Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Nyolcadik fejezet: Az alma pontosan a fa alá esett

Immár öt fotódarabka gazdagítja a kirakóskészletemet. Hogy mi lehet a megoldás, hogy mi vagy ki néz majd vissza rám a teljes képről, megtippelni sem tudom, az utoljára megszerzett részlet azonban mégis adott némi plusz információt.

– Az ötödik darabka is egy sarokelem volt, ezzel a képnek mind a négy sarka megvan – vázolom Emilynek a szituációt, miután felsorakoztattam a fotódarabkákat a Harper-ház nappalijában lévő üveg dohányzóasztalon. – Van egy olyanunk is, amelyiknek csak az egyik széle ép, ez egyértelműen hozzáilleszthető a jobb felső és a jobb alsó sarokhoz is.

– Következésképp a teljes jobb oldal megvan – állapítja meg Emily.

– Ahogyan az is világos, hogy három sort fogunk kapni – kopogom végig az asztalt a jobb oldali fotódarabkák mellett. – Már csak az a kérdés, hogy álló vagy fekvő lesz a kép, de tekintve a megkapott oldal hosszát, ez inkább állónak tűnik. Ha fekvő lenne, irreálisan nagy lenne a végeredmény. A bal felső és a jobb felső sarok közé valószínűleg már csak egy elem fog kerülni, tehát széltében és hosszában is három-három sor fogja majd alkotni.

– Ami azt jelenti, hogy kilenc darabkából áll a kép – emeli rám a tekintetét. – Egész gyorsan haladunk, még négy boríték, és kiderül, ki van a képen.

– Hacsak nem tervez valamilyen extra csavart – fűzöm hozzá kisebb lehangoltsággal. – Mi a helyzet a beléptetőkártyával kapcsolatban? Találtál valamit a cégről, ami hasznunkra válhat?

Miután megtaláltuk a kártyát, Emilyvel abban maradtunk, mindketten megpróbáljuk valahogy körbeszaglászni a friss nyomot. A legegyszerűbben hozzáférhető eszköz az internet volt, az előttünk álló éjszaka pedig tökéletes volt egy kis kutatómunkához. Még Blake-nek is elmeséltem, hogy mi történt, neki is megmutattam a kártyát – de hiába, semmi érdemlegeset vagy kézzelfoghatót nem találtunk a neten.

– Csak annyit, hogy 1990 óta szennyezik Forkstain levegőjét és a Fork folyó vizét – foglalja össze Emily. – Körülbelül százan dolgoznak a cégnél, a munkakörülményekről és a fizetésről pedig mindenki azt mondja, hogy álomszerű.

– Kedves főnökök, modern berendezések, magas fizetés... de aztán felébrednek?

– Valószínűleg – vonja meg a vállát egy szórakozott mosoly kíséretében. – Visszatérve a lényegre, tulajdonképpen semmi hasznosat nem találtam velük kapcsolatban... eszembe jutott azonban valaki, aki akár találhatna is.

A nappali csendjébe egy kocsi kifejezetten hangos, tuctuc-szerű diszkózenéje próbál benyomulni odakintről. Ahogy közelebb ér hozzánk, úgy erősödik és tisztul a zene; ha jól hallom, a sofőr egy Kanye West-számot hallgat. Akármennyire is utálom, amikor valaki ezt csinálja, a dalválasztás miatt megbocsátok neki: aki Kanye Westet hallgat, az rossz ember nem lehet. Baszki, ez volt az egyik első szám, amire hiphopot táncoltam, még mindig emlékszem a koreográfia összes lépésére.

A kocsi a ház előtt aztán hirtelen le is fékez, amivel párhuzamosan a hangszórói is elhallgatnak.

– Valamelyik szomszédod ekkora partiarc lenne? – fordulok Emily felé, a lány arcán jelenlévő sejtelmes mosoly azonban újabb kérdéseket ébreszt bennem. – Mi az, miért nézel így?

– Már lassan egy hónapja ismerjük egymást, de még egyszer sem volt lehetőségem bemutatni neked édesapámat. Azt hiszem, eljött az idő.

– Mi? Apukád... apukád van odakint?

– Ugyan már sokat meséltem róla, de még mindig rengeteg dolog lapul a tarsolyában – sorolja arcán csillapíthatatlan mosollyal, miközben a bejárati ajtó felé halad. – Jó arc, szerintem jól ki fogtok majd jönni.