Az új fiú - Nem számít, melyik oldalon álltál

Tizennegyedik fejezet: A kilences számú kérdés, első rész

Ahhoz, hogy ezt a történetet teljes egészében meg tudjátok érteni, el kell nektek mesélnem valamit, ami sok-sok évvel ezelőtt történt. Egy közel nyolcéves sztoriról van szó, amit talán nem is szabadna egyszerűen csak sztorinak neveznem – elvégre mégiscsak arról a hosszú és szövevényes eseménysorozatról beszélünk, ami megalapozta a felnőtté válásomat... ami nélkül nem lennék az, aki most vagyok.

A középiskola számomra rengeteg különleges élményt tartogatott. Megtapasztalhattam, hogy milyen hihetetlen dolgokra képes egy igazán erős barátság, azt, hogy mi mindent véghez tudunk vinni együtt, közös erővel, azt, hogy mit is jelent, amikor nincs számunkra lehetetlen – de átélhettem azt is, hogy milyen ezt a köteléket elveszíteni, búcsút mondani annak, amit és akit szerettünk, eltemetni, mégis tisztelettel kezelni a múltat. Jártam a csúcson, jártam a mélyben, előfordult, hogy tapsoltak és éltettek, de akadt olyan alkalom is, amikor gyűlöltek és megvetettek. Megízlelhettem a siker és a kudarc ízét is – sőt, volt, hogy egyszerre is kipróbálhattam a kettőt.

Mindenesetre, mielőtt elárulnám nektek, hogy hogyan mártóztam meg a rajztanárom medencéjében, hogy miért vittek el a rendőrök egy buli közepéről, és hogy tizenötéves fejjel hogyan tettem pontot 2010 egyik leghatalmasabb botrányának végére, szeretném, ha megismerkednétek Jake-kel, aki... ó, nem, inkább nem leplezem le, hogy milyen szerepe lesz a történetben. Jake – bárhol is legyen most – sokkal többet ér annál, mint hogy csak szimplán, egyetlen rövid szóval leírjam, mi volt köztünk a kötelék.

***

– A legendák szerint ez a csodálatos kastély volt az otthona az Ezüstcímer vitéz lovagjainak, akik megingathatatlan bátorságukról és páratlan harci képességeikről voltak ismertek – sorolja a túravezető megingathatatlan és páratlan érdeklődéssel, ami engem valahogy kurvára nem mozgat meg. – Tessék, parancsolj – szólítja meg a nő az egyik osztálytársamat, aki már egy ideje felemelt kézzel ágaskodik.

– Ugye kastélyt tetszett említeni?

– A korabeliek rendszerint Arvendale-kastélyként hivatkoztak rá, a feljegyzésekben is így maradt ránk, de természetesen várnak is hívhatjuk, az talán jobban körülírja a funkcióit – válaszolja, miközben maga mögé, a várudvar maradványaira mutat. Az egyébként kifejezetten kedves és intelligens nő arcán még egy büszke mosoly is felvillan a készséges válasz nyomában. Jóleső érzéseit talán az a hiú és merész ábránd táplálhatja, hogy érdeklődést vélt felfedezni a fiatalabb generáció egyik lelkes képviselője, Leonard szemeiben.

Pedig, ugyan már, szó sincs erről.

Na de mielőtt szabadjára eresztenénk a fiúban lakozó kultúrát, hadd áruljam el nektek, hogy pontosan hol is vagyunk, és hogy mit keresünk itt. A greenwoodi Edward Narroway Művészeti Középiskola egyik jól bejáratott, szinte már hagyománynak nevezhető szokása, hogy a friss kilencedikeseket szeptember első pénteki napján egy úgynevezett csapatépítő osztálykirándulásra rángatják el. Mivel az osztályfőnök, Mr. Dermott egyben a töritanárunk is, nekünk egy történelmi helyszín, a Greenwood határán fekvő Arvendale-kastély jutott – vagy legalábbis az, ami maradt belőle.

– De hát ez csak egy kicseszett torony – válaszolja Leo egy laza vállrándítással, ami a körülötte állókban egytől egyig elismerő nevetést vált ki.

– A felvetés teljesen jogos – szereli le a túravezető rutinosan, mindenféle sértődés nélkül –, azt azonban ne felejtsétek el, hogy a vár és az udvar nagy része a tizenkettedik században megsemmisült. Amit itt láttok, az az Arvendale-kastély egyik őrtornya, a vár egyetlen épen maradt része.