Vérvonal - Egy Star Wars - Kylo Ren fanfiction

Öt

Miután megnyugodtam, kikapcsoltam a lézerpengét, és leültem egy fa tövébe. Kimerültem a sok futástól, de az adrenalin még mindig ott pulzált az ereimben, a gondolataimat megtöltve aggodalommal és kételyekkel. Mi van, ha Ren elbukik? Mi van, ha meghal, és az Ellenállók rám találnak? Ha esetleg az Ellenállás elfogna, mit akarnak tőlem? És főleg, miért engem akarnak? Az apám sokkal értékesebb diplomáciai célpont.

Hirtelen léptek zaját hallottam. Gyorsan felugrottam, és aktiváltam a lézerpengét. A lépések zaja egyre kivehetőbb volt. Óriási bajban voltam: nem csak egy, hanem több Ellenálló is rám talált. Amint látótávolságba kerültek, elkezdtek rám lőni. Én gyorsan felemeltem magam elé a pengét, és kivédtem az első lövést. Aztán jött a következő és a következő. Hirtelen valamibe belevágtam; az egyik fa pedig elkezdett felém dőlni. Mivel én voltam az első, aki észrevette, egy gyors ugrással ki is tudtam térni a fa elől. Viszont a legközelebbi Ellenálló már nem volt olyan szerencsés. Rádőlt a több 100 méter magas fenyő, és agyonnyomta. A társai meghökkenve néztek rám. Mire feleszméltek, már méterekkel arrébb jártam tőlük. Egy célom volt: megtalálni a bázist, mielőtt az Ellenállók találnak meg és fognak el. Nehéz dolgom volt: ötletem nem volt, hol vagyok, milyen mélyen az erdőben, vagy hogy merre vannak ellenséges szándékú személyek, vagy merre nincsenek. Egyet tudtam: futni az életemért, ameddig a lábam, illetve a tüdőm bírja.

Bár talán ez volt a megoldások közül az egyetlen észszerűnek tűnő, mégsem volt az. Belefutottam, pontosabban beleestem az Ellenállás csapdájába. Egy 1,5 méter mély gödörbe. Amint a földre kerültem, 10 Ellenálló fogott rám fegyvert, és még felállni sem volt lehetőségem. Bilincset raktak rám, majd pedig lábra állítottak. Az Ellenálló, aki a karom fogta, nem kis fájdalmat okozva a vállamban, elvezetett egy olyan hajóhoz, amihez foghatót még sosem láttam. Nem bánt velem kesztyűs kézzel: elvezetett egy cellához, majd pedig belépve térdre kényszerített. Bevágta, majd lakatra zárta mögöttem az ajtót. Még esélyem sem volt semmit mondani. Éreztem, hogy a hajó megemelkedik velem együtt. Pánikba estem: az Ellenállás elfogott, az előbbi ember viselkedéséből pedig egyértelmű, hogy valamit rosszat fognak velem tenni. De mit akarhatnak? Infóforrásnak édeskevés vagyok, túsznak pedig hát...nem érek túl sokat. Ezekkel biztosan ők is tisztában vannak, ha ennyi mindent tudtak rólam. De miért fáradtak értem ennyit, miért vagyok nekik ennyire...értékes?

Lassan éreztem, hogy lelassít, majd pedig leszáll a hajó. Pár perc néma csend következett ez után. A legrosszabb az egészben az volt, hogy szinte teljesen sötét volt, és ötletem sem volt, mi vár rám ezek után. A meleg fogadtatás ötletét pedig már rég elvetettem. Bár, ahogy mondani szokás...a remény hal meg utoljára.

Hirtelen kinyílt a rámpa, én pedig felkaptam a fejem, amit rögtön meg is bántam, mert fehér fényesség szűrődött be a hajóba, tippem szerint valamelyik bolygón valamelyik nap sütött éppen a szemembe. Az, aki az előbb betuszkolt a cellába, most kinyitotta az ajtót, talpra állított, és valamivel finomabban lökdösött a kijárat felé. Mielőtt elengedett, megszorította a karom.

- Hé! Áu! Elég! – adtam hangot a felháborodásomnak.

A férfi megtorpant, majd szalutált, és eltűnt. Felemeltem a fejem, és szembe találtam magam egy furcsa 3-assal. Középen egy 60-as évei elejében járó, viszonylag alacsony nő állt. Tőle jobbra egy barna hajó, borostás arcú, szintén alacsonyabb (de azért nálam így is jóval magasabb) férfi. Tőlük balra pedig egy legalább 190 magas, egyenruhás férfi. Furcsa látványt nyújtottak így együtt.

- Leah. Örülök, hogy ismét találkozunk. – szólt mosolyogva a középen álló nő. – Biztosan rengeteg kérdésed van, de előbb hadd mutatkozzak be. A nevem Leia Organa, az Ellenállást én vezetem. – szólt még mindig derűsen. Összehúztam a szemem, és megnéztem jobban magamnak. Az a Leia Organa, aki az Ellenállás tábornoka volt, állt velem szemben.