Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Harmadik fejezet: Keretek

A fényképdarabok az éjszaka folyamán egy centit sem mozdultak a nappaliban lévő étkezőasztalról. Egyszerűen képtelen voltam hozzájuk érni. Abban reménykedtem, hogy reggelre eltűnnek onnan, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt – de nem így történt. Még mindig itt vannak.

– Hellóka, jó reggelt, hogy aludtál? – tölti be a nappali légterét Blake kipihent hangja. Bárcsak én is ilyen élettel telinek érezném magam... csakhogy én sajnos nem tudtam valami túl sokat aludni.

– Helló, öhm, jól, köszi – válaszolom pusztán illemből, vajmi kevés igazságtartalommal, majd az asztalon heverő kávésbögrémhez nyúlok.

– Hát ezek? – kérdezi Blake, amikor megáll az asztal előtt. A fotódarabkákat méregeti, meglehetősen zavart, kíváncsi szemekkel. – Összetéptél valami fotót, vagy mik ezek?

Úgy döntöttem, elmesélem Blake-nek, hogy mi a helyzet. Egyelőre nem igazán akartam beavatni a dologba, és most sem azért döntöttem másképp, mert az őszinteségem megpróbálná ezt kipréselni belőlem. Nem is tudom, talán azért, hogy hallhassam a véleményét, hogy legyen valaki mellettem, aki tud erről az egészről. Talán azért, mert... mert beijedtem.

– Tegnapelőtt találtam a postaládában egy feladó és címzett nélküli borítékot – kezdek hozzá a sztorihoz, félretolva a bögrémet. – Egy kis fotódarabka volt benne, gondolom, egy apró darabokra tépett fotó egy kis részlete. Abban a borítékban, amit te találtál, szintén egy ilyen kis darabka volt. A kettő összeillik.

– Mi van? – kerekednek ki a fiú szemei, végül inkább helyet foglal velem szemben. – Szórakozol? Ez úgy hangzik, mint valami beteg kirakósjáték egy zs-kategóriás thrillerből – morogja zavartan.

– Ja, pont olyan... azzal a különbséggel, hogy ez az én életem.

– Na és neked mond valamit a kép? Vagy legalábbis az, amit eddig látni belőle – hajol közelebb. – Mert nekem semmit, tippelni sem tudok, hogy mi lehet a képen.

– Talán a kép háttere, vagy legalábbis annak egy része lehet. És akkor ez még nem minden, az első Sweet Hills-i napomon, elsején kint jártam a teremnél, csak hogy megnézzem élőben is, hogy milyen. Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy egy fém italosdobozokkal zörgő hülyegyereket követek, addig valaki felfújta vörös graffitivel a táncterem ablakára, hogy takarodj, Patton.

– Hé, baszki, ez nem semmi – szisszen fel ijedten, a szemöldökét ráncolva. – És tettél feljelentést?

– Dehogy, minek tettem volna? Úgysem látta az esetet senki, mellesleg mondok még valamit, ami igazán fel fogja rakni az i-re a pontot: azután, hogy elmentem, valaki, feltehetően a mű gazdája az utolsó foltig eltüntette az üzenetet az ablakról. Avery, a terem tulaja azt sem tudta, miről beszélek, amikor előadtam neki a sztorit. Ne tudd meg, hogy mennyire frusztráló ez az egész, főleg úgy, hogy fogalmam sincs, mi rosszat tettem... sem arról, hogy kivel.

– Semmi nincs, ami esetleg kiválthatta volna valakinek a haragját? Már ne érts félre, nem vájkálni akarok a múltadban, csak ki tudja, lehet, hogy esetleg tettél valamit, ami valakinek nem tetszett, vagy amit valaki nem a te szándékaidnak megfelelően értelmezett.

– Azóta ezen gondolkodom, mióta megláttam a terem ablakán azt az üzenetet. Oké, nem tagadom, van egy-két sötétebb folt a hátam mögött, de egyrészt egyiket sem tartom olyan horderejűnek, hogy azért bárki bosszút akarjon állni, másrészt pedig úgy jöttem el Greenwoodból, hogy senki sem tudott róla, gyakorlatilag csak az anyám. Nem tudom, Blake, ez az ember láthatóan elég jól értesült velem kapcsolatban... miközben én még csak megtippelni sem tudom, hogy ki lehet ő. Öhm, a kávéfőzőben van még egy adag kávé, szerintem töltsd ki magadnak – intek hátra a konyha felé. – Amíg a nyomoromat hallgatod, elhűl.