𝐖𝐚𝐧𝐠 /Taekook/ [ SZÜNETEL:( ]

~𝟸. 𝙺ö𝚝𝚎𝚝, 𝟷. 𝙿𝚊𝚛𝚊𝚐𝚛𝚊𝚏𝚞𝚜~

Vicces dolog felnőni, mert váratlanul tör rá az emberre, egyszer csak azon kapod magad, hogy egy másik ember vagy.

Ahhoz, hogy jól legyünk felnőttként, fontos elfogadnunk, hogy elsősorban a saját felelősségünket nézzük. Akkor rájöhetünk arra, hogy az érzéseink korábban is jelezték már nekünk, hogy nem mondunk igazat önmagunknak. Ha megértjük, hogy ezért mi vagyunk a felelősek, nem a világ, nem a szomszéd, nem az anyánk, nem az apánk, hanem mi, abban a pillanatban megszületik a megoldás is.

Üres tekintettel pislogok magam elé, a fehér plafonra, mely igen halványan látszódik a gyér fénynek köszönhetően. Kezeimet összefonva pihentetem a hasamon, majd fejemet oldalra fordítom, ahol természetesen Jennie szuszog. Nagyot sóhajtok, majd úgy döntök, hogy végül felkelek a kényelmet nyujtó ágyból.

Még elég korán van, hisz a Palotában is csend honol. Miután megmosakodtam, úgy gondoltam elmegyek kicsit sétálgatni a faluba.

Már két hónap eltelt az esküvő óta, és az igazat megvallva, már nem érzem magam annyira boldognak, mint az elején. Monoton az összes napom, való igaz, Jennel remekül megvagyunk, a véleményem nem változott róla, miszerint egy odaadó, önzetlen és jószívű lány, de ez ennyiben ki is merül a kapcsolatunk terén.

Olyan, mintha csak lebegnénk egymás mellett.

Eleinte úgy éreztem, hogy Jennie az a leány lehet számomra, aki mellett önmagam lehetek, aki annyira bohókás mint én, s legalább annyira szabályszegő is. Az elején minden így is volt, remekül szórakoztunk, de az esküvő után, mintha kitörött volna a lovaskocsink kereke, amely a közös életünket vezető úton ügetett.

Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy egyszer eljön majd ez az idő, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. A szerelmes pároknál is kiéghet a láng egy nap, de tudomásom szerint ahhoz több együtt töltött szép és szerelmes év szükséges, nem pedig pár hónap.

A mi esetünkben talán azért érezhetem ezt ennyire sivárnak, mert nem ismerjük egymást oly' régóta, s így nehezebb közös pontokat találnunk egymás között.

Vagy szimplán nem vagyunk egymásba szerelmesek.

Legalábbis én így érzem ezt magammal kapcsolatban.

Nem szeretem az unalmas életet. Én a kalandot, a vidámságot szeretem. Ma töltöm a huszonegyet, s máris egy férj vagyok, akinek hamarosan irányítania kell egy egész népet.

Még fiatal vagyok, élni szeretnék, szabad lenni, de az élet úgy hozta, hogy ez nekem nem adattatik meg. Nem azt mondom, egy nap nem szeretnék trónra kerülni, de úgy vélem még ráér, hisz apám a korához képest még fiatal, s jobb lenne, ha egy ideig még Ő irányítana. Ehhez a feladathoz még esetlennek tartom magam.

A nap felkelőben van, s mivel az ősz is beköszöntött, az idő is elég hűvös, de még nem kellemetlen.

Orrom elé se nézek, csak a nevemet hallom meg a közelemben, erre pedig felkapom a fejem.

-Hát te mit csinálsz itt kinn ilyen korán?-Namjoon érdeklődve néz rám, teli kosárral a kezében.

-Kiszellőztetem a fejem.-válaszolok tömören, Ő pedig közelebb sétál hozzám.

-Miért lógatod az orrod? Baj van?

Meg rántom a vállam válaszképp, Joon pedig felsóhajt, majd elindul valamerre, maga után intve.

-Mesélj kérlek!

Egy sóhaj után levágódom egy padra, ami annak a folyónak a közelében van, melynél mindig ücsörögni és elmélkedni szoktam.

-Öregnek érzem magam.

-Ezt mégis hogy érted?-egy halknevetés hallat, majd összevonja szemöldökeit, s komoly arccal néz rám, az enyém láttán.

-Huszonegy évesen, egy feleség mellett, irányítani egy egész népet, hatalmas felelősség, s erre én nem állok még készen. Mióta Jennievel összeházasodtunk, minden olyan monotonnak tűnik. Nincs közös vonásunk. Az elején még úgy éreztem, hogy ez működhet, de az az igazság, hogy már jól sem érzem magam vele. Úgy érzem, hogy Jennie azért volt velem olyan, amilyen, az esküvő előtt, hogy elfogadjam. Bár remélem csak tévedek, viszont ha ez így lenne, akkor miért nem viselkedik úgy velem, ahogy akkor?

Namjoon némán bólogatva emészti fel gondolataimat, aztán ismét rám néz.

-Nem fogok neked hazudni Jungkook, de szerintem mindketten egyetérthetünk abban, hogy ez korántsem a szerelemről szólt, tehát sejthetted, hogy ez hosszútávon nem biztos, hogy működni fog, bár minden kapcsolatban vannak megpróbáltatások. Talán csak időt kéne hagynod neki, hogy kiteljesedjen. Neki is új ez a helyzet.

Miután végiggondoltam Namjoon tanácsát, bólintottam, majd felkeltem ültömből. Érdeklődve tekint rám, én pedig a folyót kémlelem.

-Legyen igazad, de nekem is véges a türelmem.-ezzel magára hagyom, majd feldúltan indulok útnak valamerre.

-Én elhiszem, hogy jót akar nekem, és a családnak is, de ha nem érzem jól magam vele!?-idegesen morgolódom magamban, s közben azt sem tudom merre megyek.

-Kivel nem érzed jól magad?-az ismerős hangra felkapom a fejem, s ijedten nézek körbe, szemem pedig kissé meglepetten nyílik tágra, mikor észre veszem, hogy ahhoz a tóhoz keveredtem ismételten öntudatlanul, melyet a Herceg mutatott meg nekem.

Furcsa, hogy mindig ide tévedek magamtól.

Rá nézek a fiúra, s csak egy szót tudtam kibökni magamból.

-Taehyung?

~~~~~~~~~~~~
Sziasztoook!💜
Sokkal előbb megírtam az új részt, mint azt saját magam gondoltam volna😳.

Az eddigi részeket kijavítottam, ugyanis bőven volt benne hiba, s van amihez még írtam is egy kicsit, bár annyira nem fontosak, hogy esetleg újra kellene olvasni miatta, hisz lesz arról szó amit át kellett, hogy írjak.

Remélem érthetően fogalmaztam😂.

Miközben javítottam, kiírtam magamnak fontosabb dolgokat, melyek visszatérőek lesznek az új évadban, hisz fontosnak tartom, szóval az ötletekből egyenlőre még nem fogytam ki, és lehet, hogy a részek is sűrűn fognak érkezni, bár ezt nem garantálom.

Remélem az új kötet is elnyeri tetszését🫶🏻. Kitartást mindenkinek ehhez a 3 sulis naphoz!💜