Why exactly her?- BEFEJEZETT

chapter eighteen

Másnap a csengő hangjára ébredtem. Úgy másfél- két órát ha tudtam az éjszaka aludni de még azt se garantálom. Felkaptam magamra egy köntöst és lesiettem az ajtóhoz. Meg se nézve, hogy ki az nyitottam ki az ajtót.

- Szia Tessa!- mosolyog Dante, a szaktársam az egyetemről.

- Szia Dante!- mosolygok rá zavartan mivel egy szál köntösben állok előtte.

- Tudod ma csináljuk a beadandónkat. Rémlik?- emeli fel a jegyzeteit.

- Basszus! Ezer bocsánat elfelejtettem! Gyere be!- engedem be magam mellett- Mindjárt jövök csak felöltözöm és kezdhetjük- mondom neki, majd válaszát meg se várva indultam fel az emeletre. Egy melegítő nadrágban és egy pólóban álltam a szekrényem előtt. Hideg van ahhoz, hogy pólóban legyek ezért kéne valami pulcsi, amikor a kezembe akadt Charles egyik pulcsiját. Akarva, akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe és hiába az lett volna a helyes, hogy kidobjam vagy vissza tegyem a szekrénybe....nem, nem én felvettem a sárga pulóvert ami kb. a térdemig ért. Lesiettem a földszintre és bementem a nappaliba ahol Dante az egyik füzetébe írt valamit.

- Kezdhetjük?- ülök le mellé a földre.

- Persze- mosolyog rám.

- A barátod mikor jön?- kérdezi egy fél óra elteltével..

- Dehát nekem nincs is...

- A pulcsid- bök a fejével a ruhadarab felé.

- Hát öhmm- tetőtől talpig vörösbe borultam. Milyen gáz lenne már ha azt mondanám, hogy tudod a volt barátom tegnap írt egy levelet miszerint legyek boldog nélküle meg minden és nem mertem megmondani neki, hogy nem tudok rá haragudni és még mindig szeretem?

- Kitalálom szakítás utáni depresszió- sóhajt fel mire én keservesen felnevettem.

- Akkor tudod mit!- csapja össze a jegyzeteit- most szépen elmegyünk egy fagyizóba és édességekkel fogjuk magunkat tele tömni- áll fel és engem is magával húzott.

- Jó de a beadandó...

- Majd máskor megcsináljuk most depressziózni fogunk- nevettünk fel mindketten.

- Jó de te mondtad!

Egy közeli kis fagyizóba ültünk be és vettünk egy- egy kelyhet. Nagyon jó fej volt Dante ami kicsit meglepett. Ami pedig mégjobban, hogy megnyílt nekem. Elmondta, hogy ő a fiúkhoz vonzódik szóval ne értsem félre a gesztusait mint például ha megölel vagy hasonlók. Természetesen nem ítéltem el miatta.

Olyan másfél órája beszélgethetünk amikor kivágódott a bolt ajtaja és Charles rontott be rajta, majd egyenesen felénk igyekezett. Szó nélkül elkapta a kezemet és az ajtó felé kezdett el rángatni amikor én elhúztam a csuklómat.

- Charles Marc Hervé Percival Leclerc! Mégis mit képzelsz te magadról?- ripakodok rá az üzlet közepén.

- Még, hogy én mit képzelek? Te vagy itt egy vad idegennel egy fagyizóban úgy, hogy te az enyém vagy!

- Még, hogy a tiéd? Be vagy baszva?Már megbocsájts! 1. nem vagyunk együtt már vagy egy éve! 2. nem egy tárgy vagyok, hogy te birtokolj engem és 3. ő nem egy vad idegen hanem Dante a szaktársam az egyetemről!- emelem fel a hangomat.

- Persze csak szaktársad- forgatja meg a szemeit. Elszakadt a cérna indulatosan kihúztam az épületből és kint folytattuk a veszekedésünket.

- Charles ezt te nem érted!- rázom meg a fejemet.

- Ó dehogy nem! Amíg én utánad "sírtam" te szépen össze jöttél egy másik fiúval!

- Leclerc az isten szerelmére! Nem vagyunk együtt sőt nem is leszünk!- fogom be a száját de ő megnyalta a tenyeremet mire én fintorogva elhúztam azt- Dante meleg- halkultam el ő pedig csak egy "ó" betűt formált a szájával.

- Soha nem tudtam volna ilyen gyorsan túl lenni rajtad főleg a leveled miatt!- csapom meg a mellkasát.

- Akkor ezért van rajtad a pulcsim?- vigyorodik el én pedig lenéztem magamra és ekkor tudatosult bennem, hogy elfelejtettem átcserélni. Arcom lángba borult ami miatt a fiú mosolya ha lehet még szélesebb lett.

- Nem! Vagyis de....- bámulom a cipőm orrát.

- Charles!- szólalok meg egy kis csend után és felnéztem a szemeibe- Miattam kezdtél el újra inni?- teszem fel azt a kérdést ami egyszerűen nem hagy nyugodni. Arcán egy árny suhant át de végül megszólalt.

- Igen- suttogja még mindig tartva a szemkontaktust- miattad kezdtem el azt amit egyszer régen a mi jövőnk érdekében fejeztem be- szemei már csillogtak ennek láttán a sajátjaimmat is könnyek kezdték égetni.

- Annyira sajnálom csak a levél, Charlotte meg a cikkek- kezdenek el potyogni a könnyeim. Amióta szorosabb lett a kapcsolatunk sokkal érzékenyebb lettem.

- Hé, hé ne sírj kérlek- ölel magához és ez volt az a pillanat amikor rájöttem mennyire is szükségem van rá és, hogy mennyire is hiányzott Ő.

Ezt az idilli pillanatot a fiú telefon csörgése zavarta meg. A kijelzőn Charlotte neve volt egy szívecskével. Szinte azonnal elengedtem a fiút és amilyen gyorsan csak tudtam vissza futottam Dante- hoz.

- Menjünk el innen most!- húzom fel a fiút az addigi helyéről. Miután kifizettük a fagylaltot Dantet magam után húzva siettem ki a parkolóba ahol megpillantottam Charlest. Szemei pirosak voltak a sírástól de van aki megvígasztalja szóval fusson csak vissza hozzá. Már ültem volna be az autóba amikor utánam sietett.

- Tess kérlek várj!- kiáltja- Ez nem az aminek látszik! Kérlek hinned kell nekem! Nem írtam át a nevét a telefonomban! Ennyi az egész!

- Charles! Még is hányszor akarod még ezt eljátszani velem? Hányszor? Mondd meg! Mert már elegem van ebből az egész drámából! Sok, túl sok! Elegem van belőled, hogy játszol az érzéseimmel! Elegem van abból, hogy írtál egy levelet miszerint kettőnk között mindennek vége aztán másnap megjelensz aztán megvádolsz, hogy össze jöttem egy másik fiúval a ráadás pedig, hogy mindeközben neked volt és még mindig van, barátnőd aki nem Én vagyok!- kiabálom.

- Tess kérlek! Lottie még mindig nem a barátnőm sőt nem is lesz! Mert nekem csak Te kellesz! Szeretlek!- suttogja megtörten.

- Ezt ne nekem mondd hanem a barátnődnek! Neki sírj, ne nekem!- potyognak a könnyeim- Hagyj engem békén, örökre! Ne keress, ne hívj, ne üzenj. Ne akarj semmit se tudni rólam! Azt kívánom, hogy bár csak sohasem ismertelek volna meg! Azt, hogy eltűnj az életemből és soha többé ne találkozzunk! Érted? Soha!

- Tessa ne tedd ezt velem, velünk! Nekünk együtt kell lennünk!- csordult ki egy könnycsepp a szeméből.

- Valahol a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy ez nem tarthat örökké, ahogy szerintem te is- nézek a szemébe- tudom, hogy eleinte fájdalmas lesz napokig tarthat, talán még tovább... de aztán egy nap felébredsz, és ez a szomorúság kezd fakulni míg végül csak távoli emlék leszünk. Ég veled Charles!- mondom neki zokogva és beültem az autóba.

Ne öljetek meg kérleeeek!
Amúgy, hogy tetszik?