Másnap reggel viszonylag jó hangulatban ébredtem. Visszatértek a gyerekkori álmaim, amiket már jól megszoktam. Egy kicsit jó érzés volt visszatérni a régi énemhez. De az emberek folyamatosan változnak, nem? Először jött Poe, aztán ez az elit alakulatos kiképzés. Bekerültem egy olyan csapatba, ahol végre nem ítélnek el azért, mert nő vagyok, vagy mert az apám az, aki. Nem tehetek róla, nem én kértem egyiket sem. Gyorsan felvettem a páncél aláöltözetem, majd kihúztam az ágyam alól a páncélt rejtő dobozt. Néztem még pár percig a matt fekete felületet, majd vettem egy nagy levegőt és kinyitottam. Megfogtam a sisakot, és kivettem, majd letettem az ágyamra. Nem tévedtem: tényleg szinte teljesen más volt, mint az előző.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Ebben aztán ,,kicsit" sem leszek feltűnő...sebaj. Legalább nem fognak merni velem packázni újra. Remélhetőleg. Ha mégis, lövök. Elegem van a sok bádogagyú idiótából. Ezzel a gondolattal elkezdtem felhúzni a páncélom. Furcsa érzés volt. A benne lévő szivacs rétegnek köszönhetően kifejezetten puha volt, és meleget adott. Mire kivettem és magamra húztam a páncélom, teljesen úrrá lett rajtam az izgalom. Befontam két oldalra a hajam, majd felhúztam a sisakom is. Kivettem az éjjeli szekrényem fiókjából a sugárpisztolyom, és ráerősítettem az övemre. Léptem párat a páncélomban, ami az előzővel ellentétben úgy simult rám, mint az aláöltözetem. Plusz, érezhetően nehezebb volt, mint az előbbi, de az igazat megvallva nem igazán zavart. Az érzés, ami elfogott, és azóta uralt, mióta elkezdtem felhúzni ezt a páncélt, felerősödött, és izgalommal töltött el. Hirtelen egy pisztoly kibiztosításának hangját hallottam, majd megszólalt mögöttem Phasma. - Ki vagy és mit akarsz itt? - Öhm...jó reggelt, százados. Csak én vagyok. – húztam le a sisakom. - Pryde? Hát te meg? Mi ez a páncél? - Öhm...az elit alakulat tagja leszek. Egyszer. Most teljesítem a kiképzést. - De a kiképzés végén szoktak páncélt kapni az új tagok. - Lehet, de volt egy kis...incidensem tegnap reggel. - Mégpedig? - Belém kötött egy eléggé öntelt rohamosztagos. - Te voltál, akibe belekötött? – nevetett fel Phasma. – Olvastam a jelentést. Ren jól elbánt vele. - Az biztos. – nevettem én is. – Látnod kellett volna, mikor megpróbált felállni. Még csak felénk sem mert nézni. - El tudom képzelni. – vigyorgott Phasma. – Hogy hogy ilyen korán fent? - Öhm...tegnap nem igazán sikerült egyedül eltalálni az edzőterembe, így ma megpróbálok, időben. - Azért nem nehéz tájékozódni. - Hát kösz. Jártál valaha a 23. emeleten? - Nem. - Akkor inkább ne is mondj semmit. Na én léptem. Szép napot! – húztam fel a sisakom. - Viszont. – szólt Phasma, majd elindultam a folyosón a liftek irányába. Útközben szembe találkoztam néhány fehér páncélos rohamosztagossal. Ahelyett, hogy megkérdezték volna, mit csinálok, félreálltak, és szalutáltak. Én válaszul csak bólintottam egyet, mivel fogalmam sem volt, mi a fenét kezdjek magammal. Még volt szerencsém hallani, ahogy összesúgtak a hátam mögött, majd ahogy beszálltam a liftbe, eltűntek, és minden elcsendesült. Megnyomtam a 23-as gombot, és vártam. A 21. emelten beszállt mellém egy tiszt. Bólintott, amit viszonoztam, majd pedig következett az edzőtermek szintje, és kiszálltam a liftből. Még láttam, ahogy a tiszt jobban is megnéz magának. Ennyire érdekes lennék? Egy három pontban elágazó folyosón találtam magam. Semmi sem volt, ami irányt mutatott volna, így elindultam egyenesen. Végtelennek hosszúnak tűnt a folyosó, mire elértem egy ajtóhoz, viszont gyorsan vissza is fordultam, mivel egyértelművé vált számomra, hogy nem ide kell mennem a ,,Vezetőségi tárgyalóterem" feliratból. Hirtelen kinyílt az ajtó, én pedig lefagytam. - Leah! Gyere be! – dugta ki a fejét apám az ajtón. Hoppá... Gyorsan megfordultam, majd elindultam apám felé. Beléptem az ajtón, ami egy szempillantás alatt bezáródott mögöttem. A teremben egy nagy körasztal kapott helyet. Körülötte néhány ember ült, beleértve Rent és az apámat is. - Foglalj helyet. – szólalt meg ismét apám, valamivel kedvesebben, mint az előbb. Kihúztam a hozzám legközelebbi széket, majd leültem. Egész végig mindenki engem nézett, így kezdett kicsit kínos lenni a dolog. - Egy fontos dologról van szó, amiben te is érintett vagy. Reméljük, csak annyira, amit a kamerák bizonyítanak. – szólalt meg most Ren. - Miről van szó? - Poe Dameron megszökött. De nem egyedül. Segítséggel. Név szerint FN-2187 elárult minket, és megszöktette. - Tessék? Megszökött? - Igen, Leah. Van közöd bármilyen mértékben ehhez? - Nincsen. Mióta elkezdődött a kiképzésem, nem is láttam...őt. - Remélem is. A felvételek lehetséges tettestársként tűntetnek fel. A jövőben a te érdekedben ajánlom, hogy bizonyítsd az ellenkezőjét. Egyéb esetben te is tettestárssá válsz. - Tartom magam az eskümhöz. Hűséges voltam mindvégig az Első Rendhez, és az is maradok. - Legyen így. Köszönöm uraim a részvételt. Tárgyalásunk véget ért. – állt fel Ren. A teremben ülő tisztek lassan eltűntek, így hárman maradtunk a tárgyalóban: apám, Ren és én. Apám is felállt, majd pedig egy bólintást váltottak Rennel, és ő eltűnt. - A tiszteknek nem mutattam meg a felvétel egészét, szándékosan. A kisebb...kapcsolatodat remélem a múlttal együtt magad mögött hagyod. Az érzéseid nem befolyásolhatnak, egyáltalán. - Nem fognak. Viszont...elfelejteni nem fogom. Remélem te sem fogsz rá kényszeríteni, hogy ne emlékezzek. - Leah...szó sincs ilyesmiről. Egyszeri eset volt, és...azt sem kellett volna. - Kérdezhetek valami személyeset? - Ki vele. - Tudtok valamit Poe hollétéről? - Leah! - Kérlek. Tudnom kell. - Valahol a Jakku homoktengerében van. Megbénítottuk a gépet, amit elkötöttek, viszont onnantól kezdve elvesztettük. Lezuhantak a homokba. - És...életben van még? - Nem tudom. De, mint mondtam, az érzésidet félre kell tenned. - Tudom, tudom. Csak...volt egy furcsa álmom. Arról, hogy meghal, és a földet homok borította. Gondolom, hogy... - Az...nem álom volt. - Akkor mi? Látomás? - Igen. De másmilyen. – ezzel felemelte a kezét a fejemhez, és elfogott egy furcsa érzés. Hamar elkezdett lüktetni a fejem. - Most megtudhatnám, mit csinálsz ismét a fejemben? - Keresek valamit, valami...á. – ezzel leengedte a kezét. - Mégis mit? - Nem érdekes. Ma elkezdünk lézerkarddal párbajozni. Meglátjuk, sérült karral hogyan teljesítesz. - Hát...felőlem rendben van, de a bal vállam még mindig fáj. - Nemsokára elmúlik. Gyere. Hamarosan kezdünk. Ezzel Ren kilépett az ajtón, én pedig utána. Az edzőterem ajtajánál lehúzta a kesztyűjét, beszkennelte a tenyerét, majd pedig most már rögtön levette a maszkját, és a többiek felé vette az irányt. Én gyorsan kivettem a szekrényből egy újabb edzős szettet, majd átöltöztem, és csatlakoztam a csapathoz. - Jó reggelt Leah. – üdvözölt Calia. - Jó reggelt mindenki. – válaszoltam, majd pedig Ren felé fordultam. - Melegíts be futással, utána elkezdjük a lézerkard párbajt. Bólintottam egyet, majd elfoglaltam a helyem a tegnapi futópadon, és egy laza negyedórát kocogtam. Az igazat megvallva még jól is esett. - Gyere Leah. Ez a tiéd. – nyomott a kezembe egy mattfekete dobozt Ren. Kinyitottam. Ami benne lapult, egyszerűen gyönyörű volt. A lézerpenge markolata platina és arany színekben fénylett. Kivettem, letettem a dobozt a futópadra, majd közelebbről is szemügyre vettem a markolatot. Ren közben velem szemben aktiválta a kardját. Először megijedtem a vörös, háromágú pengétől. Én is aktiváltam az enyémet, ami fényes feketén világított. Még jobban elbűvölt a fegyver, illetve hatalmába kerített egy érdekes érzés. Úgy éreztem, hogy tökéletesen hozzám illik a penge. Ren támadásra emelte a kardját. Én is hasonlóan tettem, és összecsaptunk. Nagyon nehéz ellenfélnek bizonyult. A lézernyalábok sisteregtek, ahogy összeértek. Hamar a földre kerültem, de gyorsan fel is álltam, és most én támadtam, részben meglepve Ren-t és a többieket, akik idő közben minket néztek. Éreztem, hogy az adrenalin átjárja a testem, és erőt ad. Az izmaim szünetért könyörögtek, de nem foglalkoztam velük. Miután kivédte szinte erőtlen próbálkozásom, ismét Ren támadott. Na és itt jött a baj: a vállamba belenyilallt, a karom hirtelen elgyengült, így a penge kirepült a kezemből, a földre esett és deaktiválódott, én pedig ismét a földre kerültem, csak most már nem álltam fel. Részben azért, mert túl közel került volna hozzám egy vörösen izzó lézerkard, részben pedig azért, mert a vállam annyira fájt, mint amikor találatot kaptam. Kylo kikapcsolta a kardját, és a kezét nyújtotta. Elfogadtam, majd felhúzott a földről. Calia megveregette a vállam. - Szép volt, Leah. Nekünk sokkal rosszabban ment először, és még a vállunk sem fájt. – mosolygott rám. - Hát...azt hiszem ideje ismét meglátogatnom Seth-et. – mikor láttam, hogy kérdőn néznek rám, gyorsan hozzátettem: - Az orvost, aki már sokadszorra kezel. – nevettem fel. – Mióta elkezdődött a kiképzésem, egy csomószor jártam már az orvosi részlegen. És úgy látszik visszatérő vendég leszek még egy darabig. - Hát...jobbulást. – mosolygott rám Calia. Én válaszul bólintottam egyet, majd elindultam átöltözni és zuhanyozni, ami most sokkal nehezebbnek bizonyult, mint előtte, de nem igazán zavart; amikor pedig ismét belebújtam a páncélomba, szinte el is felejtkeztem a fájdalomról. Kifelé menet már senki nem volt az edzőteremben, így én szótlanul az orvosi részleg felé vettem az irányt. Mikor végigviharzottam a fehér folyosón, minden szem rám szegeződött. Mind a nővérek, mind az ágyon fekvő vagy ülő betegek jól megnéztek maguknak. - Segíthetek? – szólalt meg mellettem Seth. - Hello. – húztam le a sisakom. – Még mindig fáj a vállam, és reméltem tudsz valamit ellene. - Leah? Mi ez a páncél? - Hát...az elit alakulat tagja leszek nemsokára. - Na! Gratulálok. És igen, adok szívesen fájdalomcsillapítót. Megtudhatnám, hogy most mégis mit csináltál? - Hát...azt inkább szerintem nem szeretnéd tudni. - Edzettél a sérült válladdal? – húzta fel a szemöldökét. - Talán...akkor kérhetek fájdalomcsillapítót? - Persze. Sosem fogsz megváltozni, igaz? – rázta meg rosszallóan a fejét. - Hát, majd talán egy másik életben. - Tessék. – nyomott a kezembe egy pici dobozt. – Naponta max. 2. Ha még a maximum dózis mellett is fáj, gyere vissza. - Úgy lesz. Köszönöm, szép napot. - Neked is. Elit csajszi. – kacsintott rám. Én csak rávigyorogtam, majd felhúztam ismét a sisakom, és kiviharzottam az orvosi részlegről. Útközben ismét szembe találtam magam Rennel. Pontosabban bele botlottam. - Leah, jó, hogy látlak. Beszélnünk kell. - Most? - Igen. Ez fontos. Kövess. Ezzel ismét elvezetett a lakrészéig. Kihúztam és leültem a székre, mint legutóbb, és letettem a sisakom az asztalra. - Hallgatlak. - A legutóbbi látomásodról lenne szó. - Tudom, Dameronra még gondolnom sem szabad. Hidd el igyekszem, de... - Nem. Más miatt. Mennyire tűnt valósnak? - Hát...nagyon. Még miután felébredtem is azt hittem, hogy ott vagyok. - Értem. A vállad? - Kaptam rá fájdalomcsillapítót. - Helyes. Holnap lesz a csapatodnak egy bevetése. Most viszont te is velük tartasz. Ez lesz az utolsó, mielőtt teljes jogú taggá válhatsz. - De nem arról volt szó, hogy 1 hónap? - Igen, arról volt szó, viszont sok mindenben különbözöl a csapattársaidtól. Miután teljesíted a csapattal a bevetésed, Snoke legfőbb vezér fog kiképezni az Erőben. - De hát én nem is... - De igen. Az a látomás nem akármilyen. Az Erő kötött össze titeket. Csak még nem tudom, hogy miért. - De...miért pont most? Hiszen...már korábban is ismertem Poe-t. - Ez sokkal összetetteb, mint hogy csak emberről szóljon. De nem tudom. Valami felébresztette benned az Erőérzékenységet. Valószínűleg az, hogy visszakaptad az emlékeidet. Viszont nem értem. Éreznem kellett volna, hogy mély és erős kapcsolatod van az Erővel. De még egyszer sem adtad látható vagy érezhető jelét ennek. - És ez...mit jelent? - Dameronnal kötött össze az Erő. Aki már milliárdkilométerekre van innen. Te nem tehetted, mert abba belehaltál volna. - Akkor ki? - Ezt fogjuk kideríteni. Most viszont menj pihenni. Holnap nehéz napod lesz.
