Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Tizenhetedik fejezet: A gólyabál (2/2)

A fejezet bizonyos részletei és a karakterek viselkedése esetlegesen megzavarhatják az érzékenyebb olvasók nyugalmát.

***

– Szerintem itt még nem jártunk – int a szemével Jake az előttünk lévő terem ajtaja felé.

Rajz, festés, vizuális technikák – áll a falra kifüggesztett tacepaón. Sok termet felkerestünk már, itt azonban valóban nem jártunk még.

– Daniel Medeiros – olvasom fel a szakkört tartó férfi nevét. – Tanár, festőművész, illusztrátor, művészetkritikus, jeles képviselője a modern absztrakt művészetnek. Hmm, nem tudom, te szeretnél bemenni? – fordulok Jake felé. – Engem nem igazán vonz sem a rajzolás, sem a festés.

Főleg nem a modern irányzatok, mint az absztrakt – fel sem tudom fogni, hogy lehet valaki jeles képviselője egy ilyen értelmetlen stílusnak. Mindegy, ez csak az én korlátolt, földhöz ragadt véleményem, mások biztosan látják a lényegét.

– Ah, ne is mondd, ezek a csendéletes baromságok kikészítenek – neveti el magát. – Ahonnan jöttem, minden órán almát, ceruzahegyezőt meg köcsögöket rajzoltunk, mármint nem egymást, hanem edényeket. Aki már tudott rajzolni korábban is, annak semmi újat nem tanítottak, aki meg nem tudott, az továbbra sem tud.

– Én embereket szerettem volna megtanulni rajzolni, különösképp arcokat... de persze mi sem mentünk tovább a paprikánál meg a tanárnőnk kaktuszainál – vonom meg a vállamat.

– Szerintem menjünk be. Én kíváncsi vagyok, hogy egy modern felfogású művészeti iskolában hogyan néz ki egy rajzóra.

A szakkörbemutatót hagyományosan mindig a gólyabál estéjén tartják, célja pedig, hogy betekintést nyújtson a még bizonytalan tanulók számára a különböző szakkörök tartalmába. Ilyenkor a tanárok a szakköri termekben a saját óráikat promózzák: van, aki komplett kiállítást szervezett a tanított tárgyával kapcsolatban, van, aki az órához használt eszközöket állítja ki némi tárlatvezetés kíséretében, van, aki kreatív feladatokat old meg az érdeklődőkkel, és olyan is akad, aki hosszú perceken keresztül magyarázza nem csak az óra lényegét, de a saját élményeit is – mint valami messziről jött próféta.

Jake-kel az elmúlt másfél órában már jó pár szakkörbemutatót végigjártunk. Voltunk – többek között – a zeneszakkör termében, ahol a kíváncsibb, tapasztaltabb tanulók akár a kiállított hangszereket is kipróbálhatták; megnéztük, milyen a drámaszakkör, ott épp a Rómeó és Júliát adták elő amatőr érdeklődők; de jártunk a gasztroszakkörön is, ami a tanterv szerint különböző kulináris művészeti ismeretekkel ruházza fel a tanulókat – szerintem viszont pont úgy nézett ki, mint egy random főzőtanfolyam tiniknek.

Nos, ami a rajzszakkört illeti, Mr. Medeiros is egy kiállítással próbálkozik – méghozzá a saját, absztrakt témában készült műveiből. Legalább húszan vagyunk a teremben, mindenki a férfi festményeit bámulja. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de szerintem ezek a lehetetlen és értelmetlen képek senkit nem fognak arra ösztönözni, hogy felvegyék a szakkört.

– Na most nézd meg ezt – mutatok rá a férfi egyik festményére, egy arcképre. – Mégis mi ezen olyan nagy cucc? Tele van nyomva véletlenszerű vonalakkal, formákkal meg színekkel, alig lehet kivenni az arcot. Olyan, mintha véletlenül ráborítottak volna egy vödör festéket.

– Hé, nem te mondtad, hogy szeretnél megtanulni arcokat rajzolni? – löki meg Jake a vállamat. – Úgy néz ki, Medeiros órája tökéletes lehetőség lenne erre.

– Kösz, inkább kihagynám – húzom össze a szemöldökömet, miközben a következő festményhez lépünk.

– Ó, Marilyn Monroe, nagyanyám kedvenc színésznője – csillan fel Jake szeme, ahogy a négy részre osztott alkotásra emeli tekintetét. Az egyes részekben tulajdonképpen ugyanaz az egy kép ismétlődik, ám mindegyiket más színekkel, más megoldásokkal alkotta meg: így lett Monroe arca az elsőn pelikánrózsaszín, a másodikon sárga, a harmadikon világoszöld, a negyediken pedig világoskék.