𝐖𝐚𝐧𝐠 /Taekook/ [ SZÜNETEL:( ]

~𝟸. 𝙺ö𝚝𝚎𝚝, 𝟼. 𝙿𝚊𝚛𝚊𝚐𝚛𝚊𝚏𝚞𝚜~

Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.

-Merre jártál Kook?-Jennie félig betakarózva, az ágytámlának dőlve figyelt. Ezt a jelenetet is csak azért láttam meg, mert a hold fénye szépen bevilágítja a szoba szegleteit.

Az ereimben meghűlt a vér egy pillanatra, majd egy olyan választ adtam neki, amit egyébként tényleg igaz is szokott lenni, és ez most is nagyjából így történt. A részleteket nem kell különösebben tudnia.

-Sétáltam.-becsuktam az ajtót, majd a szekrényemhez baktattam, hogy kivegyem a pizsamámat. -Ha sokat agyalok séta közben, képes vagyok elmászkálni bármerre, ezért értem haza ilyen későn.-nem nézek rá, a ruhámat kémlelem, de miután nem felel, végül hátrafordulok.

Eltöprengve néz maga elé, majd bólint.

-És min agyaltál, ha szabad tudnom?

-Amin mindig.-jelentem ki a féligazságot. Ha valamit elhallgatok, az nem hazugság, végtére is, válaszolok a kérdéseire.-Nem akarom átvenni a királyságot.-felsóhajtok, az ő szemeiben pedig egy kis sajnálatot vélek felfedezni.

-Tudom, hogy ez hatalmas felelősséggel jár, de még erre van bőven időd felkészülni, hisz édesapád szerencsére remekül van. Neked is tudnod kell a legfontosabbakat, hogy teljesen fejben legyél ha eljön a te időd. Én pedig a segítségedre leszek, ha arrakerül a sor.-mondata végére halványan elmosolyodik, én pedig lassan bólintok.

-Köszönöm.-bökök ki ennyit.-El megyek mosakodni.

-Rendben. Mire végzel. lehet. hogy már aludni fogok. Eddig nem tudtam, mert aggódtam érted, de tudom, hogy most már minden rendben van.-mosolya kiszélesedik, nekem pedig összeszorul a szívem.

-Nem kell aggódnod értem, de azért köszönöm, hogy így érzel.-mosolygok rá, kissé hamiskásan, mire bólint, én pedig kilépek a szobából.

Miután becsuktam az ajtót, halkan nekidőltem, és felsóhajtottam. Legszívesebben levetném magam egy szikláról, amiért nem vagyok hűséges Jenniehez, a feleségemhez. De sajnos nem szeretem úgy, ahogy illene. Azt hiszem, már régóta másé a szívem, és ezen egy nő sem fog tudni változtatni. Csak azt sajnálom a legjobban, hogy a férfi akit szeretek, az történetesen a feleségem rokona. Mégha nem is a valódi testvére, akkor is vérszerint kötődnek egymáshoz, és ez egyáltalán nem lenne helyes, mégha a másik fél is hölgy lenne, de ami a legproblémásabb, hogy az egész már attól akasztófa, hogy Taehyung nem leány.

Miért ilyen nehéz az életem?

Annyival könnyebb lenne minden, ha nem lenné ilyen makacs. Ha behódolnék a szüleimnek. szabálykövető lennék, és elvenném azut a hölgyet akik ők választanak ki nekem már a legelején. Nem! Nekem meg kell szöknöm, válogatok a hercegnők között és mikor megis tetszik valaki, később rá kell jönnöm, hogy történetes a saját nemem vonz. Ha Taehyung nem lenne a rokona, talán még könnyebb volna. Vagy talán meg se kellett volna ismernem, s akkor még mindig egyedül tengetném a napjaimat.

Bolond vagyok! Ha Taehyung nem lenne, ha nem ismertem volna meg, akkor már a tízezredik lányt küldeném el, vagy anyámék kényszerítettek volna már régesrég valaki kezének megkérésére, s boldogtalanul, talán még szemtelenebben is élnék a vár falai között. Ha Ő nem lenne, nem jöttem volna rá kiis vagyok valójában.

Csak köszönhetek neki. Végtére is, Taehyung semmiről nem tehet, hisz én voltam az, aki a barlangban is kezdeményezett. Ő csak a dolgát végezte, s kedves, megértő volt velem. Semmi rosszat nem tett ami miatt haragudnom kellene rá. Itt csak én lehetek a hibás, márha ezt hibának lehet nevezni.

Ez nem tartozik az emberi norma közé, szerintem igen kevés számban létezhetnek olyan emberek a környezetünkben, akik ugyan olyanok lehetnek mint én, s ha vannak is, biztos vagyok benne, hogy titokban tartják.

Talán még bujkálnak is.

Ennek mindenféleképpen utána kell járnom!

Ezzel az elhatározással indulok el a fürdő felé, hogy hamar megmosakodjak, s befeküdjek az ágyba, hogy aztán én is aludhassak, hisz már nagyon későre járhat, fáradt is vagyok, holnap pedig szeretnék nagyon korán felkelni.

Mire visszaértem, szerencsére a Hercegnő már mélyen szuszogott, ezért megpróbáltam minél hangtalanabbúl az ágyhoz osonni, nehogy felébresszem.

Reggel sikerült Jennie előtt felébrednem.
Kinézek az ablakon, s mosolyogva veszem tudomásul, hogy elég korán van még, hisz a nap még csak most bújik elő.

Miután felöltöztem, leosontam a lépcsőn, majd ki az ajtón, és a falú felé vettem az irányt. Pontosabban a könyvtárba igyekeztem, hogy minél több információt tudjak meg a másságról.

Amint megérkeztem, kutatni kezdtem. Szerencsére még nincsenek sokan, s az emberek sem ismernek fel, mivel igyekeztem minél jobban bele olvadni a környezetbe.

Ujjamat végig húztam az egyik, kissé poros polcon, majd a következőn, és az azutánin is, de nem találtam olyat, ami nekem kellene. Már kezdtem beletörődni a sikertelenségbe, mikor is az egyik eldugott sarokban megpillantottam egy fekete könyvet, melyet arany betűk díszítettek.

"Önmagam.."

Meglepődve szuggeráltam, hisz a könyvek nem olyan rég épültek be a köztudatba, mostanság a papírtekercset még mindig jobban preferálják, de ez a könyv sokkal modernebbnek tűnik a többihez képest. Az ember pedig azt hinné, hogy ezt a másságot már jóval korábban felfedezte valaki. Talán egy névtelen író lehet köztünk, aki leírja a gondolatait, s az érzéseit? Vagy valamiféle tudományra alapoznak?

Mindenesetre érdeklődve veszem ki a könyvet a dobozból, majd leveszek egy másikat is a polcról, s leülök az egyik eldugottabb asztalhoz.

Minél nyitottabb az elménk, minél jobban elfogadjuk az embereket úgy, ahogy vannak, és szakítunk a sztereotípiákkal, annál jobb lesz a társadalmunk.