Mon Chéri

7. Stephanie

Mary és Irene a héten, a legszigorúbb és elítélőbb pillantásaikat vették elő számomra. Azt hiszem azt gondolták beköltöztem a cukrász műhelybe. Pedig nem, csak a frusztrációimat a süti sütésben éltem ki. Kellett valami, ami teljesen leköt, és amikor nem a hétvégére esedékes tortához készítettem cukor gyémántokat, virágokat, gyöngysort és még vagy ezer mást, ami külön-külön még jól is mutatott volna, de együtt.... na, akkor kísérleteztem, sütöttem kevertem, méricskéltem, és késő estig lekötöttem a gondolataimat. Jól éreztem magam! Komolyan, minden a legnagyobb rendben volt! A bűntudatot, a megalázottság érzését a szégyenérzet társaságában jó mélyre leküzdöttem. Éppen csak egy-egy pillanatra ütöttékfel a fejüket amikor rám zúdult minden. Olyankor összeszorítottam a szeme és átfutott az agyamon, hogy nem fogom túl élni ezt a szégyent. Hogy legjobb lenne, ha bezárkózhatnék a lakásba egy pokrócot húzhatnék a fejemre, hogy utána bebújjak az ágy alá, hogy ott egyen meg az idő, és többé senkivel ne kelljen beszélnem, vagy találkozzak. De szerencsére minél jobban telt az idő annál kevésbé voltak gyakoriak ezek az esetek. Hét vége felé, már gőzerővel minden percemet a Miller tortának szenteltem. Még jó néhányszor átgondoltam, hogyan tudnám valamiképp megregulázni ezt a giccsparádét. Aztán inkább vettem egy nagy levegőt és elkezdtem összeállítani. Az összes idegszálamat borzolta a látvány, de azt csináltam, amit kértek. Az öt emeletes tortát önmagában sem volt egyszerű összerakni. És még így is rizikós volt a szállítás az állványzat miatt. Aznap háromszor telefonáltak rám, hogy minden rendben van-e, és hogy biztos időben kiszállítjuk‐e. Én meg azon gondolkodtam, hogy az esküvőjük napján tényleg nincs jobb dolguk, amivel foglalkozhatnának? Amanda egyenesen azt kérte, hogy személyesen én vigyem el. Volt egy sanszom, hogy miért. Sajnos az utólag felhelyezendő részek miatt ezt el sem kerülhettem, és csak bízhattam benne, hogy az esküvőjükön nem a magánéletem lesz a legérdekesebb téma. Egészen biztos, hogy észrevett akkor de Scott gondoskodott róla, hogy senki ne zavarjon meg minket.
Volt vagy egy óra, mire beraktuk a tortát a kocsiba és végre elindultunk vele.
Tom volt a sofőrünk a kényes dolgokat mindig ő fuvarozta. Szinte gyomorideggel nyúltam a telefonomért amikor az egy újabb üzenetet jelzett. Alig vártam, hogy végre leadjam ezt a tortát és több megrendelést soha többé nem fogadok el tőlük.

Helló kislány! Talán elfelejtetted, de van még egy függőben lévő ügyünk. Ma délután randi?

A gyomrom csak zsugorodott a kényelmetlen érzésem meg csak nőtt. Nem álltam még készen szembenézni vele.
Nem érek rá – pötyögtem be gyorsan mert a furgon bekanyarodott a rendezvény helyszínére, és nekem még épségben be kellett juttatnom a tortát. Lélegezni is alig merte. Míg a köves úton felkanyarodtunk a hátsó bejárathoz.
A személyzet sürgött-forgott, ahogy az ilyenkor lenni szokott, èn meg miután ellenőriztem, hogy egyben van-e a szállítmány elrohantam egy zsúrkocsiért. Beszéltem az illetékesekkel a tárolásról, arról hol végezhetem el az utolsó simításokat, és kikönyörögtem még két kezet, aki lesegíti majd a kocsiról a böhöm tortacsodát. Közben imádkoztam, hogy az ifjú párt lefoglalja a násznép az esküvő előtti rettegés és az egyéb aktuális elfoglaltságok. Úgy terveztem, hogy amint lehet lelépek még mielőtt bárkinek is szemet szúrnék. Tulajdonképpen az se érdekelt, hogy tetszik nekik a művem, amit legszívesebben letagadnék.
Közben újabb üzenet pittyent és már csak kíváncsiságból is megnéztem.
Tényleg? Vagy csak elmúlt az amnéziád, és kerülsz?
Az nem múlt még el, de egyértelműen kerültem, ezt viszont nem írhattam, ezért időszűkében, lógva hagytam. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy gyenge, nagyon gyenge, szégyenletes perceimben elméláztam, mi lett volna, ha és olyankor meglepően élénken dolgozott a fantáziám, annyira, hogy elgondolkodtatott, hogy talán nem is csak képzelgés. De most nagyon nem volt időm Scott Healey számára, és úgy terveztem, a közeljövőben nem is nagyon lesz. A furgonhoz siettem, és az újoncot felvilágosítottam róla, hogy is képzeltem el, leszedni a legalább száz kilós szörnyet. Mikor már épp készültünk megemelni a dögöt, megcsörrent a telefonom, ami annyira megijesztett, hogy a torta nem enyhén kilengett, a lelki füleimmel, már hallottam, ahogy reccsen az állvány. Hárman sikítottunk fel egyszerre, de az az átkozott telefon még mindig szólt. Vissza engedtük a monstrumot eddigi pihenőhelyére majd magamhoz ragadtam a telefonomat, és eltökéltem, hogy bárki is az, most elküldöm az anyjába. A kijelzőn a Scott H. felírat világított.
De jó, most bezzeg tud hívni!
-Az istenit, Healey! Megmondtam, hogy nem érek rá! - adtam a tudtára meglehetősen feszülten. -Mi az? Mi olyan rohadt fontos?!
-Jó ég, mi bajod van? Feszült vagy kislány. Tényleg nincs, aki ellazítson? - szólt bele a készülékbe és le mertem fogadni, hogy a túlvégen, önelégülten vigyorog.
-Cseszd meg jó?! - feleltem vissza.
- Úgy érted... - nem tudom, hogy, de a hangján is hallottam azt a vigyort.
-Elárulod mit akarsz, hogy aztán letehessem végre és folytassam a munkám?
-Tényleg dolgozol? - csevegett tovább, miközben két pár férfi szem engem vizslatott.
-Te gyengeelméjű vagy? - fordultam el a fiúktól, és néhány lépést arrébb vánszorogtam- Ha akarsz valamit gyorsan mondd mert nem érek rá!
- Csak megakartam kérdezni, hogy sikerült a Miller torta – mondta szinte sértetten, én meg döbbenten pillogtam. Arra nem is számítottam, hogy esetleg figyelt rám, vagy hogy megjegyzett abból bármit, amit mondtam. Már majdnem megenyhültem irányába amikor folytatta. - De, ha ilyen hp vagy, inkább leteszem.
Az, hogy le hülye picsázott visszarántott az érzelgésből.
- Te mekkora egy farok vagy! - közöltem vele teljes átéléssel.
- Na! Visszajöttek az emlékek? - kérdezte nevetve, én meg kinyomtam.
A közjáték után enyhén fújtatva poroszkáltam vissza a kocsihoz, ahol Tom már rágyújtott és tüntetőleg nem szólt egy szót sem az újfiúhoz.
-Jól van, vége a cigiszünetnek, essünk neki újra!
Nekiveselkedtünk ismét, ezúttal dokkoltuk is a kis aranyost.
A hátsó ajtónál elrebegtem egy hálaimát, amiért kétajtósra tervezték, és nem kellett azon agyalni, hogy passzírozzuk át, a kétszer akkora asztalt. A konyhában elkezdtem tömegével rárakni az ilyen-olyan kiegészítőket, míg úgy nem nézett ki, mint egy túlzsúfolt karácsonyfa. Néhány lépést elhátráltam, majd lefotóztam és átküldtem a képet a seggfejnek.
Gondoltam, hogy mellékelek hozzá egy üzenetet, amibe kérem őket, hogy ne mondják el senkinek, hogy kinek a műve, de inkább sietve összepakoltam és igyekeztem ki a kocsihoz. El se hittem, hogy volt akkora szerencsém, hogy megússzam a találkát, de addig végig feszülten ültem a kocsiban, amíg ki nem hajtottunk a kapun. Utána lélegeztem fel csak igazán.
Elengedve jó adag feszültséget nyúltam a telefonomért, ami rendületlen jelezte az üzenetet.
Mondd azt, hogy megkapták, amit akartak és ez nem a te ízlésed! : P
Hülye! - mosolyodtam el, és visszaírtam neki.
Most miért? Szerinted nem ez az év legszebb tortája?
Egy perc nem telt el, máris válaszolt. Látszik milyen elfoglalt...
Sok jelző eszembe jutott, de a szép nem volt közte.
Megint írtam, és fel sem tűnt, hogy az arcomon egy bárgyú vigyor kenődött szét, csak amikor arra lettem figyelmes, hogy még Tom is egyik szemöldökét felvonva sandít felém. De azért csak válaszoltam.
Ha tudnád, mennyi munkám volt benne, hogy ilyen ocsmány legyen! : D