Advent a Pál utcában 2022

16. Az igazi család 2/2 - Cselnakos

Csele bolognai spagettije nem állt másból, mint tésztából, bolti bolognai szószból és reszelt sajtból, de mégis mennyei volt. Vacsora közben nem beszélgettek, mert általában akkor dobják fel az emberek a „Mi van veled mostanság?" típusú kérdést, és erről Csónakos nem tudna túl vidám dolgokat mesélni. Csele viszont igazán megoszthatná vele, hogyan alakult az élete Bécsben, mivel foglalkozik, meg hogy milyen körülmények között szerezte azt a heget a homlokára. De Csele hallgatott, lassan csavarta a tésztát a villájára és többnyire a tányérját bámulta.

Miután megvacsoráztak, átültek a kanapéra. Csele nem egészen harminc másodpercig ült beszélgetéshez ideális távolságra Csónakostól, aztán közelebb húzódott hozzá, először csak átkarolta, aztán már úgy bújt hozzá, mint egy szeretethiányos macska. Csónakos ölelte, és nem akart a másnapra gondolni. Csele megremegett a karjai között.

– Sírsz? – kérdezte Csónakos. – Jaj, Csabika, ne sírj. Majd megoldom.

– Fogd már be! – szipogott Csele. – Tudod te, milyen szörnyű volt megtudni Bokától, hogy jóformán hajléktalan lettél, de közben meg azt hajtogatod, hogy minden tuti, megoldom? Nem hiszem el, hogy hagytad idáig fajulni a dolgokat. Tudtad nagyon jól, hogy kisiskolás korunk óta mindig segítettünk egymásnak.

– Igen, de mindig én voltam, aki segített – sóhajtott Csónakos. – Nem akartam terhetekre lenni.

– Úgy szeretnélek orrba vágni! – Csele erőtlenül beleütött Csónakos vállába

– Mit történt a homlokoddal? – Csónakos finoman arrébb söpörte a hegre rálógó tincseket, aztán megpuszilta.

– Valaki belehajtott a kávézóba, ahol ültem, és valami szétvágta. A nagy káoszban nem tudták megállapítani, hogy mi lehetett az. Azt mondják, majd még halványulni fog.

Csónakos újabb puszikat adott a hegre, az elejétől a végéig. Csele minden egyes puszinál felsóhajtott, aztán felnézett.

Összeért az orruk, annyira közel voltak egymáshoz. Először Csele csak finoman megpuszilta a száját, aztán még egyszer és még egyszer.

– Nem szabadna ezt csinálnunk – suttogta Csónakos lehunyt szemmel. – Nagyon fog fájni, amikor visszamész Bécsbe.

– Haza akarok költözni.

– Miért? Hogy rendbe hozd az életem?

– Nem. – Csele két tenyere közé fogta Csónakos arcát, és addig nem folytatta, amíg Csónakos rá nem nézett. – Veled szeretnék lenni. Előtte is sokat gondoltam rád, de mióta Boka felhívott, nem tudlak kiverni a fejemből, és rájöttem, hogy az a kamaszkori szerelem mégsem múlt el.

– Te annak a délutánnak az emlékébe vagy szerelmes, Csele, nem belém. Mert én már nem az az ember vagyok, aki akkor voltam.

– De lehetnél – hajolt Csele közelebb, és az alsó ajkával végigsimította Csónakos száját. – Ha hagyod, hogy segítsünk, akkor lehetnél. Kérlek, Andris.

A következő csók már egyáltalán nem volt ártatlan, és Csónakos sem tiltakozott. Akkor sem, amikor Csele áthúzta a fején a pólót, amikor az ölébe mászott és hozzásimult, amikor a fülébe suttogta, hogy az övé akar lenni örökre. Hagyta, hogy magával ragadja a vágy, és Csele szenvedélyes csókjai.

Csónakos gyakran álmodott arról a délutánról. A hóval borított Vajdahunyad váráról, Csele önfeledt nevetéséről, ami kárpótolta azért, hogy előtte két percenként ült seggre a jégen. Arról a beugróról, ami elrejtette őket a világ elől, ahol Csele felnézett rá, és mindketten tudták, hogy meg fogják tenni. Az első pillanatról, amikor épphogy csak összeért az ajkuk, de még mindig vigyorogtak, és képtelenek voltak abbahagyni.