Mon Chéri

15. Stephanie

Hiába volt a magán életem megint egy káosz, a munkám kárpótolt, mert ott mindig tudtam mi a dolgom. A délelőtt, egy részében a cukrász műhelyben tevékenykedtem, délután pedig kiszolgáltam. A legtöbb vendégünket kedveltem, de köztük is volt egy kedvencem. Nagyjából korom béli lehetett a férfi. Először a kellemes tej csokoládé színű bőre keltette fel a figyelmemet, végül a mindig derűs arca a széles, szinte világító mosolya ragadta magához. Majdnem minden héten betért hozzánk, de soha nem tudtam azt kérdezni tőle, hogy a szokásosat? Sokszor ivott kávét, és mindig kért, valamilyen süteményt, de általában mindig mást, éppen amilyen kedve volt. Nem lehetett kiismerni, vagy megmondani, hogy milyen típus, pedig ehhez volt érzékem. Mindig kíváncsian vártam, hogy mire esik a választása.
Már néhány hete nem találkoztam vele, de amikor csilingelt a kis csengő az ajtó felett és ő lèpett be, a gyönyörű barna bőrével és vidám mosolyával. Azonnal felderültem én is.
–Helló! – köszönt, majd a pult elé lépett.
–Szia! Nem láttalak már egy ideje! Azt hittem átszoktál máshová! – csipkelődtem vidáman.
–Nem! Nem! Sosem tennék olyat! Egészségügyi oka volt! – védekezett felemelt kezekkel.
–Beteg voltál? – kérdeztem elkomolyodva.
–Mondjuk, hogy igen.
– Örülök, hogy már jobban vagy! –mondtam, mert már nem láttam rajta, betegségnek semmilyen nyomát.
Ő csak elmosolyodott, mélyen a szemembe nézve. Szerettem a szelíd tekintetét is, mindig játékos volt, de sohasem tolakodó. Nem úgy, mint Scotté ami mindig vizsgálódott és úgy éreztem a ruhám alá lát, és hogy tovább nem is akar látni. A kedves egyre ismerősebb idegen, pedig mintha az ellenkezője lett volna. Őt, mintha a lényem érdekelte volna.
–És, ma mit adhatok? –kérdeztem és figyeltem, ahogy a tekintete siklik a kínáló pult színes választékán.
Hosszan vizsgálta a süteményeket.
– Egy rétest és egy kávét szeretnék – határozott – Tudod, mit inkább legyen kettő!
– Hosszú volt a műszak, hogy két kávét kérsz?
Elnevette magát.
–Nem, a rétesre gondoltam. Ma egészen rövid műszak volt. Tulajdonképpen nem is dolgoztam. Csak... bepótolom az elmaradást.
–Akkor még hozzáteszek párat – viccelődtem.
– Rendben, de azt elvitelre kérem –
– Ugyan, csak vicceltem, nem akarok rád tukmálni semmit. Menj csak majd, kiviszem neked. –Köszönöm! –biccentett, majd hátra ment a szokásos asztalához.
Amikor kivittem neki a rendelését éppen telefonon beszélt, ezért csak mindent letettem elé és a többi vásárlóval foglalkoztam.
Időközben Mary is megérkezett és azonnal hátra ment a műhelybe.
–Ugye tudod, hogy aktuális egy kis csapatépítés! – szólt ki hozzám. Így hívtuk, ha munka tán elmentünk egy kicsit csajosan italozni.
–Mennyire aktuális? –kérdeztem vissza.
– Annyira, hogy remélem este nincsen programod.
Péntek este lévén teljesen szabad voltam, és őszintén lett is volna kedvem beülni valami kellemes hangulatú eldugott kis pubba.
–Irene?
–Akkor ezt egy határozott beleegyezésnek veszem - jött ki vigyorogva – Jaj, amúgy képzeld, megismerkedtem egy irtó jópofa fickóval.
–Jó neked! – dünnyögtem, közben hátra vittem a mosatlanokat.
– Esetleg véletlenül összefuthatnánk vele is.
– Ha randizni akarsz, akkor ahhoz mi nem kellünk - semmi kedvem nem lett volna figyelni, hogyan enyelegnek.
– Nem, úgy értem, hogy szívesen bemutatnám neked.
– Nekem? – álltam meg a mozdulatban és erősen kérdő kifejezést öltött arccal néztem rá.
– Hát, már elég idő telt el John óta. És... úgy láttam, hogy azért már te is tovább léptél.
– Ezt meg, hogy érted?
– Jaj, ne már! Nekem is van internetem. Attól, hogy nem számolsz be róla, hogy rocksztárokkal smacizol... még a neten fent van - rántotta meg a vállát, mintha nem is lenne különösebb jelentősége. Akkor még én sem gondoltam volna, hogy lenne, de azóta annyi minden történt és egy ideje már semmi. Nem keresett, én sem őt, illetve csak annyi volt, hogy jelezte, hogy a futamot külön nézzük mert nem ér rá. Egy kicsit csalódott voltam, de nem akartam túl sokat gondolni rá, vagy foglalkozni vele. Bár időnként azon kaptam magam, hogy így is ki kell űzzem a kósza gondolataim közül.
– Ezt inkább hagyjuk.
– Nem mondtam semmit, csak arra céloztam, hogy szerintem készen állsz a következő lépésre.
– Nem akarom, hogy randit szervezzetek nekem –mondtam olyan komolyra véve a szót, ami a helyzet súlyosságához kellően illett.
– Nem randi, csak négy barát együtt iszogat! – próbálkozott.
– Nem, Mary! Azért nem vagyok ennyire szánalmas. Randi oldalra nem akartok regisztrálni? De komolyan, úgy látod, hogy szükségem van segítségre a pasizáshoz?
– Nem a pasizáshoz, inkább a megfelelő partner kiválasztásához.
– Értem, és azt hiszed neked jobban menne?
– Csak ismerd meg. Nem kell egyből elkötelezned magad vele.
Megtámaszkodva néztem rá.
– Tudod, csak azt nem értem, hogy ha olyan jópofa a fickó, akkor miért nem te csapsz le rá? Ha jól tudom, neked sincs senkid.
–Rosszul tudod! – súgta nekem.
Nem tudtam felelni, mert a boltból hallottam, hogy hívnek.
–Szeretnék fizetni –álldogált indulásra készen a kedvenc vendégem.
– Rendben rögtön összeszámolom neked.
–Számolj hozzá még kettőt-kettőt ezekből is! – mutatott a rétesek felé.
– De, én csak vicceltem –néztem rá megszeppenve – Nem gondoltam komolyan, hogy...
–  Máskülönben, hogy tarthatnám meg a törzsvendég státuszomat? Ne aggódj, el fog fogyni!
–Rendben, ha biztosan szeretnéd – mondtam és becsomagoltam neki amit kért.
–Köszönöm szépen! –átvette, majd fizetett. Óriási borravalót hagyott most is, mint mindig.
–Kellemes hétvégét! – köszöntem el.
–Most már az lesz!
Miután elhagyta a boltot azon gondolkoztam, hogy mi lehet a foglalkozása, majd Mary zökkentett ki.
–Akkor nem bánnád, ha ő is jönne?
–De, nagyon is bánnám! – vágtam rá, azonnal.
Amikor azt hittem elég világosan fejeztem ki magam, és Mary felfogta  hogy nem kérek a kerítéséből, akkor óriásit tévedtem!
Kellemes estére készültem a lányokkal, erre ültem az asztalnál és a férfivel szemeztem  akit beszervezett, nekem. És még azt is be kellett látnom  hogy Mary nagyon belenyúlt.
Ismertem a férfit  nem is akárhogy, ugyanis a gimiben voltunk egy pár is.
Bryan cinkos mosollyal viszonozta a pillantásom. Még nekem is mosolyognom kellett, ezen az elképesztő helyzeten, ugyanis Marynek halvány fogalma sem volt róla, hogy ismerjük egymást.
Bemutatott minket egymásnak és azóta csacsogott, én meg azt fontolgattam eláruljuk‐e, magunk. Kellemes meglepetés volt találkozni vele, nagyon rég láttam utoljára. Ugyan a kapcsolatunknak fájón szakadt vége, de egyikőnk sem tehetett róla. Bryan szülei más államban kaptak munkát és el kellett költözniük. A távolság akkora volt, hogy két tini, egyszerűen nem tudta áthidalni.
Olyan volt most őt látni, mint egy ajándék. A fisfiúsan szép arca megférfiasodott és abból a jóképű srácból, mára egy hihetetlenül sármos pasas lett. Most is atléta alkat volt mint régen, látszott rajta, hogy még mindig sportol.
Mary szakadatlanul duruzsolt a fülünkbe, nagyon úgy tűnt, hogy zavarban van, mert amióta megláttuk egymást nem tudtuk elszakítani egymástól a pillantásunkat, és ezt nehezen kezelte úgy, hogy Irene késett, és ő egyedül maradt velünk. Bizonyára nem számított rá, hogy ennyire bejön a terve.
–Na, és Bryan – kezdtem bele megkönyörülve Maryn – Mi történt veled az elmúlt tíz évben?
Bryan végre elnevette magát és pont annyira vonzó volt most is, mint tíz éve amikor az egyik gimis bulin beleszerelmesedtem.
–Nem hiszem, el hogy pont veled sodort össze megint az élet! – hitetlenkedett, de a mosolya egy pillanatra sem lohadt le.
–Ugye? – kérdeztem izgatottan.
–Lehidalok... –szólt közbe Mary –Ti ismeritek egymást?
–Mi az hogy! Tíz éve együtt akartuk megváltani a világot! – jelentette ki nevetve és a csillogó szemeit le sem vette rólam. Én pedig élveztem ezt az ismerős érzést.
–Ezt hogy kell érteni? – kérdezte a megszeppent kollégám.
–Stephanie volt a gimis nagy szerelmem– mondta nyíltan.
Erre nem számítottam és egy kicsit zavarba is hozott vele. Mary meg letaglózva nézett hol egyikünkre, hol a másikónkra.
–Milyen rég volt már... – mosyogtam.
–És mintha csak tegnap lett volna– egészítette ki Bryan. –Sokat gondoltam rád az évek alatt hogy mi lehet veled. Aztán halottam, hogy New Yorkban élsz, és le is tettem róla, hogy még valaha látlak.
–Csak egy rövid ideig voltam ott. Aztán hazajöttem –de nem akartam belemenni a döntéseim okába.
–Veled mi volt? Én semmit sem hallottam rólad!
–Sok minden. Befejeztem a gimit, azután egyetemre jártam. Pár évig fotóztam, most pedig egy művészeti suliban tanítok.
–Tanár lettél? Komolyan? – kérdeztem nevetve– Jesszus, ha visszagondolok, hogy mennyit szidtad a tanárokat annak idején! És most te is? Ez az évszázad vicce!
–Hát, kösz! –nevetett ő is – örülök, hogy szinte könnyeket  csal a szemedbe a hivatásom.
–Nem akartalak megbántani – védekeztem gyorsan – csak...
–Nem, nem kell magyarázkodnod, értem! Azt hiszem, ezt hívják karmának. Mindennek oka van, annak is hogy ezt a pályát választottam.Volt pár jó tanárom, de azért szerettem volna tanítani, hogy én ne olyan legyek mint azok a pedagógusok akiket akkoriban szidtam. Talán annak is oka van  hogy újra találkoztunk.
–Gondolod? – kérdeztem a szemeibe nézve.
Mary egy idő után feladta, hogy lépést tartson velünk, mi meg annyira belemerültünk a nosztalgiába, hogy szinte fel sem tűnt, hogy ő is ott van. De csak magának köszönheti. Ő hozott össze újra minket. Amikor Irene megérkezett ez a felállás némileg megváltozott, de úgy tűnt sosem fogyunk ki a mesélni valóból. Késő éjjel volt már, amikor induláshoz készülődtünk. Még akkor is beszélgettünk és nevettünk, amíg a pub előtt vártam a taxira.
–Ezt megismételhetnénk – mondta – akár úgy is, hogy csak ketten vagyunk...
–Nem lenne rossz! Jó volt látni Bryan! Őszintén, nagyon örülök, hogy találkoztunk. 
–Én is Stephi – mondta szelíden elmosolyodva – itt a taxid! – mutatott az autóra, de én a kocsi helyett valami egészen mást szúrtam ki, az utca túloldalán. Egy szigorúan rám meredő szempárt. Scott nem volt egyedül, egy mérsékelten felöltözött modell derekát tartotta. A nő keze a mellkasát simogatta és azt hiszem ő is taxira várt. A fejemben peregtek a gondolatok, és nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, hogy mi következik most. Még Bryan üdítő és barátságos közelsége sem tudta enyhíteni azt a keserű érzést, amit ezzel kapcsolatban éreztem. Az autó leparkolt előttem és nem volt több időm Healey‐n merengeni. Bryan maga felé fordított, megölelt majd adott egy puszit az arcomra.
Kábán viszonoztam, és egy pillanatig próbáltam újra megtölteni a fejemet vele, de most elég nehezen ment.
–Szia Bryan! – azt hittem ő is érzékelte valamiképpen a hangulatomban beállt változást, mert a kék íriszei kissé elszürkültek.
– Szia! – búcsúzott és becsukta mögöttem a taxi ajtaját.
Tudtam, hogy nem kellene, de még vetettem egy pillantást a túlfelen lévő bár bejáratára. Scott ugyanúgy ott állt és még mindig engem nézett. Vettem egy nagy és riadt levegőt és visszafordultam menetirányba. 
Nem is értem miért érdekel egyáltalán Healey mivel mulatja az idejét. Vagy  hogy miért zavart, hogy egy nőt ölelgetett. Tudtam, hogy ilyen, tudtam, hogy igazából nem engem akar. Most még ez a feltételezés, kósza gondolat is olyan nevetségesen hangzott. Hogy Scott akar engem. Nem, az ő világát az ilyen modellek és az egy éjszakás kalandok töltik ki.
De itt van Bryan és még az is lehet  hogy nem véletlenül hozott össze minket a sors. Illetve a sors képében Mary.
Bármennyire is igyekeztem Bryanre gondolni, a lelkiszemeim előtt mindig Scott kócos sötét haja és majdnem ugyanolyan sötét pillantása jelent meg. Hasba rúgásként éltem meg amikor csak eszembe jutott.
Másnap már egy kicsit könyebb volt, már lazult bennem az a kellemetlen feszültség. Az a tény pedig, hogy ma minden percem a futamnak szentelhetem legalábbis a napom jelentős részét,  megnyugtatott, és egy kis menekülést biztosított a jelenből.
Reggel mostam és az olyan házimunkákat végeztem el, amikhez hétköznap nem volt kedvem.
Csörgött a telefonom és most izgatottan kaptam fel abban a reményben, hogy Bryan keres.
De nem üzenet jött méghozzá Scottól. Az idegesség ismét belém állt, de gyorsan tisztáztam magamban, akárhogy is, van egy közös projektünk. Ezért megnyitottam és miután elolvastam a sorokat csak magamban felnevettem.
Átjössz megnézni a versenyt?
A válaszomat talán túlságosan is indulatból írtam, mert elég tömör lett.
Nem.
Mivel nem érkezett rá válasz nem is foglalkoztam többet vele.
Pakolásztam és amikor már csak egy negyed óra volt hátra, kezdtem megrakni a z asztalt a futam idejére szánt nassolni valókkal.
Amikor kopogtatást hallottam az ütő is megállt bennem.
Lassan közelítettem meg az ajtót és a kilincsre téve a kezem, imádkoztam, hogy ne az álljon előtte, akire gondoltam.
–Mit csinálsz itt Healey? – néztem rá, ahogy zsebre vágott kézzel lazán, kócosan állt az ajtóm előtt.
–Most már csak Healey? –kérdezett vissza.
–Szeretnéd, hogy a teljes neveden szólítsalak esetleg tegyem hozzá, hogy művész úr?
Scott keserűen elvigyorodott, közben megingatta a fejét.
–Szóval?–néztem rá kérdően.
–Azt mondtad, hogy nem jössz, ezért itt vagyok.
Ezen én nevettem el magam, de úgy látszott, hogy tényleg nem viccelt.
–Ezt most buktad! –közöltem, hogy eszem ágában sincs beengedni a házba.
–Miért, nem vagy egyedül?– kérdezte azután végig mért –Bár gondolom, hogy a tegnapi fiúkádat nem ilyen szerkóban fogadod.
Egy rövid fehér trikó volt rajtam, meg egy rövidnadrág.Nem ez tényleg nem az a szerelés volt de nem is az amiben őt akartam fogadni. Össze kulcsoltam magam előtt a kezem, hogy a testemből kevesebbet lásson. Ő kihasználva, hogy elengedtem az ajtót, benyomta és a heves ellenkezésem ellenére beengedte magát.
–Nem mondtam, hogy bejöhetsz, sőt  azt mondtam, hogy ne gyere be!–estem neki.
–Nem mondtad – a nappaliba sétált és jól láthatóan felmérte a terepet, hogy tényleg egyedül vagyok-e.
–Bocs, de miért is törsz így rám? We
–Nem törtem rád, arról volt szó  hogy együtt nézzük a futamot.
–Basszus Scott, hetekkel ezelőtt! Megmondtam, hogy nem akarok találkozni veled!
–Ezt sem mondtad– nézett rám, engem meg nagyon idegesített.s
–Te tényleg nem érted a visszautasítást?
–De, de ez nem volt az.
Kezdett nagyon fárasztani.
–Oké, akkor most nagyon figyelj! Menj el, nem akarok veled lenni!– mondtam remélve, hogy ezzel tényleg elüldözhetem.
–Mi bajod van velem? A múltkor még éppen te mondtad, hogy jól érezted magad!
–Nem törhetsz rám mindig, éppen ahogy kedved tartja! Egyedül akarok lenni!
–Dehát a múltkor... – Scott dühös volt és látszott rajta, hogy ezt most nem érti. Konkretizálnom kellett, hogy leessen neki.
–Nem kellene a közös projekten kívül találkoznunk.
–Mi? Miért? –értetlenkedett, mintha nem ő lett volna előzőnap egy másik csajjal.
–Azért basszus, mert már így is túl sok értelmetlen dolog történt!
–Te most arra a csókra gondolsz? –vonta össze a szemöldökét –Azt te pont annyira élvezted,  ahogy én!
–Hülyeség volt belemenni!
–Én másképp látom – ellenkezett szakadatlan eltökélt határozottsággal.
–Miért? Mi értelme volt?
–Mi értelme kellett volna, hogy legyen egy csóknak? Nem elég, hogy élveztük?
–Nekem nem elég! –fakadtam ki –Nekem kell, hogy legyen értelme! Scott, mi rettenetesen különbözünk, és én ezeket a kavarásokat nem akarom!
–A tegnapi férfi az oka? Összejöttetek, vagy mi? –a hangja számonkérő és ingerült volt egyszerre. Az egész testtartásában volt valami fojtott feszültség.
–Nem, basszus, de tudod mit ? Akár lehetne az a nő is az oka, akivel te együtt voltál! Rohadtul nem értem, hogy még mit akarsz tőlem azok után, hogy olyan csajokat viszel haza! Hogy mi a fenét akarsz tőlem, ha másokkal fekszel le!– miután kimondtam, már megbántam, de akkor már nem volt mit tenni. Zakatoló mellkassal, dühtől vörösen álltam vele szembe. Scott keményen nézett vissza rám, és nem hagyott válasz nélkül se.
–Én, nem értelek téged! A múltkor te akartad, hogy maradjak! Te csókoltál meg engem! Nem akarsz együtt lenni velem, de az bassza a csőröd, ha más lefekszik velem? Mégis mi a fénét vársz tőlem?! – irtózatos keserű érzés volt hallani, hogy tényleg együtt volt mással. Nem kellett volna, hogy bántson,  mégis rossz érzés volt.
–Semmit sem várok tőled, csak nem akarom, hogy bárki játszom velem!
–Aha, persze! És akkor te mit csinálsz?
Scott egyre közelebb jött hozzám én meg ösztönösen elhátráltam, aztán a hátam egyszer csak a falnak ütődött és nem volt hova mennem. Nem lépett hátrébb, hanem sakkban tartott.
–Mindenért engem hibáztatsz, de te éppen ugyanúgy akarod!
–Ez nem igaz! –nevettem fel, hogy rám akarja erőltetni. Ő kezdte az egészet!
Scott úgy nevetett fel, mintha hazugságon kapna. A következő amire feleszméltem, hogy a falnak szorít, és olyan vadul csókol, hogy csak a testem felel, az agyam nem működik. A tenyerét érzem, ahogy a puszta bőrömet érinti és a felsőm alá siklik. A másik kezével az államat érintette, és a hajamba túrt. Gyengéd volt , de tudta hogy mit akar.
Az első pillanatban, vagy akkor amikor felfogtam, hogy mit csinálunk nagyon utáltam, de beindított és az agyam egyfolytában azt szajkózta, hogy miért ne? Hiszen annyira finom volt és annyira vonzott az a vad, szexi kisugárzása. A szívem hevesebben dobogott miatta, és én megint gyengének bizonyultam vele szemben. Végig cirókáltam a nyakát, ahol a fekete minták futottak és, majd elepedtem érte, hogy a hajába túrjak és még jobban összekócoljam. Elgyengített a férfias határozottsága. Scott még közelebb lépet és a lábát az enyémek közé tolta arra késztetve hogy szélesebb terpeszbe álljak. A combját nekem nyomta és ahogy éreztem ahogy hozzám ér, a saját vágyamat is érezni kezdtem. Az ujjai a hátamra futottak, majd a derekamra.A szája pedig egy pillanatra sem szakadt el az enyémtől.Csókoltuk egymást mintha az életünk múlna rajta. Hol a csípőjéhez vont, hogy érezzem az izgalmát, hol engedte, hogy eltávolodjak. Már a szemeimet is lehunytam és átadtam  magamat a bódító érzésnek. A homlokunk összeért, és apró gyengéd csókokat váltottunk. Olyanokat, amik jelentettek valamit. Aztán lassan, elváltunk és amikor kinyitottam a szemem, az ő sötét tekintetével találtam magam szembe. Még a kezei csípőmbe markoltak, és mindketten hevesen szívtuk magunkba az oxigént és egymás vágykeltő illatát.
–Te, nem akarod, mi? – kérdezte, de a hangja nem volt olyan gyengéd ahogy az előbb még a csókjai. – Rohadt nagy hazug vagy! – közölte, én meg akkor eszméltem rá, hogy közben helyet cseréltünk és ő dőlt most a falnak nem én. Senki nem volt már aki sakkban tartson –Én meg azt nem értem, mi a fasz értelme van annak, hogy áltatod magad?! – mondta dühösen, majd ellépett oldalra, kikerülve engem. Meg sem állt az ajtóig, ott egy pillanatra megtorpant, de nem fordult vissza felém. Én meg csak néztem, ahogy végül kilépett rajta, és erősen bevágta maga mögött. Hallgattam, ahogy a tévében már javában folyt a közvetítés, de most nem amiatt voltam teljesen feldúlt, hogy lemaradtam a rajtról.