Vérvonal - Egy Star Wars - Kylo Ren fanfiction

II/5.

8 hónappal később

- Nemsokára itt az idő, Kylo.
- Igen. - ült le mellém Kylo az ágyra. Rátette a kezét a már-már irreálisan nagy pocakomra, és végigsimított rajta. - De sokkal jobban vagy, mint az elején, és ez jót jelent. Minden rendben lesz, hidd el! Veled is, és a lányoddal is. Nem értem, miért aggódsz. Hiszen pont te voltál az, aki azt mondtad, hogy kerüljön bármibe, bevállalod.
- Igazad van. De minél kevesebb időm marad, annál jobban félek. Megrémít ez az egész.
- Lehet. De itt vagyok melletted, veled, bármi is történjen. És nem lesz semmi gond. De ehhez meg kell ígérned, hogy nem leszel olyan makacs, mint szoktál lenni, és hallgatsz az orvosokra. Akkor biztosan nem lesz semmi gond.
- Megígérem. - bólintottam.
- Egyébként...szerintem én jobban aggódom érted, hogy szóval nagyon szépen kérlek, ne ijessz rám semmilyen formában. Rendben?
- Mhmm. - válaszoltam, részben elgondolkozva.
Erre fogta, felemelte a fejem az államnál fogva, és egy gyors csókot nyomott a számra. Még időm sem volt viszonozni, mert éreztem, ahogy elfolyt a magzatvíz, és meg is fájdult a hasam rögtön. Felszisszentem, és Kylo megcsókolt mégegyszer.
- Itt az idő. - suttogtam ajkainak.
- Mi? Most? - nézett rám meglepődve.
- Igen.
- Tudsz járni?
- Persze. Figyelj, nem halálos beteg vagyok, hanem terhes. Nyugalom.
- Könnyű azt mondani...
- Inkább maradj csendben, ha kérhetem.
- Oké. - felhúzta a maszkját, és elindultunk a folyosón a kórházi részlegre. Amikor a kezelőorvosom meglátott, rögtön egy kórterembe vezetett, és Kyloval felsegített az ágyra. Ren nem szólt semmit, csak megszorította a kezem és bólintott egyet. Viszonoztam a jól ismert afféle non-verbális kommunikációs formát, amiből mind a ketten tudtuk, hogy a másik mit gondol, aztán Kylo ki is ment. Nem tagadom, féltem, de izgatott is voltam. Nemsokára láthatom a gyermekem arcát.
Az orvos megvizsgált. Infúzióra, majd szívmonitorra kötöttek.
- Mrs. Pryde, az életjelei normálisak, azonban korábbi állapotára tekintettel javaslom, hogy műtéti úton, császármetszéssel hozza világra a gyermeket. Ez a legbiztonságosabb és talán a leggyorsabb módja is. Nem lesz fájdalommentes, de sokkal kíméletesebb.
- Rendben. Csinálja, amit kell, doki.
Bólintott egyet, majd egy nővérrel áttolt egy másik helységbe, tippem szerint egy műtőbe. Letakarták a hasam, és kaptam a hasfalamba egy érzéstelenítő injekciót. Pár perc múlva elkezdett zsibbadni a hasam, aztán már nem éreztem semmit.
- Kezdhetjük? - nézett rám az orvos, most már szájmaszkban.
Bólintottam egyet, majd csinált valamit, de nem éreztem belőle semmit.
- Na és néven gondolkozott már?
- Igen. Azt hiszem megvan. Keira. Keira Dameron.
Az orvos bólintott egyet, aztán hallottam, ahogy felsír egy kisbaba. Az én kislányom. A fejem mellé tették. Már így gyönyörű volt, és nagyon aranyos, na meg pici. Nagyon pici.
- Nemsokára végzünk. - szólalt meg az orvos.
- Szia, picim. - szóltam most Keirához. Majdnem teljesen abba is hagyta a sírást. Mosolyom nem is lehetett volna szélesebb. Egyszerűen...imádni való volt. Aztán, a látásom elkezdett homályosodni, elkezdtem szédülni. Távolról ismét gyereksírást hallottam, illetve a szívmonitor eszeveszett csipogását.
- Leah. Leah! - állt mellém az orvos. - Maradjon velünk!
Akárhogy küzdöttem az ájulás ellen, talán az érzéstelenítő miatt, nem tartott sokáig az erőm, és elnyelt a sötétség.

*Kylo Ren nézőpontja*

2 órája itt ülök Leah kórházi szobája előtt. Megígértettem vele, hogy jól lesz, és hogy minden rendben fog menni. De így is...minden perccel egyre idegesebb vagyok, mert fogalmam sincs, hogy van. Az elmúlt 8 hónap viszonylag gyorsan eltelt, és csak párszor lett rosszul. Minden rendben ment, remélem ez most is így van.
Nem sokkal később kijött az orvos Leah-tól, lehúzta a gumikesztyűjét, kidobta, majd a szájmaszkját lehúzta az állára.
- Hogy van Leah? Minden rendben van vele?
- Nyugalom, Uram. Lassítson le. Nagyjából minden rendben ment, Leah-t összevartuk...
- Hogy érti azt, hogy összevarták? Mit csináltak vele?
- Császármetszést végeztünk. Megengedné, hogy befejezzem? - nézett rám szemrehányóan. Bólintottam egyet, majd folytatta.
- Mint már mondtam, majdnem minden rendben ment. A műtét jól sikerült, a kislány jól van. Viszont Mrs. Pryde a végén elájult, és most kómába helyeztük. Nem sokáig, maximum egy hétről van szó. Viszont pihenésre van szüksége neki is, és a kisbabának is.
- Láthatom őket?
- Természetesen. - elvezetett a kórterembe, majd ki is ment. Lenéztem először Leah-ra. Egyszerűen szörnyű érzés volt így látni őt, eszméletlenül, gépekre kötve, egy csővel a szájában.
Levettem a maszkom és a kesztyűm, majd letettem őket az asztalra. Megfogtam Leah kezét, majd gyorsan félresöpörtem a haját a homlokáról, és megpusziltam. Aztán már éppen készültem visszavenni a maszkom, mikor a kisbaba mögöttem kiadott valamiféle hangot. Megfordultam, és ránéztem a kicsire. Inkubátorban volt, és békésen aludt. Még sosem láttam pici babát nem sokkal az után, hogy megszületett. Meg is lepődtem, mennyire apró teremtmény. Pár percig még néztem, miközben megmozdult, kinyitotta a szemét, de nem adott ki semmilyen hangot. Aztán rám nézett. Kicsit meglepődtem, de ő láthatóan nem. Kiadott egy hasonló hangot, mint az előbb, aztán elkezdte a kezét-lábát összevissza mozgatni. Egy dolog jutott eszembe róla: imádni való. Néztem még pár percig, és azon kaptam magam, hogy mosolygok. Magam sem tudom miért, de mosolyt csalt az arcomra ez az apró, izgő-mozgó teremtmény. Felemeltem a kezem, és a kisujjammal megérintettem az ő apró kezecskéjét. Meglepődtem, mennyire puha volt a bőre. Megfogta, és rámarkolt az ujjamra. Megpróbálta közelebbről is megnézni, de nem hagytam neki. Végül kihúztam az ujjam apró markából, majd felvettem a maszkom és a kesztyűmet, és úgy néztem tovább. Még egyszer kiadott valamiféle hangot, de aztán ismét csendben izgett-mozgott tovább.
- Keira a neve. Keira Dameron. - szólalt meg mögöttem az orvos. Kicsit megijedtem, de aztán a Dameron név hallatára eltöltött a düh, és ökölbe szorult a kezem. - Ismeri az apát?
- Nem. Sajnos elhunyt.
- Oh. Nagyon sajnálom. Részvétem.
- Köszönöm. - válaszoltam keserűen, majd kiviharzottam a szobából. Pár perccel később a bázison kívül voltam, és őrült tempóban rohantam. A dühöm pedig egyre csak telepumpálta az ereimet adrenalinnal. Fogalmam sem volt, meddig futottam így, mint aki megőrült, de azt vettem észre, hogy megváltozott körülöttem a táj, és mire feleszméltem, már egy fenyves közepén találtam magam. Abbahagytam az eszeveszett futást, de a dühöm még mindig ott maradt, és mardosott belülről. Megfogtam, és teljes erőmből beleütöttem egyet a hozzám legközelebbi fába. Az reccsent egy nagyot. Felordítottam. Részben a fájdalomtól, részben attól, amit éreztem. Éreztem Leah gyenge, már-már alig kivehető jelenlétét az Erőn keresztül. És az, hogy elveszíthetem...felemésztett belülről.
- Dameron...ha tényleg életben vagy; menekülj, ha megtalállak, mert kicsinállak! - sziszegtem hangosan. Komolyan gondoltam, amit kimondtam. Legalább egy monoklija lesz. Csak kerüljön a szemem elé az önelégült, egoista képe.
Hirtelen pár pittyenést hallottam a ruhám zsebéből. Kivettem a holovetítőt, és szembe találtam magam az idősebbik Pryde-al.
- Ren, azt hiszem, jó hírekkel szolgálhatok. Megvan a téglánk. Már csak az ön megerősítése kell, és előállítjuk. Ehhez viszont vissza kell térnie a cirkálóra.
- Rendben. Még valami?
- Igen. A feltételezései igazak voltak. Poe Dameron életben van.