Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Hetedik fejezet: Magánóra, magánügy

Emily a szemöldökét ráncolva próbál rájönni a történet folytatására, másodpercekkel később azonban mégiscsak feladja.

– Na mit? – emeli rám a tekintetét. – Ha azt mondod, mindezek után mégis benyögte, hogy te vagy a legnagyobb ellensége, dobok egy hátast.

– Dehogy – nevetem el magam, bár a jókedv, tekintve a témát, gyorsan lekopik az arcomról. – Azt mondta...

– Azért költöztem el onnan, hogy tiszta lappal kezdhessek egy olyan helyen, ahol senki sem ismer – villannak fel előttem Blake szavai. – Azért, Kyle, hogy megküzdhessek a legnagyobb ellenségemmel: azzal az emberrel, aki a múltban voltam.

– Azzal az emberrel akar megküzdeni, aki a múltban volt – fejezem be a soraimat, örök pontot illesztve az Emily által ébresztett gyanú végére.

Egy hét telt el Blake vallomása óta. A beszélgetést, mely az én szememből is előcsalt néhány könnycseppet, egyszer sem idéztük vissza – párszor megkérdeztem, hogy jobban érzi-e már magát, de ennyi, nem akartam tépkedni az amúgy is elég mély sebeket. Azt látom rajta, hogy próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mintha a lelkében minden a lehető legnagyobb rendben lenne – ennek ellenére szinte minden mozdulatában, az erőltetett mosolyokban, még a hangjában is hallom, hogy nincs jól. Biztosítottam róla, hogy bennem mindig megértő fülekre fog találni – remélem, ha úgy adódik, ki fogja használni a lehetőséget.

Ami Emilyt illeti, mindeddig magamban tartottam a Blake-kel lefolytatott beszélgetést. Muszáj volt előbb kiértékelnem, helyretennem magamban a hallottakat, végiggondolni, hogy mi az, amit ebből Emilynek elárulhatok. Végül mára sikerült magam annyira összeszedni, hogy előálljak az igazság mindössze egy igazán aprócska szeletével. Csak annyit mondtam el neki, hogy Blake hiába próbál szabadulni a múltjától, az folyamatosan üldözi őt; a lány, aki meghalt, nagyon fontos volt számára, a halála miatt pedig saját magát okolja.

Egyébként a táncteremben vagyunk, a szerda esti magánóránkhoz készülődünk. Ezt találtam a legmegfelelőbb alkalomnak arra, hogy beavassam Emilyt.

– Amikor az apjával telefonáltam, olyan szinten rám tört a... nem is tudom, talán pánik, hogy fenyegetőzni kezdtem – villannak fel előttem újabb sorok a múlt heti beszélgetés végéről. – Valami olyasmit mondtam neki, hogy meg fogja ismerni a rosszabbik énemet... holott, ha szembetalálkoznék vele az utcán, lehet, el is bújnék inkább.

– Azt is mondta, hogy elég durván megfenyegette a lány apját, ezt a Cliffordot – fűzöm hozzá a sztorihoz. – Azt mondta neki, hogy meg fogja ismerni a rosszabbik énjét. Te is valami ilyesmit hallottál, igaz?

– Sötét oldalt említett – vágja rá Emily unottan. Olyan, mintha egy kissé csalódott lenne.

– Mindegy, nekem azt mondta, fogalma sincs, mi ütött belé akkor.

– Hát, amikor a Sweetiesben szapulni kezdett, úgy tűnt, nagyon is észnél volt. Ne gyere azzal, hogy biztos nem tudott tisztán gondolkodni, mert itt rögtön körberöhöglek, Kyle. A viselkedésére semmilyen mentség...

A sértődött kismonológ ekkor azonban hirtelen félbeszakad, Emily kikerekedett szemei pedig a táncterem ablakaira vetülnek. Még csak az egyik hátsó lámpát kapcsoltuk fel, így jól látszik, ki áll odakint, a terem előtt.

– Ezt nem hiszem el – motyogja Emily, miközben a bejáratot fixírozza. – Kellett neked megemlítened ezt a majmot.

Blake-ről van szó, kíváncsi vagyok, mit akar. Van egy olyan érzésem, hogy nem hozzám jött, hiszen velem minden nap találkozik, illetve azt se hinném, hogy épp most érez csillapíthatatlan vágyat a terem meglátogatására. Mindenesetre pillanatokon belül kiderül, Blake – két rövidke kopogás kíséretében – máris lenyomja a teremajtó kilincsét.