Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Huszonkettedik fejezet: Letarolva (1/2)

Egyszerűen nem tudom, hogyan viszonyuljak ahhoz, amire most készülök. Némi nárcisztikus beütésem biztosan van, mert alapvetően kifejezetten nehezemre beismerni, ha hülyeséget csinálok. Mentségeket szoktam keresni, indokokat, amivel a tetteim valószerűségét, létjogosultságát magyarázhatom – nem csak a lelkiismeretem, de mások előtt is. Ahhoz viszont, amit most fontolgatok, egyszerűen nem találok olyan indokot, amivel felmenthetném magam az önvádak alól. Valószínűleg nem véletlenül, ekkora baromságot tényleg lehetetlen megmagyarázni. Szerintem ez még azon is túltesz, hogy letámadtam Jensent a nyílt utcán.

– Biztosan nem zavarlak? – kérdezem Averyt immár a harmadik alkalommal, mindig egyre nagyobb reményt fűzve ahhoz, hogy végre azt mondja: de, úgyhogy az lenne a legjobb, ha most megfordulnál, és lelépnél, köszi.

– Ugyan már, Kyle, te sohasem zavarsz – válaszolja jókedvű, barátságos mosollyal, miközben a nappaliban lévő kanapé felé kalauzol. – Gyere, üljünk le. Megkínálhatlak egy kávéval vagy teával, esetleg ásványvízzel?

– Ó, nem, köszönöm, nem szeretnék sokáig maradni – rázom meg a fejem kissé zavartan. – Egy elég egyszerű témáról lenne szó... mármint, annyira azért nem egyszerű, de viszonylag gyorsan átrágható.

– Gondolom, a jövő heti nyílt napról szeretnél beszélni – villan fel az arcán egy újabb mosoly. – Kérdezz csak nyugodtan, bármiben szívesen segítek.

– Ó, nem, nem erről lenne szó, hanem... hanem valami másról – fűzöm hozzá szinte remegő hangon, egy elmeháborodott vigyorral a képemen. Gáz lenne most azt mondani, hogy a sok keresztkérdés miatt elfelejtettem? – Figyelj, elég kínos dolog, ha... ha nem akarsz segíteni, természetesen abszolút megértem, ebben az esetben nyugodtan mondd azt, hogy nem, én pedig már itt sem vagyok.

Ah. Végigmondtam. Mármint a felvezető szöveget. Ha a neheze még hátra is van, abban már biztos lehet, hogy nem lesz egyszerű a folytatás.

– Esetleg... Andrew-ról van szó? – ráncolja össze a szemöldökét, a bizalmas, baráti mosoly pedig enyhe fakulásnak indul. – Mindegy, inkább nem kérdezősködöm, tiéd a szó – neveti el magát.

– Öhm, én... – próbálok hozzákezdeni a lényeghez a padlót bámuló szemekkel. Fel kell vele vennem a szemkontaktust, mert ez így komolytalan, ha nem nézek a szemébe, még az is lehet, hogy nyomban kinevet. – Féltékennyé szeretném tenni Emilyt – emelem fel a fejemet, a sokktól megszilárduló tekintetemet pedig egyenesen Avery szemeire vezetem. – Méghozzá veled.

Te szent ég. Tényleg jobb lett volna otthon maradnom. Minden ott van az arcán, szánalom, undor, talán még gyűlölet is; biztos vagyok benne, hogy ezzel egy életre elvágtam magam nála.

Olyan voltam, mint egy üzlettárs, aki egy fontos céges ügyről szeretne beszélni a partnerével, vagy rosszabb, mint egy főnök, aki egy új lehetőséget ajánlott fel a beosztottjának. Egyáltalán miért kezdtem rögtön a lényeggel, miért nem vezettem fel a történetet szép lassan, óvatosan, emészthetően? Ha előtte megfelelően felépítem a téma érzelmi hátterét, azt, hogy hogyan váltak el útjaink Emilyvel, hogy ez milyen hatással volt rám, és hogy miért akarok visszavágni, talán nem nézett volna hülyének... legalábbis annyira, amennyire most.

– Ó, hát ez... hát ez váratlanul ért – söpri félre a halántékát simogató tincseket.

– Tudod, mit? Felejtsük el az egészet – veszi át a szót valamiféle szánalmas vészreakció a lelkem mélyéről. – Hülyeség az egész, nem is tudom, hogy mit gondoltam, amikor...

– Ne, ne, ne, várj – szakítja félbe a mentegetőzést. Épp felállni készültem, hogy minél gyorsabban leléphessek innen. – Váratlanul ért, az tény, de ha ez tényleg fontos, nem zárkózom el a gondolattól. Ülj vissza, kérlek.