Mon Chéri

24. Scott

Végre elkezdtem érezni azt a könnyed vakáció érzést, amikor semmi dolgom. Már reggel is jó volt, amikor csak flangáltunk ketten, meg dumáltunk. Kifejezetten jól éreztem magam. De most a jakuzziban, végre ellazultam. Egészen addig a pillanatig amíg Steph ki nem bújt a nagy fehér frottír köntöséből. Ott állt előttem kevesebb ruhában mintha fehérneműben lett volna. A mellei csodásan gömbölyűek voltak  és a fürdőruhában még a mellbimbói is látszottak. De férfi vagyok  képes vagyok uralkodni magamon.
Besegítettem és igyekeztem kevés jelentőséget tulajdonítani annak, hogy veszettül jól nézett ki. Jó volt így is, amíg a közelemben tudhattam. Élveztem a zenét  a pezsgőt, amiért különben nem rajongtam, de most még ez is idevaló volt.
Aztán megéreztem a puha kis lábát és kíváncsi voltam direkt volt-e vagy csak véletlen. Az ijedt szemeiből ítélve nem lehetett szándékos. De most már mindegy volt. Játszani akartam,  azt hogy oldódjon fel ő is. Hamar kiderült, hogy több ez mint játék. Olyan szemekkel nézett, amit már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. És ha most nem érek hozzá, nem, férfi nem vagyok, hanem egy baromi nagy idióta. Az ölembe vettem de csak a combomra ültettem nem akartam, hogy azonnal megérezze, hogy már félárbócon vagyok. De itt meg is álltam, csak egy kicsit hajoltam felé, hogy értse, hogy én akarom. Annyira akartam, hogy ő is akarja. Steph felém hajolt, gyengéd volt, és onnan már nem tarthatott vissza semmi.
Még a csók is játék volt, izgató, édes és élveztem, hogy belement. Hogy nem tol el magától, hogy az ujjai simogatnak. Közelebb akartam érezni magamhoz, úgy akartam csókolni ahogy emésztett a vágy iránta. Most már nem érdekelt, hogy érzi hogy kemény vagyok. Akartam, hogy érezze, én is akartam őt. Annyira akartam, hogy tudtam itt kell megállni. Piszkosul nehéz volt, de engedtem, hogy leszálljon rólam. Pihegett, és ezt látni is őrülten felizgatott, mert azt jelezte, hogy ő is beindult. Lecsúsztam mellé, és emlékeztettem magam, hogy nem sietünk. Hogy van időnk, akkor is, ha én most akartam mindent. A víz alatt kitapintottam a kezét, legalább egy picikét hozzá akartam érni. Tudni, hogy őt is boldoggá teszi, hogy most így itt vagyunk. Mert nekem nagyon jó volt. 
Inkább folytattam volna amit elkezdtünk a masszázs helyett, de a végén nem bántam meg, rohadt jól esett, ahogy az is, hogy közben láttam őt.
Elégedetten léptem ki az ajtón, az ő kezével a kezemben. Steph egy ideig nem mert felém nézni, ami azt jelezte,   hogy őt még mindig zavarba ejti ez. De azt is láttam, hogy időnként elmosolyodik.
Már kinéztem az éttermet, ahol vacsorázni akartam, a közelben volt, csak egy kicsit kellett sétálni. Még nem volt késő és ez is feldobott, hogy a napunkba még rengeteg minden fér bele. Hogy vacsi után még lődöröghetünk, beülhetünk valahova, vagy akár mást is csinálhatunk.
-Még egy próba a francia kajával? - néztem felé.
-Biztos, hogy el akarod rontani ezt a szép napot? - Step nem volt elragadtatva az ötlettől.
-Hé, nem úgy volt, hogy te beszélsz rá engem a helyi konyhára? - vontam fel a szemöldökömet.
- Neked úgy tűnik nincs gondod vele.
-Amíg nem hitted, hogy – kezdtem, majd jobbnak láttam nem folytatni- szóval addig neked is bejött nem?
-Aha, de nem hiszem, hogy megtudnék enni bármit, amiről nem tudom, hogy mi.
-Megbízol bennem?
-A múltkori után? - nevetett fel, majd nagyon határozott választ adott – Nem.
-Akkor most dolgozhatunk ezen- mondtam, mert nem engedtem volna a választásomból.
-Csak mert dögös vagy vizesen ne gondold, hogy megváltozik minden - viccelődött. Ezen akár meg is sértődhettem volna, de nagyobb arcom volt annál, hogy ezt felvegyem. Összekulcsolt kézzel sétálgattunk, ha nem is minden, de valami változott, az, hogy én egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Nem tudta letörni a jó kedvem, Megálltam és magamhoz húztam, a derekát erősen tartottam.
-Én nem csak vizesen vagyok dögös - jelentetem ki vigyorogva. Steph nem tolt el, ez felhatalmazást adott, hogy újra lecsapjak a szájára. Nem akartam elsietni, de az ember nem tilthat meg magának mindent. Átkarolta a nyakamat úgy csókolt vissza, én meg hülye lettem volna elengedni, szorosan átöleltem. Máskor nem volt ilyesmire igényem a testi kontaktus egészen más formáját élveztem. De most kellett, hogy a karjaim között érezzem őt.
-Akkor teszünk még egy próbát, jó? - kérdeztem rá újra.
-Rendben - sóhajtott gondterhelten.
Még mindig tartottam majd megcsókoltam a halántékát.
-Nem kell aggódnod. Nem szivatnálak meg még egyszer! - mondtam, majd elengedtem.
-Dehogy nem... - motyogta az orra alatt, és huncutul felém pillantott.
Elnevettem magam, mert ő már egészen másról beszélt és ez bejött. Ha már így rátapintott, amire ő gondolt, azt kétségtelenül megismételném. Azért kíváncsi lettem volna, hogy mire emlékszik abból az estéből. Meg arra is, hogy alkohol nélkül is el tudja-e engedni magát annyira. De azt biztosan nem ezen az estén fogom megtudni.
Az étteremben nem volt teljesen fesztelen, még azután sem, hogy legjobb tudásom szerint lefordítottam neki az étlapot.Talán a második pohár bor után kezdett oldódni, a harmadiknál meg már csicsergett.
Akkor már nem is igazán érdekelte, hogy mit eszik, őszintén engem se. Az viszont igen amit mondott.
–Anyámat csaknem fél éve nem láttam.Annyira durva nem?
–De,  eléggé? Téged nem nyüstöl állandóan, hogy menj haza?
Steph keserüen felnevetett.
–Az enyém inkább folyamatosan lemondja a találkozókat. Figyelj, ez jó lesz! Olyat is, mint a karácsony!
Steph arca valami végtelenül csalódott kifejezést öltött. Minden mozdulatából ömlött az elengedés, valami, ami azt sugalmazta, hogy már nem is érdekli, de láttam rajta, hogy szinte bele van betegedve. Komolyan milyen anya az olyan, aki lemondja a karácsonyt? Vagy, mennyire fájhat ez valakinek, aki ki van éhezve a szülői törődésre.
–Nem tudom elképzelni – néztem rá komolyan – És az apád? Ő milyen?
–Na, ő a másik fele. Ha nem tudnám, hogy mennyire gázok anyuval együtt, azt mondanám illik hozzá. Vele mondjuk, többet lehet találkozni, de csakis kizárólag a féltesóm meccseire szervezi a találkát. Képzelheted... Mintha direkt jelezné, hogy számomra nincs ideje. Vagy dicsekedni akarna vele, hogy az új családja mennyivel jobb, mint mi voltunk.
– Milyen a felesége?
Steph megvonta a vállát és sóhajtott.
– Jaj, most mit mondjak? Felnőtt vagyok, nem kellene ilyeneken kiakadnom. Egyébként az a bosszantó, hogy nem egy hülye ribanc, hogy utálhatnám érte. De nem sok kapcsolat van köztünk.
– Akkor... Gyakorlatilag nincs családod? – kérdeztem döbbenten. Annyira nem egy olyan nő volt, akiről azt gondolnám, hogy nincs senki sem, aki szeresse. Nekem annyira átlagos családom volt, rengeteg unokatesóval, nagybácsikkal, folyton nyüstölő szülőkkel. Hirtelen elképzelni sem tudtam, milyen lehet egyedül.
– De van, ott a húgom. Azt hiszem nekem mindig csak ő volt. Egy ideig éltem New Yorkban, tudod, ott ismertem meg Jace Hill feleségét.
– Aha – nyugtáztam.
– Jó munkám volt, és azt hiszem elég jó karriert futhattam volna ott be.
– Most saját cukrászdád van – világítottam rá, hogy azért az sem olyan rossz.
– Igen és a karrierem itt be is tetőzött. De ott meg nem is tudom... Tényleg egyedül voltam. Minden nap úgy keltem, hogy haza akarok menni. Olyan irtózatos nyomás volt bennem.
– Mi miatt?
–Hogy én is elhagytam Maggiet... Aztán amikor a nagymamám meghalt, örököltünk utánuk, és valahogy olyan kézenfekvő volt, hogy...
– Hogy feladj mindent? – kérdeztem rá.
–Nem! Hogy új életet kezdjek.
–De ezzel feladtad a vágyaidat is.
– Az elején elég nehéz volt, aztán később már John is itt tartott, de most már rájöttem, hogy nekem New York volt menekülés.
–Ezt most komolyan úgy mondod, mintha rosszul kellene érezned magad azért, mert voltak álmaid – valahogy nem értettem a szavai mögött a visszásságot.
– Nem erről van szó – mondta de nem nézett rám és közben az ujjával lehúzta a pohár oldalára kiülő nedvességet.
– Pedig így hangzott.
– Gáz, ha már más álmaim vannak? – szomorkás volt a hangja, nekem meg már ez szívfájdalmat okozott.
– Mi az álmod?
Steph még mindig nem nézett rám, mintha szégyellné.
–Az, hogy normális családom legyen – komolyan megsajnáltam amikor rám nézett. Egy pillanatra mintha minden fájdalom a visszatükröződött volna a szeméből, amit eddig átélt, amit neki okoztak – Tudom, hogy neked ez semminek hangzik, igaz?
– Miért mondod ezt?
– Mert te sikeres vagy, és a vágyaidnak élsz... én meg...
Most kettőnk közül valahogy őt láttam sikeresebbnek. Engem mindig, minden körülmények között támogatott a családom, hogy most úgy élhessek ahogy én akarok. Hogy elérjem mindezt. Viszont, neki egyedül kellett boldogulnia, úgy, hogy nem volt senkije, csak a húga. Most belegondoltam abba is, hogy kényszeredhetett abba a kapcsolatba is, mennyit tűrhetett annak a fasznak is, egy kis boldogságot remélve.
– Steph, sose szégyenkezz az álmaid miatt! Megértem, hogy neked miért ez fontos! És őszintén, biztos kurva szar gyerekkorod lehetett...
– Nem mindig volt szar – vont vállat – csak legtöbbször – motyogta. –De ez hozott közelebb a testvéremhez, szóval azért ebben is volt valami jó – mosolyodott el.
Egy darabig néztem és egyértelmű volt, hogy innen most le kell lépnünk. Nem akartam, hogy elkenődjön, de már kezdett túl sokszor félre pillantani és a mosolyai is szomorúbbak voltak mint vidámak.
– Van kedved még sétálni? – kérdeztem, és közben intettem a számláért.
– Csoda, hogy neked van! – mondta újra felcsillanó szemekkel.
– Nem látszik, de azért nem vagyok annyira puhány! - jegyeztem meg egy félmosollyal.
– Ja, nem látszik... - tette hozzá és már láttam egy kis szikrát pattanni azokban a szürke szemekben.
Fizettem, összeszedelőzködtünk és egymás mellett bandukoltunk az utcán. Most nem nyúltam a kezéért, mert a táskáját szorongatta vele, és talán már nem akarta, hogy megérintsem.
Kellemes volt Párizs este, az utcákat meleg fények színezték. Az élet nem hogy nem halt ki estére, de felélénkült. Sok fiatal jött ki a parkokba, utcai padokon bandáztak, vagy a teraszos sörözők asztalai köré gyűltek. Hallgattuk az utca zajait, de mi már nem is beszélgettünk. Stephanie nagyon szótlan volt csak elnézelődött de láttam, hogy lélekben nincs itt.
– Sajnálom, hogy felhoztam a szüleidet – szólaltam meg, nem mintha még nagyon ragozni akartam volna a dolgot – Nem akartam, hogy rossz kedved legyen.
Steph most értetlen arccal pislogott felém.
– Nincs rossz kedvem.
Nem győzött meg.
– Tudod, a szüleimről még Maggie-vel sem nagyon szoktam beszélni. Sőt, azt hiszem az utóbbi években rajtad kívül, nem is nagyon beszéltem másnak róluk. Ilyen őszintén. Most jól esik kimondani, hogy tényleg haragszom rájuk. Hogy bánt amit csinálnak, hogy tényleg nagyon, nagyon fáj, hogy nekem nincsenek is nagyon szüleim, hogy én semmit sem számítok nekik... – az utolsó mondatoknál már könnyek potyogtak a szemeiből. Most először tudtam, hogy mit kezdjek egy síró nővel. Beburkoltam a karjaimmal és miközben a fejét a vállamra hajtotta én simogattam.
–Ennek már nagyon ki kellett jönnie, ugye? – kérdeztem halkan. Steph felnevetett, mintha tényleg megkönnyebbült volna.
– Igen, azt hiszem – szipogta.
Nem töltött hosszú perceket a sírással, gyorsan összeszedte magát és utána már tényleg csak molygott. Mielőtt haza mentünk volna a Szajna partján sétálgattunk, egy ideig néztük a sötét vizet, ahogy a kivilágított épületek fényeit tükrözte. Szerettem volna, ha újra megengedi, hogy megfogjam a kezét, de bizonytalan voltam, hogy szeretné-e, ezért inkább hagytam. 
Már a lakásban tébláboltunk, amikor Steph váratlanul elnevette magát. Nem értettem, mit talált hirtelen ilyen viccesnek, de láthatóan nagyon jól szórakoztatta.
Kérdőn felvont szemöldökkel néztem rá, hátha megmagyarázza.
– Két napja vagyunk itt, és te mind két nap megríkattál, holnapra valami mást találj ki! – nevette.
– Olyan rossz volt ez a nap? - kérdeztem és egy kicsit közelebb léptem hozzá. A hangulat azonnal megváltozott, és éreztem, ha bármit akarok még ma, akkor most kell meglépnem.
– Nem, szép volt ez a nap – búgta és várakozón pillantott rám. Vagy tényleg így volt, vagy csak én akartam, hogy így legyen. Még egy lépést léptem felé és figyeltem minden mozdulatát, az arcának apró változását, hogy meddig mehetek. Mert most nem akartam elrontani. Most nem csak egy éjszakáról volt szó, amik után minden következmény nélkül búcsút inthetek.
– Egyetértek – mondtam és közben egy mozdulattal turtam bele a hajába és simítottam a kezema tarkójához. Onnan már mozdulnom sem kellett. Ő lépett, ő csimpaszkodott a nyakamba, hogy a forró ajkához férjek. Égtem, zsibbadtam, szédültem, ahogy vadul csókoltuk egymást. Hozzám nyomta magát, a mellkasát, a csípőjét én meg már a nyaka után sóvárogtam. De éppen, hogy a nyelvemmel érintettem, ahogy a gondolat csak megfogant a fejemben, hogy megharapjam, tudtam, hogy le kell állnom. Hiába hajtotta el a fejét húzta oldalra az illatos haját. Hiába kínzott a sóhajaival. Ma este külön kellett aludnunk. Férfi voltam vagy csak egy kicseszett kölyök, küzdöttem az ösztöneimmel, az akaratommal, mert tisztán láttam, hogy a mai nap nem lehetünk együtt.
Ennyit még én is felfogtam, hogy ma le kell ülepednie annak a sok mindennek amiről, beszéltünk, ami történt. De ha csak ennyi lehet, akkor még egy kicsit többet akarok. A derekáról a fenekére csúsztattam a kezem, a szoknyája alányúltam, hogy a bőrét érinthessem. Úgy csókoltam végig az izgató nyakát, hogy a fenekébe markolva szorítottam a merevedésemnek. Akkor jöttem rá, hogy már ez is sok volt, amikor hátráltam és láttam  hogy a ruhája pántja lecsúszott a vállán és a fekete csipkés melltartója széle kivillant. Nem tudtam levenni a szemem róla. Egyfolytában kattogtam, mert most azonnal leakartam szedni róla mindent. Csak egy kicsit még... mi lenne, ha csak kicsit mennék tovább. Emlékeztem a melle puhaságára, de az ízére már alig és ebben a pillanatban ez kikészített. Az zakatolt a fejemben, hogy a melle alig fér el a kezemben, erre rándultam egyet. Steph nem mozdult, de a szinte meztelen mellkasa lüktetett az arca ki volt pirulva a szája pedig éppen csak annyira volt nyitva, ahogy pihegett, hogy a nyelvemmel könnyen utat találhattam volna az övéhez.
Elléptem, hátráltam és menekültem a hálóm felé.
–Jó éjt! – nyögtem, majd bezárkóztam a szobámba.
–Baszki.... a kurva életbe.... – sóhajtottam.
Mikor elléptem tőle, először meg meglepődött, aztán láttam, hogy kuncog. Komolyan, képes volt kinevetni! Rohadt élet....De kicseszettül aranyos volt...