Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Huszonkettedik fejezet: Letarolva (2/2)

– Asszem, elmondhatjuk, hogy szintet lépett a kapcsolatunk, ha már a közös plázázáson is túl vagyunk – osztom meg a gondolataimat, miután kiléptünk az egyik legnépszerűbb ruhaboltból a bevásárlóközpont nyüzsgő folyosójára.

Nem, nem Averyvel vagyok, még annak ellenére sem, hogy azt ígértük egymásnak, ma este találkozni fogunk – az természetesen ugyanúgy a színjáték része volt, mint bármi más, ami abban a néhány, meglehetősen tömény percben történt.

– Ó, nem, Kyle, amíg nem próbáljuk ki, milyen közösen vécére járni, a barátságunk nem lesz több egy középszerű kapcsolatnál – vonja meg a vállát Blake jókedvű mosollyal az arcán. – A viccet félretéve, örülök neki, hogy eljöttél, megmondom őszintén, nem lett volna túl sok kedvem egyedül plázázni.

Blake a költözése során nem hozott magával túl sok ruhát, így egy ideje már tervezgeti, hogy felkeresi a városi bevásárlóközpontot. A januárt és a februárt jellemző barátságtalan időjárás érthető okokból nem igazán tudta meghozni a kedvét a plázatúrához – a mai nap viszont kifejezetten alkalmasnak bizonyult a shoppingoláshoz. Megértem, hogy nem akart egyedül vásárolgatni, tényleg furcsa élmény némán a ruhák között keresgélni.

– Látod, én egyáltalán nem bánom – emelem meg a kezemben lévő reklámtáskát, amiben a mai vásárlásaim pihennek.

– Igen, igen – neveti el magát. – Ah, eddig mindig csak csajokkal vásároltam, ne tudd meg, mennyire szerették megnehezíteni a dolgomat. Ami nekem tetszett, az nekik a legkevésbé sem, ami pedig nekik jött be, azt én nem vettem volna fel soha a büdös életben. Hé – ráncolja össze a szemöldökét meglepetten, s még egy pillanatra le is lassít. – Az ott nem...

– Basszameg – csúszik ki a számon egy tömör gondolat a felénk közeledő lány láttán. Nagyszerű, ő is minket figyel, úgyhogy elkerülhetetlen lesz a találkozás.

– Basszameg? – fordul felém Blake, arcán egy halvány mosollyal. – Emlékeim szerint nem így szoktál reagálni Emily jelenlétére.

– Az azelőtt volt, hogy szakított velem. Szakított – ismétlem meg az Emilyvel folytatott viszonyunkra kissé nehézkesen értelmezhető szót, idézőjelet formálva az ujjaimmal.

Blake-nek egy szót sem szóltam a táncteremben történtekről. Nem lett volna túl sok értelme elbüszkélkednem a kis magánakciómmal – nem csak azért, mert már így is hülyének néz, amiért Emily után koslatok, de azért sem, mert elég szánalmas megoldást választottam Emily figyelmének felkeltésére.

– Akkor, gondolom, most nem igazán szeretnél vele találkozni – mondja Blake. – Forduljunk meg?

– Mi? Dehogy, mégis mit gondolna rólam?

– Akkor menjünk be... – emeli tekintetét a mellettünk lévő boltra, ezen a ponton azonban elakad a szava.

– Kutyaruha-szaküzlet – olvasom le a bejárat feletti neontábla tartalmát. – Mondd csak, gyakran látsz a társaságomban kutyát?

– Majd megmondod neki, hogy szeretnél egy kutyát. Tudod, hogy szokták mondani: gombhoz a kabátot... kabáthoz meg a kutyát – vonja meg a vállát egy szórakozott mosollyal az arcán. Nem segít sokat a viccelődésével, így csak még inkább zavarba hoz, Emily pedig... te szent ég.

– Nahát, srácok – villan fel a lány tekintete, immár csak pár lépésnyire tőlünk. – Vásárolgatunk, vásárolgatunk?

– Aha, már egy ideje tervezgetem, hogy egy kicsit felfrissítem a ruhatáramat – válaszolja Blake egy barátságos mosollyal az arcán. – Nem hoztam magammal túl sok cuccot, amikor Sweet Hillsbe költöztem, és már kezdett olyan érzésem lenni, mintha csak egy nyaralásra pakoltam volna be.