Advent a Pál utcában 2022

14. Kabát, Kávé - BokÁts

Boka félrehúzta a függönyt, és elszörnyedve látta, hogy az új lakó még mindig a havat lapátolja. Reggel arra ébredtek, hogy a várost vékony rétegben borítja a hó, és mikor elindult dolgozni, még mindig szállingózott. Már akkor találkozott a sráccal, aki éppen a bejárati ajtó előtti részt söpörte. Az intenzív havazás délután kettő körül érkezett meg, és még akkor is tartott, amikor Boka hazaért. Akkor a srác éppen a járdáról lapátolta el a havat.

Boka otthon tett-vett egy kicsit, aztán megnézett két részt az aktuális sorozatából, és úgy döntött, a folytatáshoz kell egy kis kávé vagy forrócsoki. Ennek az elkészítése közben látta meg, hogy a srác már megint (vagy talán még mindig) kint van az utcán. Lehetetlen küldetésnek tűnt megtisztítani a járdát és a közlekedőt, mert mire elért az egyik végére, addigra a másikon megint állt a hó.

A társasházban mindig felosztották, hogy ki felel a közlekedők rendbetételéért. Szegény srác, épphogy csak ideköltözött és pont kifogta az évszázad havazását.

Elnézte az új lakójukat, aki piros, ujjatlan kesztyűt és ugyanolyan színű sapkát viselt, meg egy nagyon vékonynak kinéző kabátot. Boka a másodikon lakott, de ilyen távolságból is jól látta, hogy a srác remeg.

Bedobott egy kapszulát a kávégépbe, alászerencsétlenkedte az utazós termoszát, lefőzött egy hosszú kávét, egy bögrében pedig tejet melegített . Előtúrta a szekrényből azt a télikabátot, amit a nagyszülei vettek neki tavaly karácsonyra. Azért nem hordta, mert két számmal nagyobb volt a méreténél, és szinte elveszett benne. Felöltözött és lement.

Minden bizonnyal röhejesen nézhetett ki az egyik kezében egy kabáttal, a másikban két bögrével, a kabátja zsebéből kikandikáló cukortartóval, de nem bírta tovább nézni, hogy szegény srác halálra fagy. Biztosra vette, hogy a gondnok ezerszer elmondta neki, hogy ez egy rendes lakóközösség, szabályok vannak, amik mindenkire érvényesek. Boka is ezerszer meghallgatta, hogy itt nem lehet bulikat tartani. Csak mert huszonéves volt, egyből azt feltételezték róla, hogy technót fog bömböltetni. Erről a srácról meg biztos valami mást, mert egy leheletnyivel sötétebb volt a bőre.

– Ő, izé, szia! – köszönt rá Boka. Akkor jött rá, hogy még egy szót se beszéltek egymással. – Vagy jó estét!

– Jó lesz a szia – nézett rá a srác. Végre volt lehetősége rendesebben megnézni, mert eddig mindig csak egy pillanatra látta. Fekete haja és barna szeme volt, amihez tökéletesen passzolt a piros sapka meg sál. Nagyjából vele egyidősnek tűnt, és nagyon jóképű volt.

– Én... – Boka vette egy mély levegőt. Az előbbi megállapítás következményeképpen elájultak a kommunikációért felelős sejtek az agyában. – Hoztam neked kávét meg egy kabátot.

A srác nagyokat pislogva bámult rá.

– Mert hideg van – tette hozzá Boka magyarázatképpen. – Mert fázol. Vagyis gondolom, hogy fázol. Én fáznék.

A srác elnevette magát.

– Ja, tényleg fázom.

– Akkor kabát? Kávé? – emelte fel Boka a kezeit.

– A kávét elfogadom. Köszi!

– Ebben egy hosszú fekete van – nyújtotta oda a termoszt. – Ebben meg a forró tej. A jobb zsebemben találsz cukrot, a balban meg egy kanalat.

Boka úgy forgott jobbra-balra, mint egy kínáló tálca, és hadart, amit rendszerint akkor csinált, ha ideges volt.

– De felkészültél! – nevetett fel a srác. – Két lábon járó kávéautomata. A pénzt melyik zsebedbe kell rakni?

A srác beleöntötte a tejet a termoszba, de a cukorra és a kanálra nem volt szüksége. Nagyot kortyolt a forró italból, aztán elégedetten felsóhajtott.

– Ah! De jó meleg! Ez igazán kedves tőled. Köszönöm... Nem tudom a neved.

– Boka.

– Csukló.

– Tessék? – nézett rá Boka döbbenten.

– Gondoltam, én is mondok egy testrészt – rántotta meg a srác a vállát –, hogy ne érezd magad kellemetlenül, amiért félremondtad a neved.

– Nem mondtam félre.

– Mi van? Bokának hívnak? Ki az az aberrált... – morogta az orra alatt, aztán hangosabban folytatta. – A szüleid olyan batikolt trapézgatyás hippik voltak, hogy ilyen nevet adtak neked?

– Nem – nevetett fel Boka. – Jánosnak hívnak. A vezetéknevem a Boka, de ezt használom becenévnek is. Legalábbis a barátaim így hívnak. – Boka kézfogásra nyújtotta a kezét. – És téged hogy hívnak?

– Áts Feri – felelte.

– Kőműves Aladár – mondta Boka nevetve.

Áts Ferinek kellett egy pillanat, hogy leessen a poén, de aztán hangosan felröhögött.

– Oké – törölte le Feri a nevetéstől kibuggyant könnyeit. – Ezt megérdemeltem, és mielőtt megkérdeznéd, apám nem ács, és én sem vagyok az.

Feri hatalmas kortyokkal viszonylag rövid idő alatt eltüntette a kávét.

– Szerintem eleget lapátoltál mára – mondta Boka, ahogy végignézett az utcán. – Amíg nem áll el, addig úgyse fogsz tudni érdemi eredményt elérni. Feleslegesen kínzod magad.

– Tudom – sóhajtott Feri. – De a gondnoktól vagy százszor meghallgattam, hogy ez itt nem a gettó és asszimilálódni kell.

– Pff! Ne foglalkozz vele. Minden új lakóval ezt csinálja. Én hetekig azt hallgattam, hogy nehogy házibulit merjek csinálni. Hát úgy nézek én ki, mint valami partihulligán?

– Nem tudom, Boka János – mérte Feri végig somolyogva, és mintha egy kis sóvárgás is lett volna a tekintetében. – Egy egész kávézót hordasz a zsebedben. Azért ez elég durva!

Boka felnevetett.

Feri végül úgy döntött, hogy azt a kis szakaszt még megcsinálja, ami hátra van, aztán aznapra befejezi. Még egyszer megköszönte a kávét, de a kabátot nem fogadta el, mert ránézésre neki is nagy volt, és csak akadályozta volna. Boka elköszönt és visszament a lakásába, közben pedig próbált nem arra gondolni, hogy Feri hogyan nézett rá. Vajon nagyon rámenősnek tűnne, ha áthívná vacsorázni?

Szerencsére nem kellett sokáig ezen agyalnia, mert Feri pár órával később bekopogott hozzá, hogy elhívja kávézni.