Mon Chéri

33. Scott

- Ez klassz volt Eric! - lapogattam meg a srác hátát a próba végén.
- Köszi - állt fel a dobok mellől - neked meg jó a piercinged! - mondta és az orrom felé bökött.
- Kösz, ez volt a tegnapi program a csajommal - vigyorogtam rá.
- Hűűű... Azta, milyen romantikus vagy! Te piercingeshez viszed a barátnődet randizni? - fintorgott Mandy.
- Igen, neki is csináltattunk - közöltem szárazon, fel sem véve a beszólását. Franciaország után merje valaki azt mondani rám, hogy nem vagyok romantikus.
- Mi van, ez valami cuki páros dolog volt? - ugrott rá egyből Charlie is.
- Ja, tudod mi ilyen kicseszettül cuki pár vagyunk - közöltem, és közben felidéztem Steph arcát ahogy izgalmában csak nevetni tudott. Hát ő tuti az volt.
A srácok összevigyorogtak.
- Basszátok meg! - közöltem nemes egyszerűséggel, de még mindig nem vettem fel.
- Nem, haver! - mosolygott Charlie - mintha nem is te lennél...
- Ja, sose mentem még piercingeshez... - néztem rá hülyén.
- Igaza van Charlie-nak! - állt mellé Mandy is. Bírtam amikor így szövetkeztek, ha cukkolni kellett - Rohadtul nem jellemző rád, ez a barátnőzős dolog.
- És? - vontam fel a szemöldökömet, vártam mi lesz a lényeg.
- Csak annyit mondtam, hogy furcsa, hogy nem lógsz egyfolytában a klubbokban, minden nap más nővel az oldaladon - fejtette ki.
- Nem hiányzik a változatosság? - vigyorgott Charley.
- Miből gondolod, hogy nem változatos? - vigyorogtam vissza magabiztosan - Na jól van most már hagyjatok a faszomba!
- Csak irigykednek! - szólt közbe Will.
- Van mire - összegeztem, aztán elraktam a gitáromat - valaki valamit üzen Petenek? - tettem fel a kérdést.
- Hozzá mész? - kérdezte Mandy, elkomolyodva.
- Aha.
- Mondd meg neki légyszi, hogy holnap majd beugrom hozzá én is. Viszek neki olyan gyógytea keveréket, amiről a múltkor beszéltünk.
- Oké - bólintottam és mivel senki nem mondott semmi egyebet, összekaptam magam és intettem nekik. - Akkor holnap! Na csá!

Becsengettem Petehez, alig vártam, hogy dumáljunk. Hiányzott már a hülye feje. Az ajtó zárja berregett anélkül, hogy beleszólt volna, én meg váll rándítva beengedtem magam. A bejárati ajtó viszont, zárva volt, és amikor a kopogtatásra se nyitott ajtót, körbesétáltam és a teraszfelől próbálkoztam. Az ajtó tárva nyitva volt, úgyhogy fogtam magam és besétáltam.
Reméltem nem valami csajjal van, vagy ilyesmi, bár akkor tuti nem engedett volna be a kapun.
-Helló! -szóltam be hangosan, ha mégis elfoglalt akkor nehogy megzavarjak valamit. -Én vagyok Scott! Itthon vagy Haver? - kérdeztem újra. Biztos voltam benne, hogy nem valami kicseszett szellem engedett be, de felelet akkor sem érkezett -Pete! Ha csajjal vagy csak vakkants, hogy húzzak a francba!
Egy büdös szó, semmi nem érkezet feleletként, ami kezdett piszkosul furcsa lenni. A hálója felé sétáltam, amikor hirtelen olyan csörömpölést hallottam mintha valaki egy tálcányi poharat ejtett volna el.
- Mi a faszom... - néztem körül és a fürdő irányába siettem, ahonnan a hangot véltem hallani.
Az ajtó nyitva volt és az sem érdekelt, ha a legprivátabb magánéletébe pillantok bele, tudni akartam, hogy mi volt az a zaj. Beléptem és azonnal láttam, hogy valami kurva nagy gáz van. Pete a padlón feküdt összegörnyedve, a mosdóra leszakítva a gyógyszeres szekrénye. Dobozok, üvegek meg pirulák szanaszét gurulva.
- Pete! Baszki! Mi a baj? - rohantam hozzá és leguggolva mellé próbáltam összeszedni a srácot.
Az arca el volt torzulva, szinte vicsorított fájdalmában, megszólalni sem tudott. Levert a víz mert azt sem tudtam, hogy a faszomba tudnék neki segíteni, csak térdeltem mellette, mint egy balfasz.
-Mondj valamit! Hívok egy mentőt bazd ki! - pánikoltam és már kaptam is a telefonomhoz. Akkor éreztem, hogy a keze a karomra kulcsolódik, de semmi erő nem volt a szorításában.
-Ne - sóhajtotta küszködve, és nemet intett a fejével.
Értetlenül néztem, és hajlottam rá, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt a baromságot. A földön feküdt, fájdalmai voltak, tehetetlen volt, mi mást tehettem volna minthogy segítséget hívok. Szarul is nézett ki, az arca be volt esve a szemei karikások és a bőre is szokatlanul halvány volt.
-A faszomat! - mondtam kiakadva és újra a telefonért nyúltam.
- Hagyd már a francos mentőket - lehelte - inkább segíts felkelni.
Abszolút rossz ötletnek tartottam, mégis a hóna alá nyúltam és ülőhelyzetbe húztam. Pete úgy nézett ki, mint aki el fog ájulni, de a kezével matatni kezdett a földön, majd egy dobozt vett magához.
-Ez mi a franc? - vontam kérdőre, még mielőtt valami random vackot beszed.
- Fájdalomcsillapító. Adj vizet!
Felálltam mellőle, de féltem, hogy amint elengedem visszabillen, ezért folyamatosan ellenőriztem, miközben azt kerestem, hol a fenében, lehet egy pohár. Végül a csapból kotortam ki a dobozok alól. Engedtem neki vizet, majd visszatérdeltem hozzá. Pete a dobozból rögtön két pirulát szedett ki majd a vízzel együtt nehézkesen lenyelte.
Utána jelzett, hogy segítsek neki felállni.
Még mindig bennem volt az ideg, a pulzusom kétezer, de kitámogattam az ágyához. Úgy dőlt el benne, mintha legalább egy maratont lefutott volna.
- Haver, bazd ki, én tényleg hívok egy mentőt - jelentettem ki miközben idegesen a hajamba túrtam és ott toporogtam az ágya mellett.
- Minek? -kérdezte, én meg először azt hittem csak viccel, de ez az egész kurvára nem volt vicces.
- Mert szarul nézel ki.
- Kemo után vagyok. Hogy néznék ki?
Egy pillanatra megszédültem, mert a faszom se gondolta volna, hogy hogy ennyire kikészíti.
-Mindig ilyen? - kérdeztem és éreztem ahogy kezd elfagyni a vérem.
- Változó, de majd jobb lesz -mondta és a hangja kezdte visszanyerni a színét, de az arca továbbra is sápadt maradt.
- Az ágya mellé húztam egy karosszéket, és leültem mellé, ijesztően elesett volt, és egy idióta baromnak éreztem magam, hogy eddig hagytam, hogy ezzel egyedül legyen.
-A gyógyszer segít? - próbáltam valamit kérdezni, de őszintén csak azért beszéltem, mert nem tudtam magammal mit kezdeni.
- Igen, csak kell egy kis idő míg hat.
- Miért nem mondtad soha, hogy ilyen szar?
- Ha mondom se lesz jobb - nyögte.
- Kurva élet... - dörzsöltem meg az arcomat, de egy ideig nem szóltam többet csak amikor már Pete arca kevésbé volt merev. Akkor már könnyebben lélegzett, és kissé feljebb tornázta magát az ágyon. Ekkorra már egy fél óra is eltelhetett, de egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Annyi minden futott át közben az agyamon, de nem tudtam rendszerezni a gondolataimat.
-Hoznál még egy pohár vizet? -szólalt meg végre, most már kezdett emlékeztetni önmagára.
-Persze -feleltem és már álltam is fel. A fürdő szar állapotban volt, tudatosítottam, hogy rendet kellene raknom. Visszatérve a kezébe adtam a poharat és néztem ahogy iszik.
-Van valahol egy csavarhúzód? Visszaszerelem a szekrényed.
-Nem kell hozzá, csak tedd vissza a tiplibe. A legutóbbi alkalom óta már kicsit kijár a falból.
-Hogy a faszomba szakítottad le? - néztem rá mereven, kiélezve bárminemű hazugságra?
-Véletlen - mondta, azonnal belém állt az ideg. Hazudik, a többit meg el tudtam képzelni.
-Szóval máskor is voltál már ennyire szarul a kemo után?
Pete bólintott. -De mielőtt túl dramatizálnád, ez teljesen normális.
-Túl dramatizálni? A frászt hoztad ràm Pete! Azt se tudtam mi a francot csináljak... Hogy a kurva életbe fájhat így? Elájultál vagy mi?
-Nem ájultam, mondtam, hogy ne dramatizálj.
-Akkor mit kerestél a földön?
-Hullámokban tör rám, a rosszullét, időnként teljesen elgyengülök.
Na, ne próbálja nekem bemagyarázni, hogy csak a gyengeség miatt vágott olyan képet, mint akit nyúznak.
-De miért vagy egyedül? Miért nincs veled valaki?
- Nincs szükségem rá.
-A padlóról szedtelek fel, haver! -mondtam indulatosan, az ajtó felé mutatva legalább az anyád vagy valaki...
-Nem akarom, hogy így lásson - jelentette ki olyan határozottsággal, amiből levettem, hogy nem örülne, ha szólnék neki.
Kiakadtam, de nem mondtam semmit, inkább vissza mentem és összerántottam a fürdőjét. Hihetetlen rossz érzés volt bennem, és nem tudtam elhallgattatni.
Amikor visszamentem, éppen készült kikelni az ágyból.
-Hova mész?
-Hozok neked inni valamit.
-Na ülj vissza a seggedre, és ne játszd itt az agyad! -parancsoktam rá.
-Alapvető illem -húzta fel az orrát.
-Nem kell semmi! Ülj vissza!
Nem ellenkezett, de a szemét azért forgatta.
-Mit mondanak az orvosok?
Vállat vont.
-Mit mondanának? Hogy folytassam a kezelést. De mesélj inkább te! Mi van a barátnőddel?
Egyértelműen terelt, amitől csak még feszültebb lettem. Nem is szólaltam meg hülyén éreztem magam, hogy most mit csináljak? Faggassam egy olyan dologról, amiről nem akart beszélni, amiről az ő helyében én sem akarnék? De közben meg rohadtul nem tetszett, hogy félre akart vezetni.
- Scott inkább ne az én nyomoromat elemezgessük - mondta mintha átlátott volna a komor tétovázásomon - Mi a helyzet a lánnyal? Jól megvagytok?
- Jól - feleltem tömören.
- Ne legyél már ilyen barom! Nem mesélni jöttél át? - kérdezte és halványan elmosolyodott. Saját magához képest túl halvány volt az a mosoly, de megértettem, hogy lépni akart. A fájdalom és lehangoltság világából ez kellemesebb világ felé.
Ezért kedvetlenül elkezdtem neki mesélni az utat, meg minden mást is de belül nem nyugodtam meg, azonban a hangulat kezdett oldódni köztünk, mert Pete láthatóan jobban érezte magát tőle.
- Ja, Mandy azt üzeni, holnap hoz valami teát, vagy mit - fűztem közbe mikor eszembe jutott.
- Mondtam neki, hogy nem kell - de azért elmosolyodott.
-Ha valamit kitalál úgysem tudsz neki nemet mondani.
- Hát, nem - értett egyet - A próba milyen volt?
- Jó volt, Willnek új ötlete van, felvettem, hogy meghallgathasd! - mondtam, és elővettem a telefonomat és lejátszottam a felvételt.
-Nem rossz, a dob Eric ötlete, vagy ti mondtátok meg mit játsszon?
-Jamelésnek indult, mindent magától játszott, szerintem jó, de ha neked más ötleted van hozzá...
Pete elmosolyodott. -Ügyes a fiú! Ez a rész - fogta és visszatekerte - itt hallgasd! Ez rohadt jó, nem? - De, elég jó. De beszéld át vele a te ötleteidet!
Bólintott, de az arcáról azt olvastam le, hogy nem akar neki semmit sem mondani, sőt, mintha büszke is lenne a srácra.
- Mikor jössz majd próbára?
- Kicsit összeszedem magam, amíg szekrényeket borogatok magamra, addig nem sok hasznomat vennétek.
Ez még mindig nem nagyon állt össze a fejemben és végig valami furcsa érzés volt bennem, amitől még a levegőt is nehezebben vettem. Pete észrevette, hogy őt fürkészem, hogy valamit próbálok kiolvasni belőle, hogy nem vagyok elégedett a válaszaival, hogy nem áll össze semmi.
- Tudod, most... örülök, hogy nincs feleségem meg srácaim - könnyedén kezdte, de mire a végére ért eltakarva a szemét törölgette a könnyeit. Az összes idegszálam fájdalmasan rándult össze, és az agyam tiltakozott, a szívem idegesen lüktetett. Pete szavai és a fájdalom az arcán ellentétben álltak egymással.
- Miről beszélsz? - ültem át az ágyra, vele szembe.
- Jó, hogy nem nyomorítok meg senkit, ezzel egy életre... - könnyes szemekkel nézett rám, olyan sokat mondó pillantással, amit nem tudtam félreérteni. És rosszul lettem tőle.
- Mi a faszról beszélsz? - nyögtem és éreztem, hogy újra kimegy az arcomból, a karjaimból a vér.
- Pár hónap. Ennyit adtak a dokik. Már áttétek vannak a csontjaimban, a májamban... az izmokban... -Mi? - ennyit tudtam kinyögni arra, hogy a barátom haldoklik. Ennyit voltam képes hozzáfűzni, hogy a kicseszett utolsó hónapjait éli. De egyszerűen hihetetlen volt, egyszerűen nem voltam képes felfogni, feldolgozni.
- Meg fogok halni - mondta nyugodtan.
- Nem hallhatsz meg, bazd ki! Biztos van valami! A kemo biztos segít, vagy... vagy, biztos van valami kezelés, valami kibaszott csodagyógyszer! - kapkodtam a levegőt.
Pete megingatta a fejét.
- Túl későn vették észre...
- Te végig tudtad? - döbbentem le teljesen - Te tudtad már a legelején?
- Hát, az első vizsgálatok után már nem vártam csodákat. A kemo nem mutatott túl jó eredményeket...
- Bazd ki... ezt nem hiszem el... - megdörzsöltem az arcom, a szemeim hátha ez csak egy rossz álom, és ettől majd felébredek - Ez nem lehet!
Ehhez Pete nem tudott mit hozzá tenni, csak bámultunk egymásra. A barátom meg fog halni. Ezt nem lehetett ép ésszel felfogni. A világom darabról darabra omlott össze, és kezdett bennem felvilángolni, hogy semmi jó nincs ebben a kibaszott életben, ha Pete meghal. Ha a barátomnak, pont neki, ilyen fiatalon meg kell halnia. Akkor itt minden csak illúzió.
- Nem halhatsz meg... - nyögtem megsemmisülve.
-Mind meghalunk - vont vállat - nekem egy kicsit kevesebb jutott.
- De miért nem mondtad el? A többiek tudják?
- Nem tudják. Scott - sóhajtott - nem akartam az életem utolsó időszakát úgy leélni, hogy mindenki csak szánakozzon rajtam. Hogy ti, a családom így emlékezzetek rám, hogy tehetetlen vagyok. Nem akartam, hogy az egész életemet a vége határozza meg. Az a része, amit nem befolyásolok, ami nem én vagyok, hanem egy betegség.
- A családod sem tudja? Nekik sem mondtad el?
- Nem. Mindig csak akkor megyek hozzájuk, ha jobban vagyok.
- Pete... El kell mondanod nekik... - mondtam, de nem éreztem úgy, hogy ebben a helyzetben van jogom, megmondani mit csináljon.
- Tudom - sóhajtott - Csak próbáltam minél tovább húzni...
- Az anyukádnak fel kell készülnie rá, hogy...
Pete szemei könnyesek lettek, és újra a tenyere mögé rejtőzött. Fogtam és magamhoz öleltem. Már nem csak Pete nem tudta tartani a könnyeit, én sem.
- Te, hogy mondanád el az anyádnak, hogy pár hónap múlva nem lesz fia? - sírta.
Összetörtem, nem tudtam neki felelni, erre nem lehetett. De itt minden el van baszva, ha ennek az embernek ilyeneken kell gondolkozzon. Egyre rosszabbul lettem, és csak arra tudtam gondolni, hogy amíg én jól éreztem magam, Franciaországban, ő azzal küzdött, hogy mondja el az anyjának, hogy meg fog halni. Ez, nem igaz! - tomboltam magamban - Ez nem lehet igaz...
Későn mentem el Pete-től, beszélgettünk, nem is tudom, próbáltunk normálisan viselkedni, de ahogy beültem a kocsiba elkezdtem sírni. Bőgtem, mint egy óvodás és arra gondoltam, hogy lehet ennyire szar az élet. Most úgy éreztem, hogy le kell innom magam, hogy ezt fel tudjam dolgozni. Vagy éppen, hogy elfelejtsek mindent.
Tárcsáztam Charlie számát és vártam egy kicsit míg kicsöngött.
- Helló! Gyere a klubba, most.
- Mi van, történt valami?
- Majd elmondom.
- Hé, Scott, azért minden rendben?
- Nem bazd ki, semmi sincs rendben! Az egész kibaszott élet nincs rendben!
- Jó tizenöt perc és ott vagyok.
- Oké várlak.
Letettem és indítottam a kocsit. Láttam, hogy közben Steph hívott, de ahogy megláttam a nevét, egyből lelkiismeret furdalásom lett. Vele csesztem el az időt, ahelyett, hogy a barátommal lettem volna, hogy támogattam volna őt. Szüksége lett volna rá. Nem vettem fel, inkább csak félretettem. Mire a klubhoz értem még kétszer bőgtem el magam, de nem tudtam mit csinálni annyira rohadtul szomorú volt ez az egész.
Mikor Charlie megérkezett én már a szokásos helyünkön ültem és döntöttem magamba a piát. Megállt és tanácstalanul nézett.
- A kiscsajjal van valami? - kérdezte egyből.
- Pete meg fog halni - közöltem vele lazán, aztán az asztalra könyököltem, és összezuhantam megint.
Charlie állt és emésztette a hallottakat.
- MI a fenéről beszélsz Scott?
- Arról, hogy... a faszomat, most megint el kell, hogy mondjam?! - akadtam ki. Felhajtottam a maradék whisky-met is, ami egy elég kellemetlen elegye volt a kevés alkoholnak és az olvadt jégkockáknak. Újra töltöttem a poharat és azt az adagot is lehúztam. Charlie leült mellém elvette az üveget és töltött magának is. Miután lehúzta, kiszedte belőlem, hogy mi történt. Megrendülve hallgatta és mire végeztem, bizton állíthatom, hogy ő sem volt jobb állapotban, mint én.
- Mi legyen? Elmondjuk a többieknek? - kérdezte megrendülve.
- Nem tudom, talán Pete-nek kellene. Neked se kellett volna de beszélnem kellett valakivel. Ezt én nem bírom ki... - mondtam és két kezemmel a hajamba túrtam - Miért pont ő? Érted? Pont Pete!
- Nem tudom Scott... Nem tudom...
- Hozok még egy üveggel, álltam fel kicsit ingatagon - közben láttam, hogy az asztalon lévő telefonom újra csörög.
- Steph - mondta Charlie és felém nyújtotta.
- Nem érdekel - közöltem és otthagytam őt is meg a telefont is.
Egy órával később már annyira részeg voltam, hogy csak nagyjából fogtam fel, hogy mi folyik körülöttem, Valami csaj volt az ölemben, és a mellkasomat simogatta, de ha a farkammal csinálta volna ugyan ezt, az se különösebben érdekelt volna. Charlie folyamatosan beszélt hozzám, de nem igazán értettem mit, csak egy dolgot azt az irtózatos fájdalmat, ami a szívembe hasított.
Aztán még egy valami elért a tudatomig. Egy szürke szempár. Egy csalódott, megbántott dühös szempár.
- Minek jöttél ide? - kérdeztem tőle.
- Mert azt írtad, hogy jöjjek - felelte és nem engem nézett, hanem a csajt, aki a hajamat birizgálta.
- Én nem írtam - feleltem, de már nem voltam annyira észnél, hogy ezt biztosra állíthattam volna.
- Az én voltam - emelte fel mellettem Charlie a kezét - De most, így belegondolva nem volt jó ötlet. - Tényleg nem -helyeseltem, és néztem azt a nőt, akiben én is most romboltam össze egy világot. De nem baj, minél előbb rájön, hogy minden csak kicseszett illúzió, annál jobb neki.
- Istenem megint mekkora hülye voltam... - mondta, és ez még így is fájt, mert megint magát hibáztatta - Hogy tehetted ezt velem?
- Nem érdekelsz, menj haza! - feleltem. Ami köztünk volt ugyanúgy halálra volt ítélve, mint Pete. Baromság volt azt gondolni, hogy megváltozhatok, hogy boldogan élhetünk, mint egy kicseszett tündérmesében. Nincs tündérmese, csak a hideg valóság. Ott pedig a jó emberek meghalnak.
- Ezt nem mondod komolyan... - a szép piros pozsgás arca fakulni kezdett.
- A barátom meg fog halni, miből gondolod, hogy érdekel a te nyomorod?! -ripakodtam és zúdítottam rá sok feldúlt érzelmemet.
Steph nem szólt egy szót sem többet, csak hátat fordított és elrohant. Charlie is ledöbbenve nézett és nem értett semmit.
- Nem mész utána? -kérdezte.
- Minek? –kérdeztem és újra a poharamhoz nyúltam.
- Mert jártok... nem? - bizonytalan volt magához képest. Furcsa.
A nő az ölembe most a nyakamat simogatta, de a hideg ujjai ingereltek.
- Te is hagyjál már! A picsába! - fogtam és lelöktem az ölemből, mert most ő is csak idegesített.
A lány nyöszörögve kelt föl a földről, és duzzogva nézett azt hiszem elhordott minden féle szemétnek. De nem érdekelt, nem figyeltem rá, és egyébként is, igaza volt. Egy rohadék vagyok. Eddig is az voltam, és nekem ez továbbra is megfelel.