Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Tizenhatodik fejezet: Boldog Valentin-napot, te rohadék!

Emily izgatott, kíváncsi mosollyal lép be a táncterem irodájába. Az órának már vége, a többiek valószínűleg távoztak is – őt viszont arra kértem, hogy ne rohanjon el olyan gyorsan, mert szeretnék vele váltani pár szót. Tekintve, hogy ma február tizennegyedike van, tartok tőle, hogy már most tudja, mire készülök.

– Ne haragudj, hogy egész nap nem írtam egy szót sem – kezdek hozzá a monológomhoz, miközben egy zavart mozdulattal a hajamba túrok. Érzem, ahogy vörösödik az arcom, amin egy cseppet sem segít Emily egyre csak szélesedő mosolya. – Nem igazán tudom, hogy jelenleg... hogy jelenleg mi van közöttünk, úgyhogy nem éreztem helyesnek, ha üzenetben kívánok neked boldog... boldog mainapot.

– Boldog mainapot – ismétli Emily az általam használt kifejezést meglepett kuncogással. – Ez aranyos volt. Ezek szerint nem szereted a V-betűs napot?

– Hát, öhm, nem igazán rajongok érte – vonom meg a vállam, s hogy egyértelműsítsem, mennyire kellemetlenül érzem magam, ezúttal a homlokomat kezdem el vakargatni.

– Pedig olyan romantikus tudsz lenni, azt hittem, hogy ilyenkor napokig rózsaszín lázban égsz – neveti el magát.

Én... rózsaszín lázban? És hogy romantikus lennék? Kedvem támadt körbenézni, hátha esetleg máshoz beszél – mindenesetre sejtem, hogy mire gondol. Igen, szeretek ismerkedni, sztorikat mesélni és hallgatni, minőségi időt tölteni a randipartneremmel, az udvariasságot és az odafigyelést pedig elsőrendűnek tartom – de szerintem ez egy teljesen alap dolog, nem hinném, hogy ettől lennék romantikus. Az pedig, hogy kvázi emlékeztető jelleggel bekarikázunk egy napot a naptárban, amikor félredobjuk a szokásos hétköznapi énünket – a bunkót, a flegmát, a tiszteletlent, ki melyiket –, hát, ha engem kérdeztek, nettó baromság. Úgy érzed, ezen a napon többet kell adnod magadból? Fordítsuk meg a kérdést: úgy érzed, a többi napon elég kevesebbet adnod magadból?

Mindenesetre nem én vagyok a főnök, nem én mondom meg, hogy február tizennegyedikén mit ünnepeljünk, vagy mit ne, ugyanígy, Emilynek sem én mondom meg, hogy mit tartson fontosnak, és mit ne. Ja, úgyhogy kénytelen leszek alkalmazkodni ehhez a kapitalista baromsághoz és – lehet, hogy ez az én számból egy kissé kontraproduktívan hangzik, de mégis – megpróbálok többet adni magamból. Ez a mi esetünkben egy olyan programot fog jelenteni, ami szerintem az év többi napján kevésbé férne bele a kapcsolatunk jelenlegi kereteibe – mégis segíthet azt hatékonyan építeni, bővíteni.

– Azért van egy-két dolog a tarsolyomban – vonom meg a vállam. – Szóval, én arra gondoltam, hogy... mivel az elmúlt hetekben nem igazán tudtunk minőségi időt együtt tölteni... amikor volt is valami, ami nem a zaklatóról szólt, akkor is csak... csak testi kontaktus volt, a legkülönfélébb helyeken... márpedig, ha többet szeretnénk, akkor ahhoz egy kicsit jobban meg kell ismernünk egymást.

Jesszusom, ennek a mondathalmaznak egyszerűen semmi értelme nem volt. Összefüggéstelenül és zavartan beszéltem, akár egy szerelmes tinédzser, aki most először akarja randira hívni a kiszemeltjét.

– Aha – motyogja Emily, folyton csak erősödő mosollyal. Remélem, jól szórakozik rajtam.

– Szóval én... szeretnélek egy kicsit jobban megismerni. Szeretném, ha... ha velem vacsoráznál.

Fú, baszki. Túlvagyok rajta. Meghívtam Emilyt egy étterembe. Az előbb még gondolkodtam rajta, hogy étterem helyett inkább a Sweetiesbe, esetleg a városközpontnál lévő parkba hívom el. Gyűlölök kiöltözni, és az éttermi etikettel kapcsolatban sem vagyok túlságosan tapasztalt, úgyhogy csak magamat kíméltem volna meg néhány kellemetlen pillanattól – a józan ész azonban nem engedett a kísértésnek.