Vérvonal - Egy Star Wars - Kylo Ren fanfiction

II/3.

Az első alkalom a pszichológussal tök jól ment. Ő kérdezett, én válaszoltam. Nem volt semmi különös, azt kivéve, hogy a kérdések nagy része főleg Poe-val volt kapcsolatos. Miután befejeztük, annyit mondott, hogy legközelebb két nap múlva szeretne látni, valószínűleg utoljára. Kezdtem reménykedni, hogy ez így is lesz, mivel már kezdett elegem lenni a folyamatos " Jól vagy?"; vagy " Biztos minden rendben?" kérdésekből, bár azok főleg Kylo Rentől hangzottak el. Kezdett már elegem lenni abból, hogy bármit csinálok, ha nagyobb levegőt veszek is aggódni kezd. Visszaértem a szobánkba, és lefeküdtem az ágyamra. Még nem nagyon sikerült pihennem az új ágyban, de most túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy ébren maradjak, így magamra húztam a paplanom, és lassan álomba szenderültem.
***
- Poe! Ne! Itt vagyok! - szedtem ki megint Poe félig már élettelen testét a siklóból.
- Leah...- mosolygott rám.
- Itt vagyok, maradj velem, nemsokára jön a segítség! - kérleltem, könyörögtem neki.
- Nem fogok meghalni...ma nem. Életben vagyok. Még. De meg kell találnod, méghozzá hamar, mert nélküled már nem bírom sokáig. Kérlek, siess! - kérlelt.
- Poe...ezt hogy érted?
- Majd úgyis rájössz. - mosolygott rám.
- Szóval életben vagy? Az hogy lehet? Hiszen...a karjaimban haltál meg, Poe!
- Elmondom személyesen. - rám kacsintott, majd az álomkép elkezdett szertefoszlani.
Arra ébredtem fel, hogy Kylo is a szobában van, és valamit leejtett. Ránéztem, de gyorsan be is csuktam a szemem. Éreztem, hogy az arcom felhevül, és valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy paradicsom. Kylo Ren ott állt a szoba közepén egy szál nadrágban. A teljes felsőteste csupasz volt, és a kidolgozott, kockás hasizma tárult elém. Meg kell hogy mondjam, nagyon jól nézett ki, de...inkább nem is akarok erre gondolni sem.
- Felébresztettelek? - nézett rám Kylo.
- Igen. - néztem végül rá - a szemébe - Megtennéd, hogy felveszel valamit?
- Igen, egy pillanat...a felsőimet keresem, de még egyet sem találtam meg.
- A szekrényben nézted már? Minden cuccunk ott van.
- Ja...és melyikben? - nézett a fal mellett álló szekrénysorra.
- Hát...az első 3 szekrény az enyém, szóval a többiben.
Még egy jó 5 perc kutakodás után végre talált magára egy normális pólót, és nem kellett folyamatosan a plafont néznem helyette. De azért meg kell hagyni, az izmai...huh.
- Hogy érzed magad?
- Unottan.
- Még mindig akarsz úszni?
- Persze! - ültem fel izgatottan.
- Huh...hát legyen. Vegyél fel egy edzős szettet, abban fogsz tudni úszni. De aztán nekem ne panaszkodj, hogy hideg a víz! Állandóan -10 °C alatt van kint a hőmérséklet.
- Nem fogok.
Gyorsan átöltöztem a fürdőben, majd nem sokkal később már a bázis végtelen hosszú folyosóin haladtunk a kijárat felé. Kilépve a hóra a hideg levegőtől azonnal libabőrös lettem, és a nadrágom szára rögtön átázott a hótól, de nem igazán érdekelt. Pár száz méter után meg is pillantottam a kristálykék, tükröződő vízfelszínt. Mikor elértük a partot, gyorsan levettem a cipőmet, zoknimat és nemsokára bokáig álltam a jéghideg vízben. Kylo nem viccelt, lassan nem éreztem a lábaimat, mert lefagytak. De aztán gyorsan elmerültem a vízben, és miután már nem dideregtem, nagyon jó érzés volt. Kylo eközben a partról figyelte minden mozdulatomat.
Egy ideig csak lebegtem a víz tetején, de aztán elkezdtem úszni is. A kristálytiszta víz nagyon mélynek tűnt, de leláttam az aljáig. A hasamra fordultam, és elkezdtem lefelé bámulni. Abba hagytam az úszást. Hirtelen nagyon csábítónak tűnt, hogy leússzak az aljáig. A mellkasomban egyre erősödő fájdalom jelezte, hogy a tüdőmbe nem jut levegő, de szinte fel se tűnt. A következő pillanatban már a tó mélye felé úsztam, és a látásom kezdett homályossá válni, mivel percek óta nem vettem levegőt. De nem érdekelt. Úsztam egyre lejjebb és lejjebb. Aztán egyszer csak megálltam, és lebegtem a vízben, elég mélyen ahhoz, hogy már ne legyen erőm feljönni a felszínre levegőért, aminek a hiányát egyre inkább kezdtem érezni.
Nem tudom, mennyi időt tölthettem ott, de nem sokkal később arra nyitottam ki a szemem, hogy két kéz megragadott, és elkezdett a felszín felé húzni. Én egyre inkább kezdtem feleszmélni a melankolikus állapotból. Lassan Kylo kiért velem a part közelébe, és végre levegőhöz jutottam. A hátamnál és a térdemnél fogva kiemelt a vízből, ráfektetett a hóra, majd ő is elterült mellettem, hevesen levegőért kapkodva. Igyekeztem közben nem tudomást venni a hasára simuló pólóról, ami minden kockáját tökéletesen mutatta.
- Leah...-szólalt meg, miután normális ütemben vett levegőt. - Mégis mi ütött beléd?
- Nem...nem tudom. Csak...le akartam úszni az aljáig.
- Van fogalmad, hogy ez milyen mély? Ha le is látsz az aljáig, akkor is! Van vagy 200 méter. Addig a búvárok szoktak leúszni, oxigénpalackkal és oxigénmaszkkal.
- Oké, oké...bocsánat.
- Nem kell bocsánatot kérned. Csak...aggódom érted.
- Jah. Mint ha nem tűnt volna fel...
- Csak próbállak megvédeni!
- Jó, de ennyire? Ennyit még a pszichológus sem kérdezett, mint te! Állandóan azt kérdezed, jól vagyok-e, pedig szólok, ha nem! És nem vagyok már kisgyerek, nem kell állandóan rám vigyáznod.
- Tényleg? Nem hiszem, hogy hivatalosan is nagykorú vagy. Mennyi vagy? 16?
- Nemsokára 18!
- Jó. És mennyi idő múlva? 1 év?
- Ami azt illeti, 8 hónap.
- Ugyan az.
- Ez nem igaz. Ja és...mielőtt még félreértenéd a feladatodat, vagy akármilyen okból is vagy mellettem, nem vagy az apám! Szóval, elég lesz! Hagyj békén egy kicsit! Jól elvagyok magamnak is, ha nem érzem jól magam, akkor pedig szólni fogok. - ezzel fogtam, felálltam, és a bázis felé vettem az irányt. Nem sokkal később hallottam, hogy Ren is felállt, és azt is, ahogy a hó ropogott a talpa alatt minden egyes lépésnél.
- Leah! Megvárnál?
- Nem! Hagyj békén!
Hallottam, hogy elkezd futni, így én is hasonlóan tettem, bár nem sok kellett neki, hogy utolérjen. Mikor ez megtörtént, megragadta a karom, és maga felé rántott.
- Állj. Meg. Ez parancs.
- És mi van, ha nem akarok? Ugyan úgy megpróbálsz majd megfojtani, mint akkor, amikor Bennek neveztelek?
- Leah...én nem akarlak bántani, én csak...
- Meg akarsz védeni. Na ja. Jól csinálod. - néztem rá csúnyán.
- Befejeznéd ezt végre!? Kezd elegem lenni abból, hogy tényleg úgy kell pesztrálni téged, mint egy kisgyereket.
- Ez nem igaz.
- De igen! Egy elhamarkodott döntést hozol, és mi jön utána? Próbállak megvédeni attól, hogy hibázz, illetve próbálom az egészségedet is megóvni. De nem hagyod. És ez a gyerek is, meg Dameron...ugyan olyan felelőtlen döntés volt ez is, mint például az, hogy le akartál úszni a mélybe.
- Poe nem egy elhamarkodott döntés volt! Szerettem és még mindig szeretem őt! És tudod mit álmodtam? Azt, hogy még mindig él, és azt kérte, hogy találjam meg. És tudod mit? Meg is fogom keresni!
- Na abba nekem is lesz beleszólásom! - nézett rám dühösen.
- Ó, tényleg? És miért gondolod, hogy hagyom, hogy ebbe is beleszólj? És...elengednél végre? - próbáltam kiszabadulni a szorításából, ami így csak erősebb lett.
- Nem engedlek el. Ja és, ezen túl ne is álmodj róla, hogy egyedül kiengedlek a szobából!
- Tényleg? Szobafogságra ítélsz, csak azért, mert nekem vannak érzéseim, veled ellentétben? Vagy mert, tudom mit jelent a szeretet szó?
Erre az utolsó két mondatra elég hevesen reagált. Először szikrákat szórt a szeme, aztán pedig megfogta a másik karom, és magához húzott, majd pedig lehajolt, és...
____

Author's note:

Hali!

Nemsokára hozom a következő fejezetet! Szép napot! 😉

____