Mon Chéri

10. Scott

Szombat este  egyedül a saját házamban feküdtem le aludni. Legalábbis szerettem volna, de egyfolytában kattogott az agyam. Nem járt még nő ennyit a fejemben. Kétségtelenül volt előre lépés, legalábbis az esküvővel kapcsolatban  mert minden mással hatlépés hátrányban éreztem magam. Annyit levettem, hogy neki sem közömbös ez a dolog, de ez rám nézve még nem jelentett semmi jót. Még csak azt sem tudtam megfogalmazni, nekem mit jelent az, hogy nem közömbös. Csak annyit, hogy foglalkoztat. Jó volt vele, kívántam a testét, de az akkor esti kacérsága teljes és áthatolhatatlan zárkózottságba fordult. Nem voltam hülye, még a ruháit is úgy választotta ki, hogy nehogy vonzónak találjam. Nem jött össze neki. Felrémlett, ahogy figyeltem beszélgetés közben, az arca arányos mégis egyedi vonásait és rá kellett döbbennem, hogy nincs rajta semmi smink. Tetszett, mert az arca természetes pirja mindig elárulta és időnként adott egy kis kapaszkodót a számomra megfejthetetlen jellemében. Ez is ellentmondásos volt, mert az volt a nőkkel a tapasztalatom, hogy kényelmetlen helyzetekben, szeretnek smink mögé rejtőzni.
Minél kevésbé értettem annál inkább akartam megfejteni. Kifújtam egy nagy adag feszültséget, és megsimítottam a homlokom, de valahogy semmi sem segített tovább lépni. Se túl rajta, se az alvás felé. Ilyenkor gyakran ragadtam hangszert, mindegy, hogy zongora vagy gitár legyen az, de most fáradt voltam. Most megint heteket kell várnom rá, hogy láthassam? Talán tegnap ment volna még, de ma már biztos nem.
Elővettem a telefon és üzenetet írtam. Nem bíztam benne, hogy van értelme,  de talán egy üzenet nem riasztja meg annyira, mintha hívnám.
Holnap mit csinálsz?
Csak ennyi volt, és magam mellé is dodtam a telefont, nem remélve, hogy vissza ír.
Szinte azonnal pittyegett. Értetlenül gördültem felé.
Pontosan azt amit te! Futamot nézek.
Elmosolyodtam, de részemről nem volt még vége.
Ha úgyis mindketten ugyanazt csináljuk  nem csináljuk együtt?Elég nagy a tévém...– próbálkoztam.
Menjek át hozzád? Nem! Nagyon nem.
Nem volt reális, hogy igent mondjon ezt én is tudtam.
Renegade? –írtam vissza.
Oda az életben többet be nem teszem a lábam! Legutóbb elég rosszul végződött - érkezett a válasz.
Szerintem meg éppen, hogy jó vége lett, de ezt most nem éreztem  célszerűnek közölni vele.
Esküszöm, hogy semmi hátsószándékom sincs! –nincs a francokat... de azért elküldtem.
Jó ideig vártam, de semmi válasz nem érkezett. Ez most mi a franc? Tényleg egyszerűen figyelmen kívül hagy? Fogtam és az éjjeliszekrényemre vágtam a telefont.
Nehezen, de sikerült elaludnom, csakhogy reggel épp olyan frusztrált és ideges voltam, mint ahogy elaludtam. A telefon továbbra sem jelzett semmit. Azért, visszaírhatott volna. Csak lézengtem otthon, reggeliztem, megittam a kávém, de nem találtam a helyem. Már azon gondolkoztam, hogy fel kellene hívno, magamhoz valakit, hogy végre megnyugodjak, amikor jobb ötletem támadt.
Üzenetet kezdtem írni, de ezúttal Jessnek. Tudtam, hogy számíthatok rá és azt is, hogy ezért majd tarthatja a hátát. De hát a barát az barát...
Kicentizve értem a lakása elé, mert útközben beugrottam egy helyre. A szomszéd srácok be is engedtek a kapun és csak néhány autogrammot kellett kiosztanom.
Fogalmam sem volt otthon lesz-e, vagy, hogy mire számítsak, de megérte kockáztatni, hogy ne egyedül unatkozzak.
Csengettem és vártam. Hallottam bentről valami mozgolódást, hamarosan nyílt az ajtó, és ott állt előttem egy kissé kinyúlt fekete trikóban meg valami otthoni shortban. A haja, megint fel volt kötve, de most sokkal kevesebb időt szánhatott rá,  mert a kontya kicsit kócos volt. De nekem bejött az összhatás.Elidőztem a feliraton, ami a trikóján virított, vörös betűkkel az volt ráírva, hogy Disaster. Ez mondjuk meglepett, hogy egy kemény rock banda neve állt rajta, de a legtöbb nő oda volt az énekesért, Jace Hillért, ő sem lehetett kivétel. Ez egyszerre váltott ki bennem valami keserű ingerlő érzést és olyan büszkeség félét, mert mellesleg én is csíptem azt a zenekart.
– Klassz trikó!  – vigyorogtam, a továbbra is döbbent, de azért helyes arcába.
–Mi a fenét keresel itt? – kérdezte az ajtót támasztva, semmi hajlandóságot sem mutatva rá, hogy beengedjen.
–Hoztam kaját– emeltem meg a szatyrokat, amiket tartottam.
–Minek? –szűkítette résnyire a szemeit, és gyanakvóan méregetett.
–Nem akartál át jönni, a Renegade be se, gondoltam akkor...
–Gondoltad, hogy akkor idejössz? – kérdezte élesen–Különben is honnan tudod hol lakom?
–Jesstől, de ne csináld már! Mi ezen olyan nagy ügy? Két barát együtt nézi a futamot.
–Jézus, Scott  mi nem vagyunk barátok! –fakadt ki.
Ez tény volt, azt hiszem mi már soha nem is lehetünk azok, de nem voltunk szeretők se, sajnos, de azért idegeneknek sem mondtam volna magunk. Szóval, hogy ne kelljen használnom az ismerős szót, jobb híján maradt a barátok.
–Ne már Steph! Most mi bajod? – pontosan tudtam mi baja, látszott rajta, hogy dühös. Talán túl léptem egy határt. Időnként előfordul.
–Erre nincs időm, mindjárt kezdődik a futam– közölte, majd hozzátette –viszlát Scott és rám vágta az ajtót.
Na erre nem igazán készültem fel. Számoltam vele, de reméltem, hogy nem kerül sor rá, hogy zárt ajtók előtt kell könyörögjek.
–Épp azért engedj már be! – kérleltem.
–Dehogy engedlek! Menj a Renegade-be – szólt ki.
Rosszul állt a szénám, de azért még kopogtattam.
–Steph! Ne csináld már! – közben futó pillantást vetettem az órámra és egyre feszültebb  lettem, mert a futam tényleg perceken belül elkezdődhetett.
–Menj el! –kiabált ki.
–Ne csináld már basszus! Lekésem a rajtot! – szóltam utoljára, a hangomból kiérződött, hogy zokon veszem, ha most tényleg nem enged be.
Az ajtó kinyílt és Steph kicsit vörös arccal arrébb állt végre, hogy bemehessek. A közvetítést az előszobából is hallottam.
–Megérdemelnéd, hogy lemaradj róla! –nézett rám szigorúan, én meg gyorsan lerúgtam a cipőmet és beljebb sétáltam–– és csak, hogy tudd, kizárólag a kaja miatt engedtelek be! – nagyon hitelesen játszotta a kimértet, de azért tudtam, ha tényleg annyira zavarná, hogy itt vagyok, nem engedett volna be.
–Oké, vettem!
Felmértem a lakását, kényelmes helynek tűnt, de azért elég csajos volt. Nem azért mert tele lett volna szórva plüssökkel, vagy halomra, rózsaszín dolgokkal, de túl sok volt a kiegészítő. A színes díszpárnák, amik harmonizáltak a függönnyel, a polcokon sorakozó üvegcsék, körömlakkok, ami furcsa volt mert még egyszer sem láttam kilakkozva a körmét. Aztán ott volt az a rengeteg díszes képkeret, gondolom a családi képeivel, az illat gyertyák és a többi ehhez hasonló női kacat.
A házban egyébként jellemzően valami friss citrusos illat uralkodott, ami kifejezetten tetszett. Nem rajongtam az illatosítókért, mert mindegyiknek olyan mű szaga volt, amitől megfájdult a fejem, de amit most éreztem, egyáltalán nem émelyített.
Letettem a konyha pultjára a csomagokat.
–Mit hoztál? – kérdezte, és  már ott kíváncsiskodott a zacskók fölött. Könnyen túl tette magát, hogy szó nélkül törtem rá. Elmosolyodtam, és reméltem, hogy tetszik majd neki a táskák tartalma.
–Nem vagyok nagy ínyenc, bocs – mondtam, és kipakoltam a dobozokat –de a kedvenc hamburgerezőmből hoztam – igaz, hogy nem ettem különlegességeket, de a jó kaját szerettem, és ez a hely messze a legjobb volt a környéken. Gondoltam talán Stephnek is bejön. Figyeltem az arcát amikor kinyitogattam a dobozokat. Hoztam burgereket, sült krumplit, édesburgonyát, coleslaw salátát, még üdítőt is. Sört nem mertem, mert féltem, ha alkohollal állítok be, páros lábbal penderít ki. Így is közel álltam hozzá. De most csillogó szemmel rágcsálta az alsó ajkát, amit jó jelnek vettem. És úgy mellesleg nekem is kedvem lett volna hozzá.
–Jó lesz! - mondta és egy dobozt magához ragadva a kanapéra huppant én meg követtem a példáját. Mindketten mereven a képernyőre tapadtunk, amikor elindult a Silverstoni futam. Steph érezhető feszültséggel kezdett rágcsálni egy krumplit. Ezt nem bírtam szó nélkül hagyni.
– Szerintem, azért nem kell annyira ráfeszülni, Ricciardonak nem sok esélye van nyerni – Egy undok fintorral jutalmazta a beszólásom – Miért? Norris egész idénybe lealázza.
– És? - nézett rám kihívóan – Mitől olyan nagy szám mindig az esélyesnek drukkolni? Te nem unod a futamokat? Neked jó, hogy nem olyan izgi.
– Egyáltalán nem unom, az idei év elég jó eddig.
– Ja az – mondta és amikor kezdődött a rajt, mindketten elnémulva izgultunk.
– Mi?! Ne már! Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Steph, amikor a harmadik kanyarnál Tsunoda kilökte Ricciardot –Ilyen nincs!
Próbáltam szomorú arcot vágni, de nem jött össze mert a végén csak vigyor lett belőle. Steph vállon ütött a kárörvendésért.
– Most örülsz? – durcázott.
– Nem, de nem mondom, hogy nagyon megrázott – vontam meg a vállam – Egyébként miért pont az ausztrálnak szurkolsz?
– Mert tetszik ahogy vigyorog.
– Aha, szóval bejön. Micsoda meglepetés... – mi másért nézne egy nő forma 1 –et ha nem a pasikért.
–Nem jön be, csak tetszik az, amikor örül. Jó érzés látni a sok fapofa között egy olyan srácot, aki értékeli ha ő nyer!
– Mondjuk egy ideje nem volt már erre példa –mondtam, és a képernyőn kerestem Verstappent, akinek én drukkoltam. Bírtam a srác vérmérsékletét, hogy tudott versenyezni, és azt, hogy néha elég agresszívan bánt a kormánnyal.
– Hol van Max? – tettem fel a kérdést, és most a név sávon kutattam, hogy a rajtnál melyik helyre került. Nagyot sóhajtottam, amikor megláttam a red bull jellegzetes kék festését.
– Az, nem Max, hanem Perez - közölte Steph – Maxnak fehér a bukója.
– Egy pillanat múlva már meg is adták a választ a kommentátorok, hogy a rajtbalesetben nem csak Tsunoda és Ricciardo sodródtak ki, de Verstappen és Russell is.
– Neee! - akadtam ki, mire hallottam, hogy a túloldalamon Steph felkacag.
–Van igazság!
–Most bezzeg örülsz mi? - néztem rá, hogy a füléig ért a gonosz mosolya.
– Mit tagadjam – felelte hetykén. Zabos voltam a futam miatt, az ilyen hülye balesetek eléggé felhúztak, de most azért nem éltem meg olyan nagy tragédiaként.
–Oké, akkor ki a második kedvenc? Csak nem Norris? –kérdeztem rá.
–Az érdekel kinek fogok most szurkolni?
– Aha – feleltem és ettem egy pár falatot a hamburgerből.
–Talán Leclerc, még nem tudom. És te? Csak nem Hamilton?
– Ne sértegess! – vettem elő a legszigorúbb pillantásom. Még a feltételezés nevetséges volt –Elkötelezett Red bull drukker vagyok.
–Szóval Perez... –jegyezte meg.
A futam alatt nem sokat beszéltünk, csak amikor mindketten kommentáltunk vagy kibeszéltünk egy- egy helyzetet. Máskor utáltam táraságban forma1 et nézni, mert gyűlöltem, ha közbebeszéltek és én nem tudtam a teljes figyelmemet a versenynek szentelni. De ő nem kérdezett, nem szólt feleslegesen, éppen úgy rázombult ahogyan én is. Nem volt rossz verseny, leszámítva azt, hogy már az elején kiesett mindkettőnk favoritja. 
– Kár, hogy desszertet nem hoztál – jegyezte meg valahol az utolsó köröknél.
– Cukrász vagy az ég áldjon meg. Gondoltam csak akad itt valami!
– Nem hozom haza a munkát –viccelődött, majd hozzá tette – Legalábbis nem mindig – felkelt a kanapéról és a hűtőjéhez sietett, de még onnan is vissza‐visszalesett, hogy lehetőleg ne maradjon le semmiről. Majd egy flakon tejszínhabbal tért vissza amit csak úgy a szájába nyomott.
– Jézus, mi vagy te? Gyerek? – nevettem amikor megláttam mit művel.
– Kérsz? - nyújtotta felém.
– Kösz nem.
–Pedig finom! –mondta, azzal nyomott egy habrózsát a mutatóujjára, majd lenyalta.
–Ebből már kinőttem – tettem egyértelművé a dolgot, de közben csak néztem, és azon gondolkoztam, hogy a kurva életbe, tényleg nincs tisztába vele, hogy mennyire erotikus, amit most művel? Az ujjáról már nekem is kedvem lett volna lenyalni, és a testének egyéb pontjairól is, de azért ezt még valahogy kibírom. Visszafordultam a tévé felé, és és már nem várva túl nagy csodákat, néztem az utolsó köröket.
–Elkérhetem azt a párnát? – hallottam magam mellől és a hang irányába fordultam. Most meglepő közelségbe került és egy kicsit vissza is hőköltem. Mire fel fogtam mit akar, eltelt egy pár másodperc, mert kiszúrtam, hogy a szája mellett egészen közel hozzá, az arcán maradt egy kis tejszínhab. Ez olyan mértékig lekötötte a figyelmem  hogy az agyam megszűnt működni, és mivel még mindig meglehetős közelségben volt, ártatlanul várva, arra a párnára, feléhajoltam. Teljesen ösztönösen működtem, és lecsókoltam onnan, éppen, hogy csak érintve a szája szegletét.
Baszki! – fogtam fel hogy mit csinálok  miközben Steph tágra nyílt szürke szemeibe, néztem. Teljesen ledermedt  az arca elvörösödött, és nekem komoly, nagyon fájdalmas erőfeszítésekbe tellett, hogy visszafogva magam, ne csókoljam meg. Valósággal kínlódtam, de valamit ki kellett találnom de az igazságon kívül nem jutott eszembe más. És mindegy volt, mert ezek után biztos, hogy kidob a házából.
–Tejszínhab – megköszörültem a torkom és újra próbáltam – tejszínhab volt az arcodon.
Elfordultam tőle és hátra dőltem a kanapén várva az ítéletemre. A szívem felpörögve vagy kétszázzal dörömbölt a mellkasomban.
–Azt mondtad, hogy nem kérsz – lehelte, én meg felé kaptam a fejem.
Győzködtem magam, hogy itt és most, le kell, hogy álljak, de csak néztem a várakozó szemeibe és minden másodperccel egyre inkább nehezemre esett. Vártam, hogy ő lépjen,  hogy mozduljon vagy csak egy picikét billenjen felém, zöld utat engedjen a csóknak.Képzeletben már benedvesítettem az ajkát  az ölembe húztam és most féltem, hogy a gondolataim, egyre látványosabbak.
Túl hosszúra nyúlt a tétlen perc amikor nem történt semmi  én pedig tudtam, hogy azért mert ő nem fog mozdulni.
–Bocs – mormoltam, és a csalódottság átütött a hangomon.
–Ezt, most betudom annak, hogy félig meddig francia vagy – szólt megbocsájtóan elmosolyodva.
Hiába nem dobott ki, nem voltam jól. Még mindig zavaros gondolatok cikáztak a fejemben  a mosoly is csak rontott rajta. Nem tudtam mit mondani. 
–Azt hiszem, ezt mindketten buktuk – szólalt meg újra.
Most megint felé pillantottam és felvillant a remény, hogy esetleg úgy érti, hogy ő is kívánta volna... mindent.
De a tévé felé bökött amikor látta az értetlenséget az arcomon.
–Hamilton nyert– magyarázta. Máskor bosszantott volna, de most egészen más foglalkoztatott. Az  hogy ha úgy adódna, ha most tényleg megcsókolnám arra mit reagálna. Tudnom kellett, tudni akartam! A levezető műsort végig csicseregte de én nem figyeltem csak a töredékét értettem meg annak amit mondott. Majd mint egy robot, segítettem neki összepakolni a dobozokat. Steph meg csak mosolygott,  halványan, de egyértelműen ott volt a szája édes tejszínhab ízű  szegletében.
Elérkezett a távozásom ideje és nem is akartam tovább halogatni, már nem láttam esélyt a folytatásra és nem éreztem, hogy önmagam lennék.
Az ajtóban álltunk amikor Steph újra megszólalt.
–Ez, nem volt rossz... Talán a következőt is együtt nézhetnénk.
El sem hittem amit hallok.
–És... kösz, hogy nem tepertél le.
Kurva élet, akkor lejött neki  hogy pontosan ez volt a célom.
–Tudok viselkedni – mondtam, de még engem is elképesztett ez az ordas nagy hazugság, ugyanis most is az ellenkezője járt a fejemben, hogy meg akarom kapni.
–Aha, persze... – mondta átlátva rajtam, és ezt az egészet most kurvára nem értettem. Nem küldött el, láthatólag nem is volt kiakadva, pedig azt hiszem nagyon is jól tudta mi a szándékom. Aztán közel lépett, a kezét a vállamra csúsztatta, én önkéntelenül meg érintettem a derekát, majd adott egy puszit az arcomra. Teljesen szétcsúsztam, és vívódtam magammal, hogy ennél én többet akarok, de most ez is több volt, mint amit várhattam. Magától ért hozzám, ráadásul józanul... Aztán amikor elhúzódott én elengedtem és hagytam hogy eltávolodjon.
–Klassz volt ez a futam, tényleg kösz! – mosolygott rám.
–Szerintem is jó volt! – értettem egyet, búcsúztam, azután kábán fordultam ki, tőle, és indultam vissza a kocsimhoz.