hogy haza menjünk. Együtt.