Mon Chéri

22.Scott

Feküdtem az ágyon és egyfolytában Stephanie járt a fejemben, hogy milyen lenne, ha tényleg csak ez az egy háló lenne a lakásban. Akkor most itt lenne mellettem és nekem minden sokkal könnyebb lenne.
Őrület ez a nő! Mi a fene van benne, ami ennyire megfogott?
Szenvedtem és vergődtem, majd elájultam a fáradtságtól, de nem jött álom a szememre. Aztán hallottam, hogy ő sem alszik és a nappaliba megy.
Még egy ideig próbáltam magamra erőszakolni az álmot, de nem ment. Fogtam magam és kimentem hozzá majd hirtelen ötlettől vezérelve a forró combjára hajtottam a fejem.Nem mondom, hogy nem lett volna kedvem inkább bármi mást csinálni vele, mondjuk ledönteni és a gyönyörű lábai közé feküdni, de annyira fáradt voltam, hogy muszáj volt pihennem. Vonakodott, de ha neki nem lett volna jó, kiborított volna onnan. Biztosan megteszi, ennyire már ismertem. De ő csak szavakkal tiltakozott, a tettei ellene beszéltek. Az ujjai a hajamba gabalyodtak és ez úgy andalított, hogy pillanatokon belül el tudtam volna aludni és csak azért maradtam mégis észnél, hogy tovább élvezhessem. Mikor felkeltem a kezei tétlenül nyugodtak a combján, de még mindig a hajamban éreztem. A másik keze a vállamon volt, ő meg hátra dőlve aludt. Kicsúsztam alóla és betakartam én meg elvonultam a fürdőbe. Azon gondolkoztam, hogy pokoli lesz ez a hét, ha uralkodnom kell magamon. De Jack szavai mindig visszacsengtek, hogy kevés vagyok hozzá, ha csak a libidóm tárgyának tekintem. De mi a fenét csinálhattam volna, ha csábított minden lélegzet vétele, és csak arra tudtam gondolni, amikor alattam, vagy éppen fölöttem sóhajtozott. Összezárva vele egy hétig, csak először tűnt isteni ötletnek, most isteni baromságnak hatott. De így legalább lesz esélyünk megismerni egymást. A hét végére vagy barátok leszünk, vagy kinyírjuk egymást.
Amikor kipattant a fejecskéjéből, az a bájos ötlet, hogy én majd kérdezősködjek az utcán, inkább a második, lehetőség tűnt reálisnak. Már az étteremben ültünk, amikor úgy tűnt, hogy és is kompenzálhatok ezért a kedves gondolatáért.
Az étlapot néztük mindketten én egy gonosz vigyorral a bosszúéhes fejemen, ő meg megszeppenve felém-felém pillantva.
Ha rám hallgat és egy olyan helyre megyünk, amit az általa olyan kevésre becsült gasztro bloggerek vagy több ezer más külföldi ajánl, valószínűleg az étlapon angolul is fel lettek volna tüntetve a fogások, amit ő is megért, de itt csak egy nyelven szerepeltek.
– Na, mit kérsz Szivi? – kérdeztem rájátszva.
Megkeményítette a vonásait és még most is tüzesen nézett vissza, mintha a legkevésbé sem zavarná ez a fejlemény.
– Válassz nekem valamit! – mondta, és összefonta a karját az ölében és figyelt mit lépek.
– Ha ragaszkodsz hozzá... - feleltem. És alaposan átböngésztem a kínálatot.
Nem volt hajmeresztő egyik se, csak néhány olyan ocsmányság volt, amit semmi szín alatt nem kóstoltam volna meg. Ő persze nem mondott semmi olyat, hogy bármivel baja lenne...
Amikor a pincér visszajött, rendeltem mindkettőnknek előételt, főételt és desszertet is, és egy üveggel a legjobb borukból. Egyébként a hely nem volt rossz, de ezt nem szándékoztam elmondani neki is. Mindig igyekeztem én helyet választani olyan szempontok szerint, mint amik alapján bárt is választottam. Alapvetően nem volt bajom a rajongókkal, nélkülük, senki se lettem volna, de néha szükségem volt a privát térre. Most viszont egy másik országban voltam, nem otthon. Itt talán lesz néhány nyugodt napom úgy is, hogy eljátszom, hogy nem töltök meg egy stadiont több ezer emberrel.
Boros poharat tartottunk a kezünkbe és az étel rendelés feszültsége már kezdett elillanni, legalábbis részéről, én még előre röhögtem a markomba. De a poharat az övéhez érintettem és az üveg csengő koccanása már engem is más gondolatok felé terelt. Steph elmosolyodott és belekortyolt az italba. Imádtam, hogy a vörös ajka nem hagyott rúzsnyomot a pohár szélén, és ha megcsókolnám az én számat sem kenné össze.
– Akkor mesélj valamit magadról, úgy érzem nincs szinkronban, amit te tudsz rólam és amit én rólad –  a két kezemmel prezentáltam a mérleg két tálcáját és hogy az egyik lefelé billen.
– Stephani vagyok, Washingtonban élek és már két hónapja nem ittam – mondta vigyorogva.
– Komolyan Tündérem, meglehetősen fukar vagy a szavakkal, ha rólad van szó.
– Nem tudom, mit mondjak? Nagyjából mindent tudsz, amit érdemes. Hol dolgozom, a hugomról a lakásomat is láttad még a szenvedélyemet is ismered, egy néhány piszkos titkomat... –ez utál elmosolyodott nekem pedig nagyon tetszett.
– Akkor játszunk olyat, csak a móka kedvéért, hogy csak olyan dolgokat mondunk el egymásnak, amit másnak nem mondanánk el.
– Miért gondolod, hogy neked elmondanék ilyet?
– Mert most mókázunk Steph, megtehetjük. Kezdem én. Félek a kutyáktól. A nagyoktól különös módon nem, csak az ilyen talp alatt poroszkálóktól, az ilyen zsebpincsiktől.
– Komolyan? - nem hitte el, azt hitte ugratom.
– Kissrác koromban újságot hordtam ki és az egyik háztól kiszaladt egy ilyen kis szemét vadállat és megrángatta a lábam. De úgy, hogy szájzárat kapott és alig tudták leszedni rólam, én meg csak üvöltöttem. Össze is kellett varrni. Életem egyik legfélelmetesebb élménye volt, kicseszettül megijedtem. –  felhúztam a nadrágom szárát és megmutattam neki a forradásokat.
–Jó ég... ez nagyon durva... Ezt egy kiskutya csinálta?
– Nem, ezt egy kis rohadék csinálta! A kutyák jó fejek ez meg egy kis alattomos köcsög volt.
Ezen azért kuncogott, én is elmosolyodtam. Elmesélve tényleg biztos viccesen hangzott, de átélni azért elég para volt.
–Most te jössz! Elő a mocskos titkokkal!
–Olyanok csak neked vannak!
–Ja, persze! Olyanok mindenkinek vannak!
–Az egyetlen piszkos titkomról azt hiszem te többet tudsz! –mondta és belekortyolt a borba.
–Akkor arról majd mesélek én! –kacsintottam rá. Lenne mit, de mesélés helyett nagyobb kedvem lett volna megismételni–Akkor mesélj a családodról, a gyerekkorodról.
Steph elhúzta a száját.
–A húgom a családom. Jenleg így áll a helyzet.
–És a szüleid?
Stephanie újra ivott a borból, de ezúttal derekasan meghúzta.
–Elváltak–mondta tömören.
–Ezt történetesen tudom.
–Akkor mindent tudsz! –mondta unottan –én ilyen egyszerű lány vagyok.
–Kicsit sem! – legalábbis ahogy ő gondolta – és van egy olyan érzésem, hogy sokkal többet szeretnél elmondani...
–Egyáltalán nem szeretnék erről beszélni!
–Miért nem?
–Mondjuk mert nem jó erről beszélni! De tudod mit? Jó! Legyen. Elváltak a szüleim, de sokkal később, mint kellett volna. Az egész gyerekkoromat és a tinédzser éveimet is veszekedésben töltöttem. Aztán apám lecserélt minket egy másik családra, anyám pedig úgy látszik boldogabb, ha úgy tesz mintha nem lennének gyerekei. Szerintem soha nem is akart minket. Az egyetlen családtagom a húgom. Illetve az egyetlen olyan akit érdekel, hogy a világon vagyok. Ez vagyok én Scott. Most boldog vagy?
–Te az vagy? – kérdeztem és őszintén érdekelt mit válaszol.
–Komolyan ez a világ leghülyébb kérdése! A boldogság relatív. De mondjuk, hogy elégedett vagyok az életemmel.
–Haragszol a szüleidre?
– Miért? Mert úgy döntöttek, hogy nélkülünk boldogabbak lesznek? Nem tudom. Nem tudom ezért lehet-e valakire haragudni. Ez inkább csak fáj. Szar érzés mellőzöttnek lenni – efelől nem volt kétségem és sajnáltam érte. Az én családom teljesen különbözött az övétől, de nagyon is el tudtam képzelni, hogy milyen lehetett neki – Ugyanakkor nekik is joguk van a saját boldogságukhoz. Mindenkinek úgy kell élni az életét, ahogy akarja.
– Attól nem leszel rossz, vagy önző, ha haragszol ezért rájuk.
–Nem erről van szó... A velük kapcsolatos érzéseim elég széles skálán mozogtak, és ebben a folyamatban már sok mindent megéltem, de most azt hiszem már ott tartok, hogy nem érdekel. Ők is élik az életüket, én is az enyémet. És azt hiszem Maggie is így van ezzel.
Értően bólintottam. Nem mondtam neki, hogy sajnálom. Ő ettől lett az, aki. De azt szerettem volna ha nem fáj neki. Bármennyire is erős nő volt azért ez biztosan sokkal mélyebben megsebezte, mint amennyit enged látni. Nem is akartam most ezt nagyon boncolgatni és szerencsére az előétel elénk került ezért félretettük ezt a témát.
– Most te jössz! – mondta miközben bátran neki látott az ételnek, meg sem kérdezve, hogy mit tettek elé.
–Jól van – mondtam és tovább gondolkoztam, mit mondhatnék még – Azt hiszem még nem voltam szerelmes. Nem is ez a durva, hanem hogy gyakorlatilag ennek a szónak nem is nagyon értem a fogalmát.
–Ezzel nem vagy egyedül! – sóhajtott.
– Te sem voltál még szerelmes? – kérdeztem rá csodálkozva.
– Dehogy nem! Én elég könnyen tudok szerelembe esni. De hogy mit jelent az, hogy szerelem az nem is egy olyan könnyű kérdés. Azt hiszem az egy átmeneti őrület, amiből jobb kimaradni.
Tetszett a meglátása és tovább boncolgattuk ezt a kérdést, majd másokat is.
– Mikor vesztetted el a szüzességed? –kérdezte.
–Tizenhat évesen – feleltem. Nem vlt egy nagy sztori, sőt egészen átlagos volt, nem is igazán volt rajta mit mesélni – Gimiben az egyik évfolyam társammal történt. Hamar vége lett... És te?
– Én tizenhét voltam.
– És ki volt az első?
– Az első nagy szerelmem – mosolyodott el. –Bryannel volt.
– Bryan az a pasas, akivel randiztál? 
Steph bólintott, én meg nem éreztem ettől túl jól magam. Utálatos érzések hevültek bennem.
– És most mi van köztetek? Még mindig szerelmes vagy? – közönyösen akartam megkérdezni, de elég kimértre sikerült.
– Nem tudom. Furcsa, hogy újra jelen van az életemben. Régen Bryan sokat jelentett, menekülés is volt otthonról, aztán miután elköltözött... az... elég rossz volt. Most pedig azt hiszem, jó, hogy újra itt van.
–Remek – mondtam, mert más nem jött a számra, de ez is elég keserűen hatott.
A vacsora végeztével, még megittuk a maradék bort, addig is sokat beszélgettünk.
– Na, milye volt a béka? – kérdeztem csak mellesleg, mikor már a számlát is kifizettem. Steph lemerevedett és a szájához kapott – Képes voltál velem békát etetni? – nyögte, elfuló hangon, és látszott rajta, hogy mindjárt rosszul lesz. Gondoltam, hogy a tréfámon kiakad, de hogy rosszul lesz, arra nem számítottam.
– Én...irtózom tőlük... – nyöszörögte és a szemével a mosdót kutatta, és már kezdett fehéredni.
Bassza meg, de egy idióta vagyok!
– Csak vicc volt! Steph nyugodj meg, nem volt se béka, se csiga se semmi ilyesmi! Esküszöm!
Dühösen ragadta magához a táskáját, majd az ajtó felé szaladt. Láttam, hogy még mindig nincs jól, most egy oltári baromnak éreztem magam.
Azonnal utána rohantam, Steph már jócskán előre haladt az utcán. Elkaptam a karját, hogy visszatartsam.
– Sajnálom! Sajnálom, csak egy nagyon hülye vicc volt! – aggasztott, hogy a látható dühe ellenére még mindig fehér volt az arca – Jól vagy?
– Nem – nyögte szinte hangtalanul – Azt hiszem hányni fogok...
Megfogtam a két vállát és megdörzsölgettem.
– Esküszöm, hogy semmi olyan nem volt! Várj! - mondtam és körbe néztem, honnan tudnék szerezni gyorsan egy kis vizet. Nem messze volt egy kávézó, elrohantam, és gyorsan vettem egy palackkal.
Mire visszatértem Steph egy fának dőlt, kissé meggörnyedve. Letekertem a kupakot és felé nyújtottam.
Elvette, ivott belőle, majd nagyon sötét pillantást mért rám.
–Utállak – lehelte, még mindig küszködve.
–Tudom – mondtam, de reméltem, hogy csak erősen túloz.
Egy pár percet álldogáltunk míg összeszedte magát annyira, hogy újra legyen egy kis színe.
–Ez nagyon rohadék dolog volt! – nézett rám hatalmas kétségbeesett könnybe lábadt szemekkel. Azt sem tudtam mit csináljak.
– Nem tudtam, hogy így kiakadsz majd!
– Én meg nem tudtam, hogy ekkora szemét leszel majd! Én kiadom a titkaimat, te meg közben végig arra készültél, hogy hülyét csinálsz belőlem!
– Csak egy vicc volt! – védekeztem, de kezdtem én is pánikolni, hogy menthetném a helyzetet.
– Vissza akarok menni a lakásba! – nem kérte, hanem követelte, de most nem ütköztem meg rajta csak tettem, amit akart, és hazakísértem. Az első útja a fürdőbe vezetett, én meg kintről végig hallgattam, hogy ad ki mindent magából. Csak ültem a kanapén és fogtam a fejem.
Hát ezt elbasztam... Ami azt illeti az egész estét alaposan hazavágtam. Lehet, hogy az egész hetet... Honnan a faszból kellett volna tudnom? Amikor már nem hallottam mást, csak ahogy engedi a vizet, az ajtó mellé álltam, hogy lássam, hogy van. Aggódtam. Amikor kilépett felnézett rám, de nem szólt egy szót sem, de a szemei könnyesek voltak.
Csak bámultam rá, aztán utána, ahogy a hálójába vonult. Egy ideig toporogtam a szoba előtt, aztán benyitottam. Steph az ágyán hasalt, biztosan hallotta, ahogy beléptem, de felém se fordult. Közelebb merészkedtem, majd leültem mellé az ágyra és megsimogattam a hátát. Éreztem ahogy rázkódik.
– Ez olyan megalázó volt... – hüppögte.
Nem tudtam mit mondani, totál hülyének éreztem magam. Steph felült, kisimította az arcából a haját, de a könnyes bőrére rátapadt néhány hajszál. Elsöpörtem onnan, de nem örült az érintésemnek.
– Ezt akartad? – nézett rám és a szeméből tényleg a megalázottság tükröződött.
– Dehogy Steph! – ingattam meg a fejem, hátha elhiszi, amit mondok – Ezt elcsesztem - újra felé nyúltam és megsimogattam az elgyötört kis arcát – Dehogy akartam... – Mivel most nem láttam azt az ellenállást, amit az előbb, ezért tovább mentem és átölelve magamhoz húztam. A vállamba kapaszkodott.
– Úgy utállak – mondta, de közben erősen szorított.
A kezemmel a hajába túrtam és simogattam, majd az arcomat is nekidöntöttem és belepusziltam az almaillatú hajzuhatagába. Ő is, én is zaklatottak voltunk, de nem akartam mást, csak, hogy engedje, hogy így tarthassam még. Hogy hagyja, hogy megnyugtassam, hogy engedje, hogy vele maradjak. Hogy megértsem, hogy most mi történik.